Világ, 1911. április (2. évfolyam, 77-102. szám)
1911-04-01 / 77. szám
2 1911. április 1 ________ VILÁ a ______ lépnek a bankok, ha a fővárosnak pénzre van szüksége, mert egységesen, egyesült erővel sokkal nagyobb hasznot lehet kikényszeríteni. Csak egy szerencséje van Budapestnek. Az, hogy a bankdirektorok néha összekülönböznek. A nyereség szaga néha megbontja a bankkoalíció békéjét és ilyenkor egymás ellen támadnak. Pénzcsoportok versengnek a pénzcsoportokkal. Ha az egyik csoport kilencvenötös kurzuson kínálja a pénzt, akkor a másik többet ígér másfél percenttel. És ez a másfél százalékos differencia a főváros haszna. Sovány haszon és csak relatíve haszon, de mégis haszon. Ez minden, amivel a fővárosnak meg kell elégednie. De van egy másik baj is. Az a baj, hogy a mi bankjaink nagyrészt nem a saját pénzüket adják, hanem — legalább jó részben — külföldi tőkét adnak. Külföldi pénzcsoportok látják el pénzzel a bankjainkat és nagyobb gyári vállalatainkat. A magyar bankok tulajdonképpen csak a közvetítő szerepét játsszák, így van aztán, hogy világvárosi nagyságáért, a fényért, az előkelőségért Budapest tulajdonképpen a külföldnek adósa, a külföldnek tartozik, a külföldnek fizeti a nagy kamatokat, de ezeket a kamatokat erősen megduzzasztják a magyar pénzintézetek közvetítői költségei. Mivel pedig adósai vagyunk a külföldnek, ennélfogva függünk is tőle. Közvetve vagy közvetlenül? Az már tökéletesen egyre megy. Dehát elvégre itt mindenki tartozik valakinek. A szegény ember az uzsorásnak , az uzsorás, a főváros, a kereskedő, meg a gyáros a nagy bankoknak és a nagy bankok a külföldnek. Ezért van aztán, hogy mi idehaza politizálunk, szónokolunk, pohárköszöntőzünk és a nagy szónoklás közben nem vesszük észre, hogy a politikánkba folyton-folyvást beleártják magukat külföldi hitelezőink. A pesti bankokon keresztül ők igazgatnak bennünket, látatlanul beleszólanak az országos és a városi politikánkba. Természetesen úgy igazgatnak, ahogy nekik hasznos. Nekik az a céljuk, hogy mennél jobban gyümölcsöztessék a pénzüket; ők Magyarországban és Budapestben csak az adóst látják; a jól fizető, vagy a roszszul fizető adóst. Minél szegényebb az ország, annál jobb nekik, mert a szegény, a megszorult, nagyobb kamatot fizet, mint a gazdag. És az az ár, amelyért a bankok most pénzt akarnak adni a fővárosnak, azt bizonyítja, hogy mi nagyon szegények lehetünk. Volt idő — ezelőtt nyolc esztendővel — amikor még 97’5-ös kurzus mellett adták a bankok a fővárosnak a négy százalék kamatot hajtó kölcsönt. Ma a legjobb ajánlat kurzusa is 875 százalékkal rosszabb a nyolc esztendő előttinél. Pedig ezelőtt nyolc esztendővel szegényebb, sokkalta szegényebb volt a főváros, mint ma. Háztartása állandóan deficittel viaskodott. A pénzpiac helyzete sem volt olyan jó, mint ma. Azóta szinte amerikai tempóban halad, fejlődik és gazdagszik Budapest. Mi történt tehát, hogy most kisebb a hitele Budapestnek, mint volt nyolc esztendővel ezelőtt?! ajtó felé ront.) Meg akartok őni ? Kit dugtatok oda ? (Lekapja a szögről a fegyvert, aztán ki akarja szakítani az ajtót, de Sándor nem hagyja, tülekednek.) Ki van odabenn? Ki van odabenn ? (Már szinte hörög.) Bójiné : A Sándor van odabenn. Szujkó (nem hallja, amit beszélnek hozzá): Kit bujtattatok ide ? Megölöm, megölöm ! Most végzek vele ! Maris: Vén bolond! Nem hallja, hogy a Sándor van odabenn ? Bójiné : Sándor, gyere ki. Szujkó : Hogy az én testemet, véremet... Bóliné: Jaj nekem, hát... gyere már ki no, mer még... (Ő is rángatja az ajtót. Végre sikerül is nekik azt kiszakitani és Sándor szinte az ajtó után lendül, de még azonkívül is meglepetésében, kijön az előtérbe.) Szujkó: Minek vólt ide bebujva? Sándor: Fáratt rólam, aztán elaluttam, de a nagy kajátozásra fölébreztem. Szujkó : Hát te nem akarsz osztozkodni? Te nem akarsz engem ledarabolni? Sándor: Minek támad kee meg engem? Elég nekem a magamé! Szujkó: Neked nem kellene a Szarkás is meg a Dobogó? A kis tag meg a nagy tag? Sándor: Minek nekem az ma? Szaggattam én keedet valamikor? Pedig kee nem adott. Egy arasznyit, annyit se adott, amenynyire a talpammal rááhattam véna, hogy azt mondjam: ez az enyém! Itt én most gyökeret verek. Pedig vázig keevel együtt törtem, zúztam magam én is. Hát hun az enyim? Az ettamifcffiMig, mint a felhő, éz is között lebegtem, amerre a kee kedve fújt... Adott kee nekem valaha egy koronát, hogy itt van, tégy vele, amit akarsz? Hiszen az ember olan lesz, mint a vad; egyszer megvész a lelke a nagy félelmébe, meg bánatába, másszor meg haragjába... Szujkó: Jó van, jó... Értem én már az egészet... (Olyan mozdulatot jelez, mint aki elvágja a nyakát. Nagy elhatározások csendje van a színpadon.) Bóiné : Szánja rá magát kee is! Maris: Ne isten! (Vállát vonogatva kimegy a hátsó ajtón.) , Szujkó (megtörtén fájdalmas hangon): Hát csak várhatót! Majd megveszem nektek az Albrecht főherceg birtokát, meg hozzá a pécsi püspök domíniumát... 6. Berera ennyi (látja, hogy itt most mindjárt egészen elromlik a dolog, tehát tréfás természetébe kap, hogy így visszaterelje a hangulatot): Hát az jó véna, bizony isten, éppen jó véna... szép egy dominium. (Nevet, de senki se törődik vele. Az egész jelenet erősen le van hangolva. Mélázás, csend van és nagy várakozás ,van, mely a többieket lenyűgözi.) Sándormegszólal ebben az általános, nyomott, várakozással teljes csendben, melyen mindegyikük a maga ábrándjain méláz. .Úgy beszél, mint aki egy régi emléket idéz szinte csak gondolatban önmagának fel, de aztán a nagy "’megfeledkezésben hangosan is elmon iminium... domínium ... mikor ka , aztán masíroztunk egyszer a Bs. kutya nagy meleg ak, am meg .csak látszott . . . nagy kéken mindig látszott. . . , Mondom: pajtás, te, úgy néz ez, mint az édesanyám nézett... Aszondi: úgy néz az, testvér, mintha az Isten szeme véna... Réggé indulunk, aztán mentünk, mentünk, mindig csak egy tagba jártunk... csak mentünk,.., Dél is lett, be is estelődött... mindig abba az egy tagba jártunk... vótak árpák, mint a tenger, gyüttek a nagy répafődek, lucernából annyi, mint a mi egész határunk, csak mentünk ... gyüttek a nagy búzák, kövér, sárga,mint az arany... aztán a nagy kukoricák, mint egy ország... Ma alkonyodott is, még mindig abba az egy tagba jártunk... Mondom: testvér, ki birtoka ez? — Mondi: a veszprémi püspöké. — Nem is, mer a herceg Eszterházyé... — Nem is, — mondi egy führer kollégám — mer a tihanyi papok dominiuma. — Haj! — mondok — ha én úgy megfoghatnám az eke szarvát, oszt belehasogatnék ebbe a domíniumba... ne neked, testvér,egy tag! Neked is, testvér, egy tag! Nekem! is egy tag... Jut is, marad is... Csinálunk rajta falut... Te leszól a bíró! Te is leszól,testvér! Én is, az enyémbe... no, mit szólz hozzá, bíró úr? (Nevet, aztán észreveszi, hogy kik vannak körülötte, akadozik, magához tér, a többi elbámulva hallgatja; szégyenli magát, hogy így kitárta a lelkét és elárulta az ábrándjait; fáj a lelke; hirtelen minden hangot abbahagy és megfordulva, ki akar a hátsó üvegajtón menni, ahol akkor jön az apósa, Kovács. ajtón menni, ahol akkor jön érte az apósa, Kovács.) V, Budapest, március 31. A képviselői házból. A képviselőház holnap folytatja a belügyi tárca költségvetésének tárgyalását, melyhez még tizenegy munkapárti és hét ellenzéki szónok van följegyezve. Interpellációk is lesznek holnap: Pető Sándor a III. kerület ésa Hungária körút között építendő Duna-híd, gróf Batthyány Tivadar pedig a fiumei kérdés ügyében jegyzett be interpellációt. A képviselőház virágvasárnaptól kezdve a húsvét utáni napokig nem tart ülést. Úgy értesülünk, hogy a szünet április 8-ától 20-áig fog terjedni. — Itt említjük meg, hogy a horvát országgyűlési képviselők, gróf Pejacsevics Tivadar kivételével, ma valamenynyien elutaztak a fővárosból és csakis a költségvetés részletes tárgyalásának befejeztével, az appropriációs vita alkalmával térnek vissza. Klein Ödön távozása, úgy értesülünk, hogy Klein Ödön miniszterelnökségi osztálytanácsos, a sajtóosztály kiváló vezetője, gróf Khuen- Héderváry Károly miniszterelnöknek fölajánlotta lemondását. Klein Ödön minden valószínűség szerint a miniszterelnökségen kap más megfelelő munkakört. Elnoma, Tisza és a vármegyék Budapest, március 31. I Nulla dies sine linea... Nincsen nap és nincsen kérdés, amelyen ,és amelyről gróf Tiszai István ki ne fejtené a maga véleményét. A képviselőházban ma a költségvetés belügyi tételének tárgyalását folytatták és Tisza István felhasználta az alkalmat, hogy a vármegyei tisztviselők helyzetével foglalkozzék. A vár- megyei tisztviselők gazdasági helyzete bizonyára igen szomorú, hiszen ezek az urak, akik két túlságos mozgékonysággal, bántóan nagyi agilitással vagy meglepő szociális belátással bizonyára nem vádol meg senki, már maguk is összeültek régebben, hogy megbeszéljék, mi a teendőjük, ha javítani akarnak mai borús anyagi viszonyaikon. A vármegyei tisztviselők már kongresszuson is meghányták-vetették ezt a kérdést s a rendjükből valók bőségesen kifejtették nézeteiket, mígnem odáig ért a dolog, hogy a tisztviselők egyesülete terve-zetet dolgozott ki, amelyben rámutat, mi lenne — szerinte— a mai ínséges helyzet panaceája. Az ember, anélkül, hogy valami túlságosan el lenne ragadtatva a mai autonóm vármegyék tisztviselői karának működésétől, mégis föltétlenül azt hinné, hogy ezek az urak, akik jól végzett, állam vizsgázott férfiak és akik a megyének adminisztratív gondját viselik, elég érettek hozzá, hogy a maguk anyagi érdekeit is adminisztrálják, s hogy legjobbart tudják, mire is van voltaképpen szükségük, hogy felelősséges tisztségeiket méltón tölthessék be. Tisza István azonban más véleményen van, a vármegyei tisztviselők egyesületének tervét margóra tolja s helyette hoz egy másikat, amelyet — oh, csak magánszórakozásból — az oktroj minden mellékgondolata nélkül dolgozott ki s amelynek számára elég tetszetős külső dekórumról gondoskodott: a Tisza István terve vagy négyszázezer koronával kisebb terhet ró az államra, mint amennyit a vármegyei tisztviselők tervezete. Ez a megtakarítás pedig kitűnő ajánlólevél még akkor is, ha egyébként mindjárt Tisza István jegyzi. Véletlenül azonban a megtakarítás kecsegtető ígéretét tetemesenlerombolja az, ami a Tisza István tervének lényegét teszi. Mert a státus-rendezésről szólván, Tisza mereven állást foglal a vármegyei tisztviselőknek az egyik fizetési osztályból a másikba való átlépésének automatikus módja ellen, azt hozva föl ellene érvül, hogy az automatikus előléptetés puszta szólam csupán, amelynél sokkal