Napló, 1996. július ( 52. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-13 / 163. szám

1996. július 13., SZOMBAT Vaderna szép életművéről Megjelent a fehérvári Árgus című folyóirat idei 3. száma A Székesfehérváron megje­lenő, Péntek Imre szerkesztette Árgus irodalmi és kulturális folyóirat rendszeresen közös Veszprém megyei alkotóktól is. Az idei 3. számban a pápai Szauer Ágostontól, a veszprémi Széki Patka Lászlótól és Déli­­ki­aranyozó Jánostól közölt verseket. Az utóbbi kettő egy­­egy versben a tavaly fiatalon el­hunyt költő, Vaderna József szellemét idézte. A másik veszprémi költőtárs, Botár Atti­la Vaderna József Panaszország című kötete ürügyén elemezte az elhunyt líráját. Botár felfede­zi, hogy Vaderna sajátos vers­nyelvet teremtett, amely egye­dül az övé: „Az a versidom, amelyet Vaderna használ, a tra­dicionális modernség szaggatott versmondatai a XIX. századi nemzeti klasszicizmus illúziói, továbbá a bukott európai (és ma­gyar!) történelem csődlátomá­sai révén lesz sajátos jelentés­mező hordozója.” Botár felfedezi, hogy a para­doxon mennyire jellemző Va­­dema költészetére: „Csaknem úgy véljük, hogy költészetében a paradoxonális törekvés a Pa­naszország kiábrándult világá­ban tűnik fel. Valójában a kez­detnél - a Vakjátszma című kö­tetben - kiválasztják őt a paradoxonok.” Íme egy koráb­bi, 1978-as példa: „Hali az ez­redévből kő, homok, málladék. / Hajamból föld lesz, betemetett lobogás. / Homlokomon a halál titkosírásai. / Hadiút épül újra fejem felett.” (Történelem) Botár óvatos a kate­gorizálással. Ő árnyal­tabban látja Vaderna költészetét, mint a ska­tulyagyártók. Vitatja, hogy költőnket egyér­telműen a népi irodalmi irányzathoz lehetne ta­golni. Erről így írt: „Va­­derna pályájának alaku­lása ma inkább azt mu­tatja, hogy a költő belső alkata, több mint tíz­­esztendős asztalfióknak való munkája, nehezen megállapodó, nyugta­lan szelleme álstruktú­ráktól függetlenül is sok meglepetést tartogat. Nehezen álljuk elhall­gatni azt a feltételezést, hogy a lírikusok közép­­nemzedéke és a magyar irodalom egyik megke­rülhetetlen alkotóját ve­szítette el Vaderna Jó­zsef személyében.” Ebben az Árgusban is rendkí­vül erős a képzőművészeti ro­vat. Márta Ildikó írt szép elem­zést a veszprémi indíttatású Szo­­tyory László Reggel a szabad­ban és Hommmage á Frans Hals című két festményéről. H. Gy. Vaderna József a lírikusok közép­­nemzedéke és a magyar irodalom egyik megkerülhetetlen alkotója Fotó: Andrányi Németh J. Attila versei Nyárvíz kéthusu pára omlik a nyárba reccsen a napfény és bogarakként mind mi hírlik potroha nyílik fordul a fényre tudja mivégre leplezi titkát még nem alítják sorsom a tények furcsa szövetének feslik az erdő hegyre tekergő útszalag ázik szél kaparászik elhal az légben rossz tüdejében fülled a gyárnak mondd kire várjak kékhusu pára rést üt a nyárba pillaözön illatozón habzik a hársfa Halvacsora annyi szem nem látta szó annyi fül nem hallotta kép kéktestű haladnak koporsó lesz bordáim varsája épp s elmerül mint a gondolat csitulva szép szirén-beszéd vizes testedre ing tapad hiába-vágy és mégis ép ficánkot csapdos ott belül s a víz a hallá ikrásodó szájig ér és észrevétlenül szálkás testem belepi a só Bernáth Aurél: Balatoni táj tornyos villával (Képünk az ábra­­hámhegyi emlékkiállításon készült) Fotó: Andrányi MAGAZIN NAPLÓ 7 Hetven éve szerveződött a legendás Erdélyi Helikon A trianoni békediktátum után dermedt hallgatásba merült er­délyi magyarságot először Kós Károly híres röpirata, a Kiáltó Szó próbálta felrázni 1921-ben. „Építenünk kell, szervezked­jünk át a munkára” - szólt a biz­tatás, s ezt mihamar tettek kö­vették. A kiadó nélkül maradt erdélyi irodalom számára 1924- ben megszervezték az Erdélyi Szépmíves Céhet, majd 1926 nyarán Kemény János báró ösz­tönzésére és támogatásával ma­­rosvécsi kastélyában 27 író ta­lálkozott, hogy - mint hírül ad­ták- „irodalmi terveinket, szán­dékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozás­ban mintegy helyzetképet ve­gyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehető­ségeiről”. Az első helikoni találkozó résztvevői 7 pontból álló határo­zatot fogadtak el a tennivalókat illetően. Hangsúlyozták, hogy „a népnevelés, az irodalom és a művészet problémáit kell a ki­sebbségi élet első vonalába állí­tani, amelyek egyenrangúak a politikai természetű célokkal”. Megállapították, hogy „az erdé­lyi magyarság lelki életének len­dületét károsan befolyásolja a szabad kritikai szellem elhall­gattatása”, s véleményük meg­egyezett abban, hogy „a román, az erdélyi német és a magyar irodalom java termékeinek köl­csönös megismertetése és átül­tetése elsőrendű kulturális fel­adat”. Az elhatározást munka kö­vette! Alig két év múlva megje­lent a közösség folyóirata, az Er­délyi Helikon, amely 1944 őszéig a nemzetiségi irodalom hatékony szervezője volt. Tá­mogatták az erdélyi magyar színházügyet és számos fiatal írót, s 1930-ban került sor annak a nevezetes pályázatnak a kiírá­sára, amely egy magyar iroda­lomtörténet megírását tűzte ki célul. Mint emlékezetes, a pá­lyázatot Szerb Antal munkája nyerte el. Az évenként megrendezett találkozók, a termékeny, gya­korlati munkát inspiráló megbe­szélések, viták ellenére a Heli­kon két évtizedes története so­rán megmaradt annak a kötetlen munkaközösségnek, amelynek alapítói tervezték. Szervezett testület vagy mozgalom nem is lehetett volna, tagjait közös ideológia nem kapcsolta össze. A közös nemzeti felelősség alapján a kisebbségi helyzet en­nek ellenére az erők egyesítését kívánta. A nemzetiségi kultúra szolgálatának közös ügye fűzte össze egymással a konzervatív Bánffy Miklóst, a reformkonzer­­vativizmust képviselő Makkai Sándort és Reményik Sándort, a liberális nézeteket valló Kuncz Aladárt és Molter Károlyt, a polgári radikális Ligeti Ernőt és Tabéry Gézát, a népi radikális Kós Károlyt, s végül a plebejus elveket valló Tamási Áront és Kacsó Sándort. A különböző nézeteket valló írók szellemi koalíciója a transzszilvanizmus­­ban találta meg azt az eszmét, mely e nézeteket összefoghatta. Befejezésként még szólnunk kell arról, hogy a II. világhábo­rút követő szétszórattatás, majd az ideológiai és politikai dik­tatúra a közösség munkájának folytatását kilátástalanná tette. Dr. Papp Sándor Szabados Árpád műveiről Szabados Árpád barlangraj­za, ahogy 1994-es stuttgarti ka­talógusa állítja, akrillal készült. Kilenc különálló lapból áll, amit nem láttam, azokat együtt, egyes lapokból álló képeknek hittem. Holott megszoktam már, Szabadosnak egyre több termetes munkája van, emlékez­zenek csak a budapesti Vigadó Galériában kiállított, egy negy­ven méter hosszú papírtekercsre készült - persze több éven át ké­szült - kifestőkönyvre vagy a Firkafal-naplóra, úgyhogy ez a barlangrajz még csak nem is a legnagyobb. Mindenesetre sok szabadosságot példáz: a műfaji keretek szétfeszítését, a kitünte­tett nézetek eltűnését, a figurák, jelek és grafikai elemek térháló­zatát, az állandóságokhoz való ragaszkodást vagy például a műfajok egymásba való átjátsz­hatóságát. Mert a mostani bar­langrajz már litográfia. Ugyan­az, ami akrilként volt, de már más is. És mesterünk kiállítása most éppen ezekről a finom átcsúszá­­sokról, szerepváltozatokról, te­­remtéses színjátszásról szól. Szabados Árpádnak - akinek neve világhíresedésével együtt Árpáddá fogyott - már volt kiál­lítása Veszprémben, a Kisgalé­­riában mutatkozott be 1983- ban, s azt a krétára alapozott anyagot azóta is sokan emlege­tik. Akkor Multifiltert szívott, nagyon sok kést rajzolt, itt-ott talán Nagy Lászlóra hivatko­zott, mintha mindenféle gyújto­gatásra utaló tüzek szerepeltek volna lapjain, meg szép kék rombuszok, lilás véraláfutások, egyszerűbb formák különös szí­nekbe öltözötten, no és volt a né­hány grafittal, színes ceruzával megdolgozott pausz is. Mindez korábbi munkáihoz képest vál­tozást jelentett. Akkor sokan azon voltak meghökkenve, hogy mesterünk gyerek mód fel­szabadultan és - látszólag - tu­­datkontroll nélkül csinálja meg a munkáit, a precízkedése is olyasmi, harsányabbá-agresszí­­vebbé váló jelei is, miközben ő már személyében jóságos ma­nónak látszott, aki nem csak elt­­élvezi, de teremti is a világot. Szabados Veszprémmel való kapcsolata azóta nem szűnt meg. Talán tíz éve többedmagá­­val áttervezte a Buhim-völgyet is - pályanyertes munkájuknak még csak a dokumentációját sem őrizte meg városunk, nem­hogy abból valamit is megvaló­sított volna. Magam is adósa va­gyok neki egy Vár ucca album­mal - legalább három éve ott szerepel a kiadványok borító­ján az előzetes hír: készül a Sza­bados-album. Persze, mert az kész, csupán a kiadására nincs adakozókedv. Summa summarum: Szaba­dos most már annyi mindent nem kapott tőlünk, hogy bízvást veszpréminek tekinthetjük. Szabados világa a nyolcva­nas évek végére egyre erőseb­ben az emberi érzékelés feldol­gozásához, az érzékiséghez és az erotikához kötődik - vagyis azokhoz az ember nembéli tulaj­donságaihoz, amelyen keresztül a legintenzívebb a világ befoga­dása - no és a világ alakítása! Szabados egyre felszabadul­tabban tobzódik, a kis pauszok­nak nevezett kettős rajzokat, a színes nagy pauszokat, a firkás kifestőkönyvet, a naplóként is funkcionáló tekercseket csinál­ja, a krétarajzokat, a barna ró­mai, a halovány rózsaszín pasz­­telljeit és akriljait, a nyomatokat és a ceruzarajzokat. Annyi min­dent végigpróbál, annyi ered­ménye lesz, hogy szinte hihetet­len, hogy végig egyetlen dolog­ról beszél: azt pedig életnek szo­kás mondani. E mostani kiállításon azon­ban itt az új meglepetés­­ talán még azoknak is az, akik a tél vé­gi Körmendi-galériában be­mutatott aktjait, aktrészleteit, hölgybemutatóját láthatták. Mesterünk - persze a maga módján - összegezni kezdett, és szinte sorozatonként, cikluson­ként, most éppen termenként váltogatva visssza-visszatérnek a korábbi korszakokból ismerős tapasztalatok, motívumok, eljá­rások. S mindez talán az elmúlt évben, de talán inkább fél évben történt. Az életműszakaszok össze­játszása ugyanazt az érzékletes merészséget mutatja, mint ami mindig is benne volt bármelyik Szabados-munkában; akkor, amikor a motívumokat vonal­­kákkal, foltokkal, sávokkal, szí­nekkel nem csupán körbehatá­rolja, hanem egy nagyobb képi egységbe, vonatkozási közegbe is helyezi. Szabadosnak a léte­zés használati tárgy, s eljárásai vannak a vizuális többértelmű­ségre - ugye, minderre mutatott már régebbről a gyermeki raj­zokkal való kapcsolattartása is, de ide illeszkedik a személyiség­szokások, tabuk és tiltások által kontúrozott felületének leradí­­rozása, s az alatta érzékenyen re­megő hús és történet kirajzolása is. Az egyben létező többnek, a mostban ott kuporgó másnak a lehetséges változatait Szabados eddig is tanulmányozta. Ezt a korábban megtalált eljá­rást láthatjuk ismét, megújulva, amikor néhány kisméretű, szín­gazdag, sötétes világú kép mel­lett ott függ egy-egy másik is, amely már csak egy motívumot emel ki, azt csúsztatja át a nagy fehér papirosra, azt vázlatolja tovább gyors mozdulatokkal, s pasztellesen meg is árnyalja. Mintha elérkezett volna az idő, amikortól Szabados Árpád­ról csak jóféle művészi plety­kákkal lehetne szólni. Mintha a tökéletesen önfelszabadítottnak látszó festési és rajzolási módja is ezt követelné. Azt a képi-szí­­ni-formai létet, amiben már semmi történeti nincs, csak egy erős helyzet, mindent elrendező nagyszívű mágnes. Szabados­hoz lassan csupán költőként le­het közelíteni, olyannyira érzé­keny műszerezettségűek a raj­zai, olyan változatosak és olyan brutálisan törékenyek. És ez mégsem így igaz. Ugyanis Szabados jóval több annál, minthogy csupán grafi­kus és festő lenne. Géczi János Elhangzott a közelmúltban Szabados Árpád grafikusmű­vész veszprémi kiállításán, ame­lyet a Csikász Galériában (Vár utca 17.) rendeztek meg. (Rövi­dítve közöljük.) A tárlat megte­kinthető augusztus 9-ig 10-18 óráig. Szabados Árpád alkotása, Oszkó Zsuzsa felvétele a veszprémi kiállításon készült

Next