Napló, 1996. február ( 52. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-16 / 40. szám
1996. február 16., PÉNTEK A filmről mondják A 27. magyar filmszemle keretében a Magyar Dokumentum Műhely vitafórumot szervezett a Puskin mozi kamaratermében kedden. A vitában az előzsűri tagjai mellett az alkotók is képviseltették magukat. A legnagyobb visszhangot Simó György újságíró hozzászólása váltotta ki, amely szerint a mai magyar dokumentumfilmek középpontjában a „vesztesek” állnak, illetve a sokat emlegetett kisebbség. A rendszerváltás „nyertesei” mintha háttérbe szorulnának a filmesek témaválasztásánál. (Simó György egyébként tagja volt annak az előzsűrinek, amely a filmszemlére nevezett kétszáz alkotás közül választotta ki a versenybe kerülő negyvenet.) Sokak szerint ez a megközelítés természetes, hiszen a „hárommillió koldus országában” a pesszimizmus nem a filmekből árad, hanem a közhangulatból. A vita másik sarkalatos pontja a magyar dokumentumfilm-gyártás válságos helyzetének elemzése volt. Szinte lehetetlen vállalkozás manapság mélyreható, jó filmet csinálni - jegyezte meg Elek Judit filmrendező, majd hozzátette, hogy ez nem csupán pénzkérdés. Ember Judit filmrendező pedig arról szólt, hogy ma is vannak jó dokumentumfilmek, mert akinek témája van, az előbbutóbb megtalálja a lehetőségeket is. A kérdés mostanában az - hangzott el hogy tudnak-e a filmesek alkalmazkodni az elvárásokhoz, képesek-e kompromisszumokra, amelyek nélkül lehetetlen helyzetbe kerülne a filmgyártás. A szponzorok sokszor csak a nemzetközi érdeklődésre is számot tartó filmre figyelnek fel, így a klasszikus magyar dokumentumfilm nem mindig számíthat támogatásra. Kövesdy Gábor filmkritikus úgy vélekedett, hogy a televízió az alkotókat „művészetidegen” szempontok figyelembevételére kényszeríti, azaz figyelniük kell a műsoridőre, arra, hogy milyen nyelvet és stílust választanak. Elhangzott: bár szinte az egyetlen megjelenési lehetőség a televízió a dokumentumfilmek számára, a szponzorok által támogatott vetélkedők elfoglalják a műsoridőt. Többen azt hiányolták, hogy nincs kellő propagandája a dokumentumfilmeknek. Azt is felvetették, hogy a televíziós és dokumentumfilmek vetítésére önálló mozit kellene üzemeltetni, hiszen az új magántelevíziók sem fognak dokumentumalkotásokat bemutatni. A vita résztvevői közül többen sérelmezték, hogy a filmszemlén a dokumentumfilmeket a nagyobb érdeklődéssel kísért játékfilmekkel azonos időben mutatták be. Ez a megkülönböztetés jól érzékelteti a mai dokumentumfilmgyártás helyzetét. (MTI) KULTÚRA NAPLÓ 7 A kék madár a szívünkben lakik... Domschitzné Darabos Györgyi és Jegesiné Rémesi Irén hat évvel ezelőtt kezdték meg a Kék madár személyközpontú pedagógiai program előkészítését. Mindketten Győrben végezték a tanítóképzőt, majd Pécsett pedagógia szakon tanultak iskolafejlesztési specializáción. Erősen hisznek abban, hogy a közoktatás fejlesztését alulról építkezve, az állami iskolarendszeren belül lehet - és kell! - megvalósítani. Hiszen a központi utasítások, az egységes tervek, az egyes tantárgyi módszertanok, a magániskolák nem lehetnek alkalmasak arra, hogy a közoktatás, a tömeges oktatás gyakorlatát az igényeknek, társadalmi kihívásoknak megfelelően változtassák. Sürgető körülmények Hat éve sürgető körülmények közepette kezdtek hozzá elképzeléseik valóra váltásához Veszprémben. A városban ugyanis ekkor már működtek a soproni óvóképző intézetben kidolgozott nevelési terv alapján dolgozó személyiségközpontú kísérleti óvodáscsoportok, sőt kifutóban voltak az első nagycsoportosok. Problémát okozott a szülőknek, hová írassák be gyermekeiket iskolába. Fontosnak érezték, hogy megőrizzék kicsinyeik a későbbiekben is azt, ami a gyermekkor sajátja, azaz a kíváncsiságot, az érdeklődést, a nyitottságot a világ dolgai iránt. Hogy ne a felnőttek általi megerősítésért tanuljanak csupán - tehát nem piros és zöld pontokért, osztályzatokért hanem mert tanulni jó, élvezetes. Györgyiék is tapasztalták, hogy ez a nyitottság később elmúlik valamitől, s keresték az okát, miért. A megelőzés érdekében hozták létre a Kék madár személyközpontú pedagógiai programot. Az elnevezés egy szülő javaslatára történt (A boldogság kék madara című mesére utalva), jelképezve az iskolába is továbbvitt gyermekkort, amelyben öröm, kíváncsiság és boldogság a tanulás motiváló ereje, bizonyítva, a kék madár mindenkinek a szívében lakik. 1990-ben készültek el vele, s még ez évben miniszteri engedélyt is kaptak bevezetéséhez. Fogadtatásuk azonban fenntartásos volt. A soproni programmal működő nagycsoportos óvodásokból már össze is állt volna egy osztálynyi lurkó a szülők kérése alapján, de nem volt hol elkezdeniük a kísérletet. Györgyi szerint érthető, hogy bizalmatlanok voltak velük szemben. Nehezen tudták elképzelni a pedagógusok, hogyan integrálható egy szerkezetében, rendszerében teljesen más nevelési modell a többségében hagyományos osztályokkal működő iskolai keretbe, nem okoz-e ez feszültségeket majd. Végül is négy éve a Báthory iskola akkori igazgatója, Tölgyesi József adott lehetőséget a kísérlet beindításához. A program egyébként a Soros-alapítvány támogatásával működik. Györgyi és Irén mellett harmadikként bekapcsolódott dr. Landy Tamásné tanítónő is a gyermekekkel való foglalkozások vezetésébe. Tervek a varázsszőnyegen Mi e személyközpontú nevelési program lényege? Miben tér el a hagyományos iskolai oktatási rendszertől? - firtatom a programvezető pedagógusokat a kék madarak színes, sok-sok gyermeki motivációt megjelenítő tantermében. A Kék madár a családiasabb, szeretetteljesebb légkört igyekszik megvalósítani — mondják, ahol vannak ugyan tantárgyi hangsúlyok, de alapjában komplex és oldott foglalkozásokat tartanak. Nem tantárgyakat tanítanak, hanem gyerekeket. Délelőttönként két nagyobb tanulmányi blokkban foglalkoznak a diákokkal. Közte van egy hosszú szünet, amikor a kicsik levegőn játszhatnak, szaladgálhatnak, ami ebben az életkorban nagyon fontos. A reggel egy félórás beszélgető körrel indul a tanteremben elhelyezett varázsszőnyegen. Ez a napi kommunikációt segíti elő, így a gyerekek jól megismerhetik egymást. Beszámolnak, mi történt velük előző nap, s eltervezik az aznapi teendőket. Utána a hét első két napján magyar nyelv és irodalmi másfél órás tantárgyi blokkal kezdődik a nevelés, amit mozgásjáték, éneklés lazít fel. Sok illusztrációs, dramatikus játék egészíti ki e tanulmányi részt. Rengeteg figyelmet fordítanak arra, hogy a gyerekek elsajátítsák a tanulás módszereit, figyelemkoncentrációs gyakorlatok segítik ezt. Órán a tanulóknak nem tilos elhagyni helyüket, szabadon járkálhatnak, ha éhesek, ehetnek is. Többnyire a pedagógusok által készített munkaanyagokkal dolgoznak, de például magyarból átvették az Apáczai Kiadó tankönyveit, az olvasástanítás pedig a Meixner-féle módszerrel történik. A hét második felében a nap kezdetén a Művészet és alkotás, testi nevelés tantárgyi blokkal kezdenek (ez a hagyományos ének, technika, rajz tantárgyaknak felel meg). Kedden emellett számítástechnika és matematika van fele-fele arányban a csoportnak, máskor a kislányok balettozni járnak a gyermekek házába, a fiúk pedig az iskolában fékvandó foglalkozáson vesznek részt. Az úszás már első osztálytól rendszeres. Mivel minden gyerek máskor érik, ezért igyekeznek személyre szólóan fejleszteni őket, így nincs osztályozás, pontozás e rendszerben, csak szóbeli értékelés. Csak azt mondják meg, mi a fejlődés iránya. Örülnek a tanulók sikereinek, a kudarcokkal szemben pedig igyekeznek semlegesek maradni, hogy a gyerek önmagával vívja meg a csatát. Adnak persze lehetőséget több próbálkozásra, s élnek a más területen való sikerek megerősítő szerepének kihasználásával, így a kicsik erőt tudnak menteni az újabb próbálkozásokhoz. Alapvető törekvés a toleranciára nevelés, az egymás elfogadásának gyakorlása, az együttműködés készségének kialakítása. Ez a nevelés az életet tükrözi - mondják -, hiszen az élet sem olyan, ahol összeválogatják az összeillő embereket. E programba olyan gyermekek is belekerülhetnek, akik testi, látás- vagy halláskorlátozottak, magatartásbeli zavarokkal, személyiségproblémákkal küszködnek. Nagy hangsúlyt fektetnek a szabadság készségeinek elsajátítására. A szabályokat itt nem a felnőttek, a tanárok mondják meg, hanem a gyerekeknek kell azokat felállítaniuk közösen. Az alap pedig úgy szól: szabadságod addig terjedhet, amíg a társadat nem zavarja. Ami szabaddá tesz... Az idén a kék madarasok negyedikesek voltak, jövőre tehát nagy feladat áll a programvezetők előtt, megszervezni felső tagozatos oktatásukat. A módszer elfogadottá vált már az iskolában, s hat tanár jelezte, szándékában áll e program szerint tanítani a felmenő osztályt. A város oktatási bizottsága nemrég úgy döntött, a programot felmenő rendszerben kell folytatni, így az idén újabb első osztályt indíthatnak. Munkájukat hathatósan segítik a különböző pályázatok, továbbá a Kék Madár Alapítvány, amit a szülők hoztak létre a program színvonalas munkájának támogatására. A Kék madár programban egyébként nemcsak a tanár és diák kerül elő, barátias-családias kapcsolatba egymással, hanem a szülők is a pedagógusokkal partnerként dolgoznak együtt a gyermekek nevelésében. Ezt évente sok-sok kirándulás, közös program, folyamatos kontaktus erősíti. A kísérlet eredményei jók, a tudásszintfelmérések ezt mutatják. Lehet, hogy e program csak egy a sok között, de mindenképpen a fejlődés irányát jelzi, a hagyományos korlátok közül való felszabadult kilépést jelenti tanárnak és diáknak egyaránt. Toldi Éva Barátságos környezetben, sok-sok játék, könyv veszi körül a gyerekeketFotó: Áfrány Gábor Vállalkozók, honépítők, egy évszázaddal ezelőtt Nem tudom, meddig tartható még az az állapot, hogy az ország gazdasági terheit, a jövőépítés pénzügyi felelősségét egyre inkább az egyéni vállalkozók veszik magukra, s eközben a mértékadónak számító értelmiség még mindig leplezetlen megvetéssel beszél a vállalkozói réteg intellektuális lemaradottságáról, elfogadhatatlan erkölcsi nívójáról. Pszichológusok a megmondhatói, hogy az emberek általában úgy viselkednek, ahogy elvárják tőlük, akinek azt sugallják, hogy ő kiváló, nagy teljesítményekre képes személyiség, az össze fogja törni magát, hogy megfeleljen ennek a várakozásnak, akit pedig semmirevaló, kétes figuraként aposztrofálnak lépten-nyomon, az aligha lesz képes kitörni ebből az állapotból. Ha ez igaz, akkor vajon mit várhatunk el a jelenlegi vállalkozói rétegtől? Ezek a gondolatok egy jó 250 oldalas könyv olvasgatása közben jutottak eszembe. A kötet annak a történésztanácskozásnak az összefoglalója, amelyet 1994 októberében tartottak Veszprémben, Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában címmel. Lapozgatása nemcsak vállalkozóknak ajánlható, hanem mindazoknak, akik számára nem közömbös, milyen jövője lesz az átalakulással küszködő Magyarországnak, haszonnal olvashatják gazdasági, kulturális, önkormányzati vezetők, közéleti emberek. Nem vitatható, hogy a jelenlegi hazai helyzet sok tekintetben analóg a kiegyezés utáni Magyarország állapotaival. Akkor egy történelmi kompromisszum nyitotta meg az utat az ország gazdasági fejlődése, az egyének kezdeményezőkészsége, a nemzetközi gazdaságba való bekapcsolódás előtt. Nagyon mélyről indulva kellett hozzákötni az ország szekerét az európai fejlődéshez, s ma nem kis csodálattal és irigységgel állapítjuk meg, hogy milyen jól sikerült. Mint a kötet szerkesztője - és a konferencia szervezője - V. Fodor Zsuzsa bevezetőjében írja a korról: „A kapitalizmus extenzív szakasza kiteljesedett, az ország gazdasága sokoldalúan fejlődött és megerősödött. A piac növekvő lehetőségei, technikai, a termelést forradalmasító eredményei, a szállítás, forgalmazás intenzív módszerei éppúgy feltételei voltak a dualizmus kori gazdasági fellendülésnek, mint a felhalmozás és beruházás megfelelő volumene, a sikerágazatok területi specifikációja, a technika és szakember, tőke és vállalkozó szabad áramlása.” A szavak, kifejezések ugyebár ismerősek. Hogyne, hiszen Magyarország most kísértetiesen hasonló lehetőséget - s ezzel együtt feladatot — kapott a történelemtől. Ez a kötet éppen ezért izgalmas olvasmány. A közölt előadások címe önmagáért beszél: Az ipari vállalkozás szerepe a Dunántúl városfejlődésében; Dunántúli bankpiacok a dualizmus korában; Vállalkozás és városfejlődés a század eleji Veszprémben. A pécsi polgárok mecénási tevékenységéről a 19. század közepétől a világháborúig. Döbbenetes megtapasztalni az írásokból, hogy a vállalkozói viselkedés hogyan vezetett egyegy ágazat vagy földrajzi terület virágzásához vagy elsorvadásához, hogy egy-egy vállalkozói siker mennyire nem egyéni ügye volt az érintettnek, hanem meghatározta kisebb és nagyobb közösségek helyzetét. Önkormányzati vezetőknek okozhat egy-két álmatlan éjszakát saját történelmi felelősségük, ha elolvassák, hogy Győr vagy Szombathely máig ható fejlődését, városszerkezetét, a jövőt eldöntő infrastruktúráját, regionális pozícióját - jelenlegi lakosságának életszínvonalát ésminőségét is beleértve - az határozta meg, hogy arra alkalmas polgármesterek, Zechmeister Károly, illetve Éhen Gyula mekkora szakértelemmel, kezdeményezőkészséggel, olykor az ár ellen úszva, de mindig a vállalkozókat megnyerve alkottak távlatos stratégiát városuk számára, amit aztán kemény kézzel, kockázatoktól sem visszariadva meg is valósítottak. A siker kulcsa szinte minden esetben az infrastruktúra kiépítése és a gazdaságtelepítés volt, s olyan atmoszféra megteremtése, amelyben a vállalkozó természetesnek érezte, hogy felelősséget érez a városért, támogatja a kulturális és szociális szférát. A városteremtő polgármesterek mai utódai számára talán minden másnál fontosabb tanulság lehet a kezdeményezőkészség szerepe: az tehát, hogy aki csak lavírozik az árral, azt el is viszi az ár, de aki akar valamit, annak támadnak partnerei, s kemény munkával képes lehet a jövőteremtésre. Ebből a kötetből direkt módon is süt az iskoláskorunkban tanult római bölcsesség, hogy a történelem az élet tanítómestere. Az már csak ráadás, hogy a lokálpatrióták néhány érdekes, személyesnek tűnő, lakóhelyük ismert helyszíneihez közvetlenül is kötődő információhoz juthatnak a közölt előadások olvasása során. A könyv kiadóját, a Laczkó Dezső Múzeumot elismerés illeti az anyag megjelentetéséért. Czingráber János