Napló, 1996. július ( 52. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-13 / 163. szám
1996. július 13., SZOMBAT Vaderna szép életművéről Megjelent a fehérvári Árgus című folyóirat idei 3. száma A Székesfehérváron megjelenő, Péntek Imre szerkesztette Árgus irodalmi és kulturális folyóirat rendszeresen közös Veszprém megyei alkotóktól is. Az idei 3. számban a pápai Szauer Ágostontól, a veszprémi Széki Patka Lászlótól és Délikiaranyozó Jánostól közölt verseket. Az utóbbi kettő egyegy versben a tavaly fiatalon elhunyt költő, Vaderna József szellemét idézte. A másik veszprémi költőtárs, Botár Attila Vaderna József Panaszország című kötete ürügyén elemezte az elhunyt líráját. Botár felfedezi, hogy Vaderna sajátos versnyelvet teremtett, amely egyedül az övé: „Az a versidom, amelyet Vaderna használ, a tradicionális modernség szaggatott versmondatai a XIX. századi nemzeti klasszicizmus illúziói, továbbá a bukott európai (és magyar!) történelem csődlátomásai révén lesz sajátos jelentésmező hordozója.” Botár felfedezi, hogy a paradoxon mennyire jellemző Vadema költészetére: „Csaknem úgy véljük, hogy költészetében a paradoxonális törekvés a Panaszország kiábrándult világában tűnik fel. Valójában a kezdetnél - a Vakjátszma című kötetben - kiválasztják őt a paradoxonok.” Íme egy korábbi, 1978-as példa: „Hali az ezredévből kő, homok, málladék. / Hajamból föld lesz, betemetett lobogás. / Homlokomon a halál titkosírásai. / Hadiút épül újra fejem felett.” (Történelem) Botár óvatos a kategorizálással. Ő árnyaltabban látja Vaderna költészetét, mint a skatulyagyártók. Vitatja, hogy költőnket egyértelműen a népi irodalmi irányzathoz lehetne tagolni. Erről így írt: „Vaderna pályájának alakulása ma inkább azt mutatja, hogy a költő belső alkata, több mint tízesztendős asztalfióknak való munkája, nehezen megállapodó, nyugtalan szelleme álstruktúráktól függetlenül is sok meglepetést tartogat. Nehezen álljuk elhallgatni azt a feltételezést, hogy a lírikusok középnemzedéke és a magyar irodalom egyik megkerülhetetlen alkotóját veszítette el Vaderna József személyében.” Ebben az Árgusban is rendkívül erős a képzőművészeti rovat. Márta Ildikó írt szép elemzést a veszprémi indíttatású Szotyory László Reggel a szabadban és Hommmage á Frans Hals című két festményéről. H. Gy. Vaderna József a lírikusok középnemzedéke és a magyar irodalom egyik megkerülhetetlen alkotója Fotó: Andrányi Németh J. Attila versei Nyárvíz kéthusu pára omlik a nyárba reccsen a napfény és bogarakként mind mi hírlik potroha nyílik fordul a fényre tudja mivégre leplezi titkát még nem alítják sorsom a tények furcsa szövetének feslik az erdő hegyre tekergő útszalag ázik szél kaparászik elhal az légben rossz tüdejében fülled a gyárnak mondd kire várjak kékhusu pára rést üt a nyárba pillaözön illatozón habzik a hársfa Halvacsora annyi szem nem látta szó annyi fül nem hallotta kép kéktestű haladnak koporsó lesz bordáim varsája épp s elmerül mint a gondolat csitulva szép szirén-beszéd vizes testedre ing tapad hiába-vágy és mégis ép ficánkot csapdos ott belül s a víz a hallá ikrásodó szájig ér és észrevétlenül szálkás testem belepi a só Bernáth Aurél: Balatoni táj tornyos villával (Képünk az ábrahámhegyi emlékkiállításon készült) Fotó: Andrányi MAGAZIN NAPLÓ 7 Hetven éve szerveződött a legendás Erdélyi Helikon A trianoni békediktátum után dermedt hallgatásba merült erdélyi magyarságot először Kós Károly híres röpirata, a Kiáltó Szó próbálta felrázni 1921-ben. „Építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára” - szólt a biztatás, s ezt mihamar tettek követték. A kiadó nélkül maradt erdélyi irodalom számára 1924- ben megszervezték az Erdélyi Szépmíves Céhet, majd 1926 nyarán Kemény János báró ösztönzésére és támogatásával marosvécsi kastélyában 27 író találkozott, hogy - mint hírül adták- „irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről”. Az első helikoni találkozó résztvevői 7 pontból álló határozatot fogadtak el a tennivalókat illetően. Hangsúlyozták, hogy „a népnevelés, az irodalom és a művészet problémáit kell a kisebbségi élet első vonalába állítani, amelyek egyenrangúak a politikai természetű célokkal”. Megállapították, hogy „az erdélyi magyarság lelki életének lendületét károsan befolyásolja a szabad kritikai szellem elhallgattatása”, s véleményük megegyezett abban, hogy „a román, az erdélyi német és a magyar irodalom java termékeinek kölcsönös megismertetése és átültetése elsőrendű kulturális feladat”. Az elhatározást munka követte! Alig két év múlva megjelent a közösség folyóirata, az Erdélyi Helikon, amely 1944 őszéig a nemzetiségi irodalom hatékony szervezője volt. Támogatták az erdélyi magyar színházügyet és számos fiatal írót, s 1930-ban került sor annak a nevezetes pályázatnak a kiírására, amely egy magyar irodalomtörténet megírását tűzte ki célul. Mint emlékezetes, a pályázatot Szerb Antal munkája nyerte el. Az évenként megrendezett találkozók, a termékeny, gyakorlati munkát inspiráló megbeszélések, viták ellenére a Helikon két évtizedes története során megmaradt annak a kötetlen munkaközösségnek, amelynek alapítói tervezték. Szervezett testület vagy mozgalom nem is lehetett volna, tagjait közös ideológia nem kapcsolta össze. A közös nemzeti felelősség alapján a kisebbségi helyzet ennek ellenére az erők egyesítését kívánta. A nemzetiségi kultúra szolgálatának közös ügye fűzte össze egymással a konzervatív Bánffy Miklóst, a reformkonzervativizmust képviselő Makkai Sándort és Reményik Sándort, a liberális nézeteket valló Kuncz Aladárt és Molter Károlyt, a polgári radikális Ligeti Ernőt és Tabéry Gézát, a népi radikális Kós Károlyt, s végül a plebejus elveket valló Tamási Áront és Kacsó Sándort. A különböző nézeteket valló írók szellemi koalíciója a transzszilvanizmusban találta meg azt az eszmét, mely e nézeteket összefoghatta. Befejezésként még szólnunk kell arról, hogy a II. világháborút követő szétszórattatás, majd az ideológiai és politikai diktatúra a közösség munkájának folytatását kilátástalanná tette. Dr. Papp Sándor Szabados Árpád műveiről Szabados Árpád barlangrajza, ahogy 1994-es stuttgarti katalógusa állítja, akrillal készült. Kilenc különálló lapból áll, amit nem láttam, azokat együtt, egyes lapokból álló képeknek hittem. Holott megszoktam már, Szabadosnak egyre több termetes munkája van, emlékezzenek csak a budapesti Vigadó Galériában kiállított, egy negyven méter hosszú papírtekercsre készült - persze több éven át készült - kifestőkönyvre vagy a Firkafal-naplóra, úgyhogy ez a barlangrajz még csak nem is a legnagyobb. Mindenesetre sok szabadosságot példáz: a műfaji keretek szétfeszítését, a kitüntetett nézetek eltűnését, a figurák, jelek és grafikai elemek térhálózatát, az állandóságokhoz való ragaszkodást vagy például a műfajok egymásba való átjátszhatóságát. Mert a mostani barlangrajz már litográfia. Ugyanaz, ami akrilként volt, de már más is. És mesterünk kiállítása most éppen ezekről a finom átcsúszásokról, szerepváltozatokról, teremtéses színjátszásról szól. Szabados Árpádnak - akinek neve világhíresedésével együtt Árpáddá fogyott - már volt kiállítása Veszprémben, a Kisgalériában mutatkozott be 1983- ban, s azt a krétára alapozott anyagot azóta is sokan emlegetik. Akkor Multifiltert szívott, nagyon sok kést rajzolt, itt-ott talán Nagy Lászlóra hivatkozott, mintha mindenféle gyújtogatásra utaló tüzek szerepeltek volna lapjain, meg szép kék rombuszok, lilás véraláfutások, egyszerűbb formák különös színekbe öltözötten, no és volt a néhány grafittal, színes ceruzával megdolgozott pausz is. Mindez korábbi munkáihoz képest változást jelentett. Akkor sokan azon voltak meghökkenve, hogy mesterünk gyerek mód felszabadultan és - látszólag - tudatkontroll nélkül csinálja meg a munkáit, a precízkedése is olyasmi, harsányabbá-agresszívebbé váló jelei is, miközben ő már személyében jóságos manónak látszott, aki nem csak eltélvezi, de teremti is a világot. Szabados Veszprémmel való kapcsolata azóta nem szűnt meg. Talán tíz éve többedmagával áttervezte a Buhim-völgyet is - pályanyertes munkájuknak még csak a dokumentációját sem őrizte meg városunk, nemhogy abból valamit is megvalósított volna. Magam is adósa vagyok neki egy Vár ucca albummal - legalább három éve ott szerepel a kiadványok borítóján az előzetes hír: készül a Szabados-album. Persze, mert az kész, csupán a kiadására nincs adakozókedv. Summa summarum: Szabados most már annyi mindent nem kapott tőlünk, hogy bízvást veszpréminek tekinthetjük. Szabados világa a nyolcvanas évek végére egyre erősebben az emberi érzékelés feldolgozásához, az érzékiséghez és az erotikához kötődik - vagyis azokhoz az ember nembéli tulajdonságaihoz, amelyen keresztül a legintenzívebb a világ befogadása - no és a világ alakítása! Szabados egyre felszabadultabban tobzódik, a kis pauszoknak nevezett kettős rajzokat, a színes nagy pauszokat, a firkás kifestőkönyvet, a naplóként is funkcionáló tekercseket csinálja, a krétarajzokat, a barna római, a halovány rózsaszín pasztelljeit és akriljait, a nyomatokat és a ceruzarajzokat. Annyi mindent végigpróbál, annyi eredménye lesz, hogy szinte hihetetlen, hogy végig egyetlen dologról beszél: azt pedig életnek szokás mondani. E mostani kiállításon azonban itt az új meglepetés talán még azoknak is az, akik a tél végi Körmendi-galériában bemutatott aktjait, aktrészleteit, hölgybemutatóját láthatták. Mesterünk - persze a maga módján - összegezni kezdett, és szinte sorozatonként, ciklusonként, most éppen termenként váltogatva visssza-visszatérnek a korábbi korszakokból ismerős tapasztalatok, motívumok, eljárások. S mindez talán az elmúlt évben, de talán inkább fél évben történt. Az életműszakaszok összejátszása ugyanazt az érzékletes merészséget mutatja, mint ami mindig is benne volt bármelyik Szabados-munkában; akkor, amikor a motívumokat vonalkákkal, foltokkal, sávokkal, színekkel nem csupán körbehatárolja, hanem egy nagyobb képi egységbe, vonatkozási közegbe is helyezi. Szabadosnak a létezés használati tárgy, s eljárásai vannak a vizuális többértelműségre - ugye, minderre mutatott már régebbről a gyermeki rajzokkal való kapcsolattartása is, de ide illeszkedik a személyiségszokások, tabuk és tiltások által kontúrozott felületének leradírozása, s az alatta érzékenyen remegő hús és történet kirajzolása is. Az egyben létező többnek, a mostban ott kuporgó másnak a lehetséges változatait Szabados eddig is tanulmányozta. Ezt a korábban megtalált eljárást láthatjuk ismét, megújulva, amikor néhány kisméretű, színgazdag, sötétes világú kép mellett ott függ egy-egy másik is, amely már csak egy motívumot emel ki, azt csúsztatja át a nagy fehér papirosra, azt vázlatolja tovább gyors mozdulatokkal, s pasztellesen meg is árnyalja. Mintha elérkezett volna az idő, amikortól Szabados Árpádról csak jóféle művészi pletykákkal lehetne szólni. Mintha a tökéletesen önfelszabadítottnak látszó festési és rajzolási módja is ezt követelné. Azt a képi-színi-formai létet, amiben már semmi történeti nincs, csak egy erős helyzet, mindent elrendező nagyszívű mágnes. Szabadoshoz lassan csupán költőként lehet közelíteni, olyannyira érzékeny műszerezettségűek a rajzai, olyan változatosak és olyan brutálisan törékenyek. És ez mégsem így igaz. Ugyanis Szabados jóval több annál, minthogy csupán grafikus és festő lenne. Géczi János Elhangzott a közelmúltban Szabados Árpád grafikusművész veszprémi kiállításán, amelyet a Csikász Galériában (Vár utca 17.) rendeztek meg. (Rövidítve közöljük.) A tárlat megtekinthető augusztus 9-ig 10-18 óráig. Szabados Árpád alkotása, Oszkó Zsuzsa felvétele a veszprémi kiállításon készült