Napló, 2020. május (Veszprém, 76. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-05 / 104. szám
2020. MÁJUS 5., KEDD MAGAZIN NAPLÓ 13 Járványok és következményeik Nem újdonság a karantén, melyre az előző korokban többféleképpen reagáltak KÖRKÉP Egy újonnan felbukkant vírus hatására a ma embere is kénytelen megtapasztalni a karantén „élményét": a bizonytalanságot, a félelmet a betegségtől, a gazdasági válságtól. Hogyan reagáltak elődeink a korábbi évszázadokban? Ennek a kérdésnek a megválaszolására Déra Eleonóra történész-levéltárost, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének docensét kérte az mta.hu. Spanyolnátha - az első világjárvány Kosztolányi Dezső 90 évvel ezelőtt, 1930 körül Esti Kornél történetébe szőve emlékezett vissza a 20. századi Magyarország legveszedelmesebb járványának tartott, 1918 őszén tömegessé váló spanyolnátha idejére. Az emberek a háború végnapjaiban nemcsak a politikai bizonytalanság miatt böngészték a napilapokat, hanem a titokzatos járványról, de leginkább annak sikeres leküzdéséről vártak híreket. Csalódniuk kellett: a sajtó ellentmondásos intézkedésekről, egymást hibáztató politikusokról és városatyákról, tömeges halálesetekről tudósított. A gyászjelentéseket szemlélve sokan érezhették úgy, ahogyan azt Kosztolányi Esti megtudja a halálhírt című novellájában leírta: „Keze a reggeli újságok után nyúlt. Gyorsan föllapozta őket. Winterné nevét kereste a halottak lajstromában, de még nem volt benne. Egyébként csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. 178 új haláleset - hirdették a cikkek, szinte ujjongva tetőfokon a spanyoljárvány. - Nem spanyol - gondolta. - Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.” Nem véletlen, hogy a járványok történetében elsőként pandémiává, világjárvánnyá növekedő spanyolnátha pusztítása a pestist juttatta rögtön az emberek eszébe. Magyarországon a köztiszteletben álló járványügyi szakembert, Korányi Sándort kérték fel, nyugtassa meg az embereket, a spanyolnáthának nincs köze a pestishez. Miért féltek anynyira az emberek a pestistől, mikor a 19. században feltűnt kolerajárványok utolsó hullámainak idején (1872-1873, 1892-1893) sokan maguk is éltek? Talán hallottak a fekete himlőről (ami az oltásnak köszönhetően a 19. századi Magyarországon már csak lokális járványokat okozott), évről évre féltették gyermekeiket a tavasszal és ősszel rendszerint visszatérő, akkor még akár halállal végződő diftériától, szamárköhögéstől vagy kanyarótól. 1348-tól kezdve, közel négyszáz éven keresztül Európa lakosságának majdnem minden nemzedéke maga is átélte a pestis borzalmát, vagy legalább hallott róla mások elbeszéléseiből. Az első hullám utólagos becslések alapján Európa lakosságának mintegy 30 százalékát elvitte. Központi parancs érkezett: elzárkózni Mit jelentett az igazi dögvész, és mi volt rá az emberek reakciója? Részletes magyarázatot kapunk hazai levéltári források alapján, például Buda tanácsülési jegyzőkönyveiből. 1709 nyarának utolsó napjaiban a tabáni rácok között regisztrálták az első fertőzötteket. 310 évvel ezelőtt, 1710 tavaszán már több városrész teljes zárlat alá került. Csak idő kérdése volt, mikor helyezik az egész várost pestiszárlat alá. A döghalál ellen a középkor óta egyetlen módszert ismertek, az érintett terület minél körültekintőbb elzárását, a betegek elkülönítését. A pestis miatt tiltották a mulatozást és a különféle összejöveteleket A fertőzött terület őrzésében és ellátásának megszervezésében fontos szerep jutott a katonaságnak. Az érintett település irányítását átmenetileg egy vegyes bizottság vette át, élén a katonaság képviselőjével. A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben az egész országban gyorsan terjedt a pestis. A bécsi udvar ezért - a hazai járványok történetében először - központi irányelveket dolgozott ki. Ahová lehetett, járványorvosokat és orvosságot küldtek, határoztak az említett vegyes bizottságok (commissio sanitatis) összetételéről és működésük rendjéről, előírták a fertőzöttek kötelező bejelentését. A háborús viszonyok közepette ezek az intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, becslések szerint a lakosság 10-13 százaléka meghalt, ez számszerűsítve 300-410 ezer embert jelenthetett. Eluralkodott a félelem és az engedetlenség A központi intézkedések ellenére az 1709-1710-ben történtek nem sokban különböztek az 1692-1693-as járványtól. Az engedetlenség és a félelem lassan a város majdnem minden lakosát érintette. Mindenki igyekezett biztonságba helyezni legértékesebb holmijait: a polgár a határban elásta a pénzét, a rác a fertőzött, lefoglalásra ítélt ruhaneműit menekítette a szőlőkbe, a Gellérthegy sziklaüregeibe. Ám a magasabb társadalmi állásúak sem tűrték könnyebben mozgásuk szabad korlátozását. Egy gazdag mészáros egyik délelőtt lovával nekiugratott a Császár fürdőnél felállított útakadálynak, délután pedig kocsival próbálta áttörni. Egy városi tanácsos neje ütlegelni kezdte az őröket, mások szidalmazták őket. A pestis felbukkanása óta megelőzésként a városban tiltottak mindenféle mulatozást, italozást, táncolást, összejövetelt, a szabály megszegői pedig komoly bírságra számíthattak. Ennek ellenére egy tanácsosné és egy nemes polgár a nejével együtt többször lementek a lezárt Tabánba enni-inni. A dolog olyan méreteket öltött, hogy tájékoztatni kellett a budai várparancsnokot, a tanács pedig a pénzbírság mellett lakóhelyükről való kizárással fenyegette ezeket a személyeket. 1709 és 1712 között Buda városának egyes részei vagy az egésze három alkalommal került hosszú hónapokra zárlat alá. A város vonzerejét jelentő gyógyfürdők ezekben az években a hozzájuk tartozó fogadókkal, kocsmákkal együtt jórészt zárva maradtak, a híres borvidék szőlőit alig művelte valaki, a távolabbi kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak, a zárlat alá kerültek ellátása és a védekezés költségei az állami segítség ellenére hatalmas összegeket emésztettek fel. Míg a pestis által megkímélt Pest város tanácsa 1711-ben és 1712-ben soha nem látott vásári sokadalomról számolt be, addig a budai tanácsosok levélben könyörögtek más városok vezetőinek, hogy ne kerüljék el tovább Budát, jöjjenek piacozni, üzletelni, különben éhen vesznek. Mi történt a város lakóival, a családokkal? A városi szegények könnyen földönfutóvá válhattak, Budán például az első időkben kunyhóikat a hatóság emberei a védekezés nevében felgyújtották. A pestiskórházi és az azt követő veszteglőházban kapott kezelésért, ellátásért nem kellett ugyan fizetniük, de távozásukkor „tiszta” ruhát kaptak a várostól, ennek az árát később le kellett dolgozniuk. A háborúk és a sokszor ezek nyomában járó pestisjárvány következtében új otthont kereső vándorok tömeges felkerekedése a korszakban ismert jelenség volt. A megélhetési nehézségek a tehetősebb polgárokat sem kerülték el, de őket a tulajdonuk, a céhes tagságuk vagy a polgárjoguk jobban helyhez kötötte. „A természet kiigazítása" a több esküvő A megözvegyült mesternek vagy a magára maradt leánynak, özvegyasszonynak is minden korábbinál nagyobb szüksége volt támogatásra. A pestist követően mindig jelentősen növekedett az esküvők száma. Ezt utólag „a természet kiigazításaként” értelmezik, aminek célja a népességfogyás mérséklése, mégsem szabad elhallgatni a mögötte húzódó megélhetési válságot. A rendkívüli helyzetet mutatja, hogy ezekben az időkben hajlamosak voltak felrúgni a párkeresés egyébként szigorú normáit, elhalványultak a társadalmi, vagyoni, életkorbeli különbségek. A pestis a közösségekben megerősítette az összetartozás érzését, a beteg vagy később a megélhetési nehézségekkel küzdő rászoruló a helyben élő családtagjaira és a szomszédjaira, a származási közösségére vagy a gyülekezetére számíthatott. Nem ritka a megözvegyült szomszédok házasságkötése vagy a szomszédok árváinak sajátként való felnevelése, de az egyes emberek maguk is fokozottan figyeltek a tágabb lakókörzet rászorulóinak segítésére. A városba érkező idegenekkel szemben azonban már nem voltak olyan segítőkészek a helybéliek, féltek a számukra ismeretlenektől. Az idegenkedés mögött részben ott élt a pestistől való állandó félelem. A gyanús eseteket - ha idegen betegedett vagy halt meg - azonnal jelentették, felkutattak mindenkit, aki érintkezett a beteggel, rekonstruálták az utolsó napjait, orvosi konzílium vizsgálta ki az esetet, amiről azután jelentettek a hatóságoknak. A gyanús körülmények között megbetegedett idegen és esetleges társai stigmatizálása gyorsan megtörtént, éppen ezért a helyiek igyekeztek elhatárolódni tőlük. Protokollok, törvények, fejlődő infrastruktúra A pestissel való együttélés során sok olyan megoldást találtak, amit lényegében azóta alkalmazunk. A 17. századi Itáliában, majd Franciaországban kezdtek el a pestisorvosok védőöltözetet hordani. A hosszú köpeny, csizma, kesztyű, az arcot és a szemet takaró, hosszú csőrben végződő maszk védelme nem hasonlítható a mai felszerelésekéhez: viselőjét nem óvta meg teljesen a betegséget terjesztő levegőtől, mégis fontos előrelépés volt. Hasonlóan veszélyesnek gondolták a pénzt: ecetes vízben áztatták, hevítették. Megfigyelték, hogy a füst ugyancsak elűzi a miazmákat, ezért a leveleket, iratokat vagy a betegszobát igyekeztek jól átfüstölni. A kolera baktériumának felfedezése előtt már bizonyították, hogy ezt a betegséget az emberi ürülék és a szennyezett ivóvíz terjeszti. A 19. századi városok infrastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás. Budapesten az 1872-1873-as kolerát követően először arról határoztak, hogy a nagy bérházakat kötelező rákapcsolni az ivóvíz- és a szennyvízhálózatra is, már ahol ilyenek léteztek. Az 1876. évi közegészségügyi törvény az önállóvá váló település-egészségügy, a lakosság körében folytatott széles körű felvilágosító munka jelentősen hozzájárult a nagy járványok leküzdéséhez. Korunk emberéhez a spanyolnátha esik időben a legközelebb, pedig a számok tekintetében hazánkban nem versenyezhet a régi nagy járványokkal. 1918-ban Magyarországon a karanténról csak beszéltek, de nem rendelték el: az adott körülmények között nem is lett volna értelme, mivel napi több katonavonat hozta a frontról a katonákat, köztük sokakat betegen, újabb vonatok pedig a lakhelyükről elüldözött civil menekülteket. A nagy járványok után szinte minden korszakban érezhetően távolságtartóbbá váltak az emberek. Egy ilyen helyzetben a többség kivár, biztonsági okokból inkább szőkébb családi körben tölti az időt. A pestis, a himlő, a kolera megfékezésének évszázadokig legsikeresebb eszköze, a karantén emléke máig él. Napjaink eseményei rámutatnak, hogy a 21. század fejlett orvostudománya mellett sem érezhetjük magunkat teljes biztonságban. Egy korábban ismeretlen fertőző betegség hatására mi is megtapasztalhatjuk a karantén „élményét”, a félelmet a betegségtől, a gazdasági válságtól. NA A járvánnyal kapcsolatos folyamatosan frissülő, hiteles információk: VEOL.hu