Napló, 1996. február ( 52. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-16 / 40. szám

1996. február 16., PÉNTEK A filmről mondják A 27. magyar filmszem­le keretében a Magyar Do­kumentum Műhely vitafó­rumot szervezett a Pus­kin mozi kamaratermében kedden. A vitában az elő­­zsűri tagjai mellett az alko­tók is képviseltették magu­kat. A legnagyobb vissz­hangot Simó György új­ságíró hozzászólása vál­totta ki, amely szerint a mai magyar dokumentum­filmek középpontjában a „vesztesek” állnak, illetve a sokat emlegetett kisebb­ség. A rendszerváltás „nyertesei” mintha háttér­be szorulnának a filmesek témaválasztásánál. (Simó György egyébként tagja volt annak az előzsűrinek, amely a filmszemlére ne­vezett kétszáz alkotás kö­zül választotta ki a ver­senybe kerülő­ negyvenet.) Sokak szerint ez a megkö­zelítés természetes, hiszen a „hárommillió koldus or­szágában” a pesszimizmus nem a filmekből árad, ha­nem a közhangulatból. A vita másik sarkalatos pontja a magyar dokumen­tumfilm-gyártás válságos helyzetének elemzése volt. Szinte lehetetlen vállalko­zás manapság mélyreha­tó, jó filmet csinálni - jegyezte meg Elek Judit filmrendező, majd hozzá­tette, hogy ez nem csupán pénzkérdés. Ember Judit filmrende­ző pedig arról szólt, hogy ma is vannak jó dokumen­tumfilmek, mert akinek témája van, az előbb­­utóbb megtalálja a lehető­ségeket is. A kérdés mostanában az - hangzott el hogy tudnak-e a filmesek alkal­mazkodni az elvárások­hoz, képesek-e kompro­misszumokra, amelyek nélkül lehetetlen helyzetbe kerülne a filmgyártás. A szponzorok sokszor csak a nemzetközi érdeklődésre is számot tartó filmre figyel­nek fel, így a klasszikus magyar dokumentumfilm nem mindig számíthat tá­mogatásra. Kövesdy Gábor filmkri­tikus úgy vélekedett, hogy a televízió az alkotókat „művészetidegen” szem­pontok figyelembevételére kényszeríti, azaz figyelni­ük kell a műsoridőre, arra, hogy milyen nyelvet és stí­lust választanak. Elhang­zott: bár szinte az egyetlen megjelenési lehetőség a te­levízió a dokumentumfil­mek számára, a szponzo­rok által támogatott vetél­kedők elfoglalják a műsor­időt. Többen azt hiányol­ták, hogy nincs kellő pro­pagandája a dokumentum­filmeknek. Azt is felvetet­ték, hogy a televíziós és do­kumentumfilmek vetítésére önálló mozit kellene üze­meltetni, hiszen az új ma­gántelevíziók sem fognak dokumentumalkotásokat bemutatni. A vita résztvevői közül többen sérelmezték, hogy a filmszemlén a dokumen­tumfilmeket a nagyobb ér­deklődéssel kísért játékfil­mekkel azonos időben mu­tatták be. Ez a megkülön­böztetés jól érzékelteti a mai dokumentumfilm­gyártás helyzetét. (MTI) KULTÚRA NAPLÓ 7 A kék madár a szívünkben lakik... Domschitzné Darabos Györ­gyi és Jegesiné Rémesi Irén hat évvel ezelőtt kezdték meg a Kék madár személyközpontú peda­gógiai program előkészítését. Mindketten Győrben végezték a tanítóképzőt, majd Pécsett pe­dagógia szakon tanultak iskola­­fejlesztési specializáción. Erő­sen hisznek abban, hogy a köz­oktatás fejlesztését alulról épít­kezve, az állami iskolarendsze­ren belül lehet - és kell! - meg­valósítani. Hiszen a központi utasítások, az egységes tervek, az egyes tantárgyi módszerta­nok, a magániskolák nem lehet­nek alkalmasak arra, hogy a közoktatás, a tömeges oktatás gyakorlatát az igényeknek, tár­sadalmi kihívásoknak megfe­lelően változtassák. Sürgető körülmények Hat éve sürgető körülmények közepette kezdtek hozzá el­képzeléseik valóra váltásához Veszprémben. A városban ugyanis ekkor már működtek a soproni óvóképző intézetben ki­dolgozott nevelési terv alapján dolgozó személyiségközpontú kísérleti óvodáscsoportok, sőt kifutóban voltak az első nagy­­csoportosok. Problémát okozott a szülőknek, hová írassák be gyermekeiket iskolába. Fontos­nak érezték, hogy megőrizzék kicsinyeik a későbbiekben is azt, ami a gyermekkor sajátja, azaz a kíváncsiságot, az érdek­lődést, a nyitottságot a világ dol­gai iránt. Hogy ne a felnőttek általi megerősítésért tanuljanak csupán - tehát nem piros és zöld pontokért, osztályzatokért hanem mert tanulni jó, élveze­tes. Györgyiék is tapasztalták, hogy ez a nyitottság később el­múlik valamitől, s keresték az okát, miért. A megelőzés érde­kében hozták létre a Kék madár személyközpontú pedagógiai programot. Az elnevezés egy szülő javaslatára történt (A bol­dogság kék madara című mesé­re utalva), jelképezve az iskolá­ba is továbbvitt gyermekkort, amelyben öröm, kíváncsiság és boldogság a tanulás motiváló ereje, bizonyítva, a kék madár mindenkinek a szívében lakik. 1990-ben készültek el vele, s még ez évben miniszteri enge­délyt is kaptak bevezetéséhez. Fogadtatásuk azonban fenntar­tásos volt. A soproni program­mal működő nagycsoportos óvodásokból már össze is állt volna egy osztálynyi lurkó a szülők kérése alapján, de nem volt hol elkezdeniük a kísérletet. Györgyi szerint érthető, hogy bizalmatlanok voltak velük szemben. Nehezen tudták el­képzelni a pedagógusok, ho­gyan integrálható egy szerke­zetében, rendszerében teljesen más nevelési modell a többségé­ben hagyományos osztályokkal működő iskolai keretbe, nem okoz-e ez feszültségeket majd. Végül is négy éve a Báthory is­kola akkori igazgatója, Tölgyesi József adott lehetőséget a kísér­let beindításához. A program egyébként a Soros-alapítvány támogatásával működik. Györ­gyi és Irén mellett harmadikként bekapcsolódott dr. Landy Ta­­másné tanítónő is a gyerme­kekkel való foglalkozások veze­tésébe. Tervek a varázsszőnyegen Mi e személyközpontú neve­lési program lényege? Miben tér el a hagyományos iskolai okta­tási rendszertől? - firtatom a programvezető pedagógusokat a kék madarak színes, sok-sok gyermeki motivációt megjelení­tő tantermében. A Kék madár a családiasabb, szeretetteljesebb légkört igyek­szik megvalósítani — mondják­­, ahol vannak ugyan tantárgyi hangsúlyok, de alapjában komplex és oldott foglalkozáso­kat tartanak. Nem tantárgyakat tanítanak, hanem gyerekeket. Délelőttönként két nagyobb ta­nulmányi blokkban foglalkoz­nak a diákokkal. Közte van egy hosszú szünet, amikor a kicsik levegőn játszhatnak, szaladgál­hatnak, ami ebben az életkorban nagyon fontos. A reggel egy fél­órás beszélgető körrel indul a tanteremben elhelyezett va­rázsszőnyegen. Ez a napi kom­munikációt segíti elő, így a gye­rekek jól megismerhetik egy­mást. Beszámolnak, mi történt velük előző nap, s eltervezik az aznapi teendőket. Utána a hét el­ső két napján magyar nyelv és irodalmi másfél órás tantárgyi blokkal kezdődik a nevelés, amit mozgás­játék, éneklés lazít fel. Sok illusztrációs, dramati­­kus játék egészíti ki e tanulmá­nyi részt. Rengeteg figyelmet fordítanak arra, hogy a gyere­kek elsajátítsák a tanulás mód­szereit, figyelemkoncentrációs gyakorlatok segítik ezt. Órán a tanulóknak nem tilos elhagyni helyüket, szabadon járkálhat­nak, ha éhesek, ehetnek is. Többnyire a pedagógusok által készített munkaanyagokkal dol­goznak, de például magyarból átvették az Apáczai Kiadó tan­könyveit, az olvasástanítás pe­dig a Meixner-féle módszerrel történik. A hét második felében a nap kezdetén a Művészet és al­kotás, testi nevelés tantárgyi blokkal kezdenek (ez a hagyo­mányos ének, technika, rajz tan­tárgyaknak felel meg). Kedden emellett számítástechnika és matematika van fele-fele arány­ban a csoportnak, máskor a kis­lányok balettozni járnak a gyer­mekek házába, a fiúk pedig az iskolában fékvandó foglalkozá­son vesznek részt. Az úszás már első osztálytól rendszeres. Mi­vel minden gyerek máskor érik, ezért igyekeznek személyre szólóan fejleszteni őket, így nincs osztályozás, pontozás e rendszerben, csak szóbeli érté­kelés. Csak azt mondják meg, mi a fejlődés iránya. Örülnek a tanulók sikereinek, a kudarcok­kal szemben pedig igyekeznek semlegesek maradni, hogy a gyerek önmagával vívja meg a csatát. Adnak persze lehetősé­get több próbálkozásra, s élnek a más területen való sikerek meg­erősítő szerepének kihasználá­sával, így a kicsik erőt tudnak menteni az újabb próbálkozá­sokhoz. Alapvető törekvés a to­leranciára nevelés, az egymás elfogadásának gyakorlása, az együttműködés készségének ki­alakítása. Ez a nevelés az életet tükrözi - mondják -, hiszen az élet sem olyan, ahol összeválo­gatják az összeillő embereket. E programba olyan gyermekek is belekerülhetnek, akik testi, lá­tás- vagy halláskorlátozottak, magatartásbeli zavarokkal, sze­mélyiségproblémákkal küsz­ködnek. Nagy hangsúlyt fektet­nek a szabadság készségeinek elsajátítására. A szabályokat itt nem a felnőttek, a tanárok mondják meg, hanem a gyere­keknek kell azokat felállítani­uk közösen. Az alap pedig úgy szól: szabadságod addig ter­jedhet, amíg a társadat nem za­varja. Ami szabaddá tesz... Az idén a kék madarasok ne­gyedikesek voltak, jövőre tehát nagy feladat áll a programveze­tők előtt, megszervezni felső ta­gozatos oktatásukat. A módszer elfogadottá vált már az iskolá­ban, s hat tanár jelezte, szándé­kában áll e program szerint taní­tani a felmenő osztályt. A város oktatási bizottsága nemrég úgy döntött, a programot felmenő rendszerben kell folytatni, így az idén újabb első osztályt indít­hatnak. Munkájukat hathatósan segítik a különböző pályázatok, továbbá a Kék Madár Alapít­vány, amit a szülők hoztak létre a program színvonalas mun­kájának támogatására. A Kék madár programban egyébként nemcsak a tanár és diák kerül elő, barátias-családias kapcso­latba egymással, hanem a szü­lők is a pedagógusokkal part­nerként dolgoznak együtt a gyermekek nevelésében. Ezt évente sok-sok kirándulás, kö­zös program, folyamatos kon­taktus erősíti. A kísérlet eredményei jók, a tudásszintfelmérések ezt mutat­ják. Lehet, hogy e program csak egy a sok között, de mindenkép­pen a fejlődés irányát jelzi, a ha­gyományos korlátok közül való felszabadult kilépést jelenti ta­nárnak és diáknak egyaránt. Toldi Éva Barátságos környezetben, sok-sok játék, könyv veszi körül a gyerekeket­Fotó: Áfrány Gábor Vállalkozók, honépítők, egy évszázaddal ezelőtt Nem tudom, meddig tartható még az az állapot, hogy az or­szág gazdasági terheit, a jövő­építés pénzügyi felelősségét egyre inkább az egyéni vállalko­zók veszik magukra, s eközben a mértékadónak számító értelmi­ség még mindig leplezetlen megvetéssel beszél a vállalko­zói réteg intellektuális lemara­­dottságáról, elfogadhatatlan er­kölcsi nívójáról. Pszichológu­sok a megmondhatói, hogy az emberek általában úgy visel­kednek, ahogy elvárják tőlük, akinek azt sugallják, hogy ő ki­váló, nagy teljesítményekre ké­pes személyiség, az össze fogja törni magát, hogy megfeleljen ennek a várakozásnak, akit pe­dig semmirevaló, kétes figura­ként aposztrofálnak lépten-nyo­­mon, az aligha lesz képes kitörni ebből az állapotból. Ha ez igaz, akkor vajon mit várhatunk el a jelenlegi vállalkozói rétegtől? Ezek a gondolatok egy jó 250 oldalas könyv olvasgatása köz­ben jutottak eszembe. A kötet annak a történésztanácskozás­nak az összefoglalója, amelyet 1994 októberében tartottak Veszprémben, Vállalkozó pol­gárok a Dunántúlon a dualiz­mus korában címmel. Lapozga­tása nemcsak vállalkozóknak ajánlható, hanem mindazoknak, akik számára nem közömbös, milyen jövője lesz az átalakulás­sal küszködő Magyarországnak, haszonnal olvashatják gazdasá­gi, kulturális, önkormányzati ve­zetők, közéleti emberek. Nem vitatható, hogy a jelen­legi hazai helyzet sok tekintet­ben analóg a kiegyezés utáni Magyarország állapotaival. Akkor egy történelmi kompro­misszum nyitotta meg az utat az ország gazdasági fejlődése, az egyének kezdeményezőkészsé­ge, a nemzetközi gazdaságba való bekapcsolódás előtt. Na­gyon mélyről indulva kellett hozzákötni az ország szekerét az európai fejlődéshez, s ma nem kis csodálattal és irigységgel ál­lapítjuk meg, hogy milyen jól si­került. Mint a kötet szerkesztője - és a konferencia szervezője - V. Fodor Zsuzsa bevezetőjében írja a korról: „A kapitalizmus ex­tenzív szakasza kiteljesedett, az ország gazdasága sokoldalúan fejlődött és megerősödött. A piac növekvő lehetőségei, technikai, a termelést forradalmasító ered­ményei, a szállítás, forgalmazás intenzív módszerei éppúgy felté­telei voltak a dualizmus kori gaz­dasági fellendülésnek, mint a fel­halmozás és beruházás megfele­lő volumene, a sikerágazatok te­rületi specifikációja, a technika és szakember, tőke és vállalko­zó szabad áramlása.” A szavak, kifejezések ugyebár ismerősek. Hogyne, hiszen Magyarország most kísértetiesen hasonló lehe­tőséget - s ezzel együtt feladatot — kapott a történelemtől. Ez a kötet éppen ezért izgal­mas olvasmány. A közölt elő­adások címe önmagáért beszél: Az ipari vállalkozás szerepe a Dunántúl városfejlődésében; Dunántúli bankpiacok a dualiz­mus korában; Vállalkozás és vá­rosfejlődés a század eleji Veszp­rémben. A pécsi polgárok mecé­­nási tevékenységéről a 19. szá­zad közepétől a világháborúig. Döbbenetes megtapasztalni az írásokból, hogy a vállalkozói vi­selkedés hogyan vezetett egy­­egy ágazat vagy földrajzi terület virágzásához vagy elsorvadásá­hoz, hogy egy-egy vállalkozói siker mennyire nem egyéni ügye volt az érintettnek, hanem meg­határozta kisebb és nagyobb kö­zösségek helyzetét. Önkor­mányzati­­ vezetőknek okozhat egy-két álmatlan éjszakát saját történelmi felelősségük, ha elol­vassák, hogy Győr vagy Szom­bathely máig ható fejlődését, városszerkezetét, a jövőt eldön­tő infrastruktúráját, regionális pozícióját - jelenlegi lakosságá­nak életszínvonalát és­­minősé­gét is beleértve - az határozta meg, hogy arra alkalmas polgár­­mesterek, Zechmeister Károly, illetve Éhen Gyula mekkora szakértelemmel, kezdeménye­zőkészséggel, olykor az ár ellen úszva, de mindig a vállalkozó­kat megnyerve alkottak távlatos stratégiát városuk számára, amit aztán kemény kézzel, kockáza­toktól sem visszariadva meg is valósítottak. A siker kulcsa szin­te minden esetben az infrastruk­túra kiépítése és a gazdaságtele­pítés volt, s olyan atmoszféra megteremtése, amelyben a vál­lalkozó természetesnek érezte, hogy felelősséget érez a váro­sért, támogatja a kulturális és szociális szférát. A városterem­tő polgármesterek mai utódai számára talán minden másnál fontosabb tanulság lehet a kez­deményezőkészség szerepe: az tehát, hogy aki csak lavírozik az árral, azt el is viszi az ár, de aki akar valamit, annak támadnak partnerei, s kemény munkával képes lehet a jövőteremtésre. Ebből a kötetből direkt módon is süt az iskoláskorunkban tanult római bölcsesség, hogy a törté­nelem az élet tanítómestere. Az már csak ráadás, hogy a lokálpatrióták néhány érdekes, személyesnek tűnő, lakóhelyük ismert helyszíneihez közvetle­nül is kötődő információhoz jut­hatnak a közölt előadások olva­sása során. A könyv kiadóját, a Laczkó Dezső Múzeumot elis­merés illeti az anyag megjelen­tetéséért. Czingráber János

Next