Napló, 1993. július ( 49. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-27 / 173. szám

1993. július 27., kedd TV-JEGYZET A király az ász? Havas Henrik amolyan nyári témának jelentette be a múlt heti Hőmérőben terítékre került kérdést: megfelelne-e a je­lenlegi korszakban Magyarországnak a királyság államfor­mája? S hogy a kérdés nem humorosnak tekintendő, abból is kitetszik, hogy fölsorolták: hány trónörökös kész ma arra, hogy a kommunizmustól megszabadult országokban ismét trónra lépjen, amit nem is elhanyagolható erők támogatná­nak. A magyarországi legitimistáknak megvannak az igencsak megfontolandó érveik arra, hogy miért lenne észszerű, ha ki­rályunk lenne. Ezeket az érveket a történelemből és a törvény­esség elveiből vezetik le. Gróf Bethlen képviselő a királyban, az objektív személyben, az erre kiválasztottban, látja a bizto­sítékot, hogy a pártok és az ország minden nemzetiségű pol­gára fölött uralkodva-őrködve megőrzi az alaptörvény, az Al­kotmány szellemének érvényesülését. S itt elhangzott, hogy a király személye nem az egyeduralkodó­ tirannus kell legyen, hanem a gyermekkorától az ország szolgálatára nevelt, köte­lességtudó személyiség. A vitában történész és társadalomtudós másként látta a helyzetet. Szerintük lehetetlen a visszatérés a monarchiához, de fölösleges is. A köztársasági elnök személye pontosan be­tölti azt a szerepet, ami az uralkodóé lenne. A „hőmérő” gombjait nyomogató közvélemény is annak adta jelét, hogy lehetetlen a királyság visszaállítása Magyar­­országon. E sorok írója nem kis izgalommal figyelte a vitát, az érvelé­seket. Nagyon okos és fölkészült személyeket hallhattunk, a pro és kontra vélemények mindenike elfogadhatónak tűnt. Mint annyiszor, most is kiderült, hogy ennek is, annak is igaza lehet. Az ilyen ellentétes igazságok fölött az élet dönt, néha nem is igazságosan. Abban azonban mindenki megegyezik, hogy demokratikus országban maga a nép kell döntsön arról, hogy ki, vagy kik vezessék. Ám ez nemcsak demokráciában dől el így, hanem ha valahol diktatúra alakul ki, abban megvan a szenvedő népnek is a maga szerepe. Érett nemzetnek jó vezetői vannak és for­dítva. Ismert a keserű megállapítás: Olyan vezetőnk van, ami­lyet megérdemlünk. Manapság sok keserű megjegyzés hangzik el állapotaink­ról, amiért nagyrészt az általunk választott parlamentet és kormányt okoljuk. Mi választottuk őket, és kérdem: a jövőben tudunk-e jobbat választani? kvázi Soós Imre nem lett öngyilkos­ Rómeó tragédiája Csaknem négy évtizede, hogy Soós Imre, a rendkí­vül tehetséges színész és felesége, a neves pszichiá­ter öngyilkosok lettek. Gázzal mérgezték meg ma­gukat, legalábbis eleddig így tudtuk. Az is köztudott volt, hogy a fiatal művész­ 27 évesen halt meg - szerelme a felesége iránt orvos-beteg kapcsolatból bontakozott ki. E házasságban két világ találkozott: a paraszti létből a színpad világába sarjadt, de gyökereit őrző férfi és a pol­gári indíttatású entellektüel asz­­szony egymást ölelő­ tépő sze­relme. Kicsit Ady-Léda viszo­nyára emlékeztető „héjanász”. E különös szerelem kelt életre az író-barát Müller Péter regényé­ben, a Részeg józanokban. A könyv egykor nagy sikert ara­tott, Amerikában filmforgató­könyv is készült belőle. Most is­mét megjelent a regény, a szerző utószavával.­­Valóban ismét kiadták a re­gényt, nemcsak azért, mert még akkoriban szétkapkodták, ha­nem inkább azért, mert Soós Im­re ennyi év után is élő alak, vagy inkább eleven jelkép - mondja elgondolkodva Müller Péter. -A nagy váltás időszakában teljese­dett ki művészete, noha egyesek szemében máig is csak paraszt­színész. Igaz beskatulyázták, mint másokat is, ő azonban csak színész volt, aki hitelesen alakí­tott paraszti hősöket csakúgy mint klasszikusokat és a dráma­­irodalom nagy szerepeit. Azt hi­szem Vámos László egyik -sok van - elévülhetetlen érdeme, hogy ráosztotta Rómeó szerepét a debreceni Csokonai Színház­ban. Ez a kivételes Rómeó-ala­­kítás a magyar színjátszás egyik jeles eseménye: a szépség, fia­talság tüze és mámora csodás öt­vözetbe vegyült a veretes szö­veg tiszta, ízes magyarságával. Paraszt-Rómeónak gúnyolták. Én csak annyit mondhatok, akik láthatták, örökké emlékezni fog­nak rá. De visszatérve a regény­re, én annak idején nem akartam úgynevezett kulcsregényt írni, mégis az lett. Nyilván több oka van, de mindenképpen az, hogy a közönség és az író azonosultak egymással. Nem tudtam kivonni magamat Imre szuggesztivitása alól és akaratlanul is őt idéztem meg a regényemben. Az olvasók viszont ráéreztek erre és a főhős alakjában őt vél­ték felismerni. Meg kellett ír­nom ezt az utószót, mert tarto­zom az igazságnak azzal, hogy kimondjam: Soós Imre 1957 jú­niusában nem lett öngyilkos! Hogy milyen jogon mondom ezt? Személyes benyomásaim adnak rá alapot. Haláluk előtt pár órával váltam el Imrétől és Héditől, Szénási Ernő színész barátunkkal együtt töltöttük ve­lük az utolsó estéjüket, fél éjsza­kájukat. Reggelre már halottak voltak. Ebben az utószóban mindazt közreadom, amit e tra­gikusan végződő életsorsról és művészpályáról tudok, a szár­nyalásról és szárnyaszegettség­­ről, a csillogásról és a porba hul­lásról, a fékezhetetlen virtusáról és a halál előtti kétségbeesett menekülési vágyáról. (MTI­­Press) Takács Ilona TÜKÖR Mi lesz veled iskola? Számolhat a pápai önkormányzat A pápai Zalka Máté Álta­lános Iskola, a volt Refor­mátus Püspöki Palota, Te­ológiai Internátus és Levél­tár, valamint az elemi iskola helyzete az utóbbi években már többször is felborzolta a hívők, az egyház és a vá­ros közvéleményét. A hovatartozásáért felelős önkormányzat foggal-köröm­mel harcolt s harcol mind a mai napig a tulajdonlásáért. Persze ugyanezt teszi az egyház is. Mindkét fél érve érzelmi és ér­zelmi motivációkon nyugszik. Bár nem azonos hangsúllyal! Az érzelmi indíték az egyház mel­lett szól, a jog pedig az önkor­mányzatot támogatja. Ugyanis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Zalka iskola épületét, annak mintegy nyolcvan százalékát nem államosítással vették el. A jogelőd tanács 1960-as években szabályszerű adásvételi és cse­reszerződés alapján megvásá­rolta az egyháztól. Mindezek ellenére a Dunán­túli Református Egyházkerület 1991-ben a visszaigényelt tulaj­donaik listájára a Zalka épületét is felvette. Hivatkozva az 1991. évi 32-es törvényre, miszerint kompenzálással ismételten az egyház tulajdonába kerülhet az említett ingatlan. A kompenzá­ciót az önkormányzat elutasítot­ta. Helyesen cselekedett, ugya­nis időközben az Alkotmány Bí­róság a kompenzációs kivételt alkotmányellenesnek minősítet­te. Ezzel úgy tűnhetett, a Zalka iskola hovatartozása eldőlt. Következett az 1992-es év. A pápai önkormányzat tudomásá­ra jutott, hogy az egyház kérel­mére a Művelődési és Közokta­tási Minisztérium elidegenítési tilalmat jegyeztetett be a Zalka iskolára. Erről persze az önkor­mányzatot elfelejtették értesíte­ni! A döntés ellen a városatyák jogorvoslattal éltek a minisztéri­umnál. A bíróságon is megtá­madták ezt a lépést. Igazuk bizo­nyítására a már említett adásvé­teli szerződést hozták fel. A til­takozásukat követően a mi­nisztérium, mint pedig a bíróság is elismerte, a Zalka iskola ügye nem tartozik a 32-es tör­­vény hatálya alá. Magyarul, a tulaj­donjog az önkormányzatot illeti meg. Immáron másodszor is megerősítést nyert, a Zalka isko­la a városé! Ezt a területet is megerősítette 1992. december 16-i ülésén. Az egyház persze nem nyu­godott bele a számára kedvezőt­len döntésbe. A napokban az ön­­kormányzatnak címzett levelet hozott a posta. Feladója a Du­nántúli Református Egyházke­rület Püspöki Hivatala. Ebben 2531 pápai polgár aláírásával hitelesített beadvány óhajt és akaratot fogalmaznak meg. Mégpedig azt, hogy 1994-től a Zalka iskola a református egy­ház iskolájaként működjön. A válaszra szabott határidő ez év szeptember 30-a. Feladták tehát ismételten a leckét a pápai önkormányzat­nak. Most aztán akarva-akarat­­lan is számolniuk kell, mi a több? A közel húszezer válasz­tópolgár avagy a kétszer ötszáz­harmincegy aláíró. Németh Sándor Segélyakció a kultúráért Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök és Hans-Diet­­rich Genscher német exkü­­lügyminiszter a bayreuthi ünnepi játékok alkalmából segélyakciót indított a ne­héz helyzetben lévő orosz kultúra megmentésére. Szándékuk szerint a két poli­tikus vezetése alatt, orosz-né­met alapítványt kell létesíteni. A kezdeményezést máris támo­gatja a bayreuthi Trisztán-előa­­dás szereplőgárdája. Gorbacsov szerint az orosz kultúra vész­helyzetben van. A műemlékek­nek, a múzeumoknak és a köny­vtáraknak segítségre van szük­ségük. Sok színházat, filmstú­diót, zeneegyesületet és művészképző intézetet megszű­nés fenyeget, a tehetséges mű­vészek kivándorolnak. (MTI) NAPLÓ-7 Nehogy ki legyen! A napokban tartották a fővárosban a „szobor elvtársak” csúfolódó ünnepét. Ilyen jelszót ritt­­tyentettek a szervezők: „Éljen a szocialista szob­rok országos találkozója!” Mosolygunk zömmel... Értesültünk, hogy a XXII. kerületben létesített szabadtéri szobortárlat 63 millió forintba kerül! Egyelőre... Csak a bontás 13 millióba került. Szép summa. Nem mosolygunk, zömmel... Számomra fölrémlett a történelmi jövő kaján tromfja. Mi lesz, ha évtizedek a szocialista szo­borparkot kommunista kegy­hellyé (kk-vá) avat­ják majd?! Mert a kapitalizmus -hacsak nem sze­lídül húsvéti báránnyá a tőke! -meglehet, olyan létminimumba juttatja majd az emberek milliós tömegét, hogy rehabilitálja szobor elvtársékat. A szegények, a pénzkeresettől elmaradtak, a rosszul fizetettek könnyen előkotorhatják azt a kalapá­csot, és rávernek a történelem vasára. Nem kívánok a kk-n csomót kereső lenni. Sem látnok. A televízióban azonban láthattuk, mint­egy 20 ezer ember rótta le kegyeletét Kádár János sírjánál. És még hány ember lehet, aki a távolság miatt nem ment el a helyszínre, de lélekben ott volt. Ez a szocialista (vagy kommunista) sereglet évről-évre gyarapodhat. Az ország jelenlegi hely­zete, a drágaság, a nagy adóterhek, a sokkulcsos áfák­­végül is kinyithatják a leendő zarándokka­put, mely évtized(ek) múltán „szobor elvtársék­­hoz” vezet. Kegyeletet leróni, új bizodalmát me­ríteni... Mondom, a 62 milliós szoborparknak megvan az esélye arra, hogy ki legyen. Mert a szegény ember már csak a mesékben hisz, olyanokban, melyek hitet adnak a reményhez. Hogy „...majd fölállok s zúgom nemsokára­­/ adjátok meg a munka örömét,/ adjatok kedvet, nékem nem elég­­ a munkabér, a munkaerő ára!” (József Attila: Majd emlékezni jó lesz) És akinek még havi munkabére sincs? Csupán munkanélküli-segély?... Végső kétségbeesésük­ben elmehetnek „szobor elvtársékhoz” panaszté­telre? B.Ö. /»»will ATTI­L­A illwwV \\a hunok csillagaIH / C/>/»#<«#••• tr t

Next