Világ, 1911. szeptember (2. évfolyam, 207-232. szám)
1911-09-01 / 207. szám
I Előfizetési árak Szerkesztőség ^ HP W* ^PSfP VL Tdefonf£3oCa * Egy hóra „ 2, 40, Mg| ß jH|§k’ «F ^ Kiadóhivatal e*8A‘s»f“ m,# § W ' a# mai 'y Vl4 — gi|g ■§! 'j ^JmW Megjelenik Hirdetések milliméter szávfagwaL JSIhL hétfő kivételével minden mitással, díjszabás szerint, ffmHwiaiaMmMiy Swüa® HSHEffire nap, ünnep után is. II. évfolyam Budapest, 1911 PÉNTEK szeptember 1. 207. szám naptár 1715. szeptember 1. ^aSifms ££ fi napkirály utolsó *ember me$na. ix. a. nirets n&pKir* napja CNJ cn cmirály kialudt, a megtestesült állam csalaerottyant. Az udvar, a kihízlalt udvaroncok talán elképpedének azon, hogy ily dicső földi potentát egyáltalában meghalhatott, a nép azonban örült, titokban dörzsölte a kezét ss .megkönnyebbült Az udvar kulisszái mögött azonban vala nagy lapítás és szorongás, mert vájjon fognak-e kelleni a kegyencek az utódnak is, vagy pedig uj kegyencek napja virrad fölé? A vén despota hatvanegy évig sárt a trónon. Despota volt, megtett mindent, mert megtehetett, de uralméinak következménye az ország és nép rettenetes elszegényedése volt. Franciaország némely vidékén a nép barlangokban lakott s gyökerekkel táplálkozott. A nép utolsó fillérét kisarcolta, hogy szeretőinek fényes palotákat emelhessen s elhalmozhassa gyémántokkal. A rettenetes adók azért nyomták a nép vállait, hogy kegyencei zsebelhessenek az állampénztárból. Országát örökös háborúban tartotta Európával, mert Állandó fényben akarta ragyoghatni a saját királyi glóriáját. Napkirály lévén, fényre volt szüksége. Szívtelen, komisz öreg ember volt, mert tudta, hogy népe zabkenyérhez is ritkán jut, de nem bánta. Mit a nép! Az a fő, hogy a szépségtapaszos és púderes szeretők milliókat pazarolhassanak el. «Nagy monarcha!» «Napkirály», mondák az eddigi historikusok. No, majd az eljövendő történetbúvárok másképpen fognak írni erről a lelketlen, vén rovéról az emberiség szörnyéről. Az volt az egyetlen becsületes cselekedete, hogy végre-valahára meghalt, miután alaposan előkészítette a nagy forradalmat. A nádas tündére írta: Sadoveanu Mihály — Románból — Egy este a ven Costescu ifjúsága éleményeiről mesélt. ^ — Szívül apó rozoga malma — kezdte — még ma is ott iá® a popricanii nagy nádasi partján. Öreg épület, falai megrokkanva hajolnak a sötét víztükör fölé. A hat kerék lassan, recsegve fordul, hogyha a gyors áramú víz a lapátokba kapaszkodik és a hullámok egyhangú zúgásától meginganak a mohos falak. Ilyen a malom ma és ilyen volt akkor is, réges-régen, amikor azon a vidéken kóboroltam. Holdvilágos éjszaka volt, olyan, mint a mesevilág éjszakái, amilyennek csak fiatal korunkban látjuk, érezzük a holdvilágos éjszakát. Júliusban történt. Vadászfegyveremet karomra vetve, egyedül mentem a tó felé. A nád fölött egy csoport vadkacsa húzott el és felkeltette figyelmemet. Gyors repüléssel tűntek el a tiszta, napfényes levegőben, míg végre csak apró, fekete pontoknak látszottak a nyugati égbolt vörös alján. A magas töltésen, a viz partján haladtam. Utam a buja legelőn keresztül vitt a malom felé. A malomárokban zöldesen csillant meg a zugó vizád, a fekete épület körül hullámzott, forrt, habzott a viz. A körülkerített udvaron egy szekér mellett álmosan kérődzött két ökör. Az öreg molnár, — Szávul dédunokája, — fogai között égő pipával jött le a malom garatjamellől. Bent a liszttel telt levegőben a Kossuthék szózata Budapest, augusztus 31.' *** A mi elvünk az ellenvélemények és ellenfelek bírálatánál az a tétel, mely a szabadkőművesek alapszabályaiban az első helyet foglalja el, tisztelünk minden igaz meggyőződést. És ha a Kossuth-párt mai határozata, melyet a nemzethez intézett szózat alakjában tettek közzé, valóban igaz meggyőződése a párt tagjainak, ha a határozatot nem azon mellékgondolattal hozták, hogy a Justh-párt mostan folyó akciójának gáncsot vessenek, csak azért, mert tartanak attól, hogy valamely, talán mégis beállható kompromisszum esetén ők kiesnének a hatalomban való részesedésből, s ha igaz meggyőződés a szülője mai állásfoglalásuknak, akkor tisztelettel fogadjuk azt és tisztelettel jelentjük ki, hogy tehát ellenfelek vagyunk, hogy szemben állunk egymással. A Kossuth-párt mai határozata egyet egész világosan magában foglal: tudniillik azt, hogy a párt nem hive az általános, egyenlő és titkos választójognak. Hive ugyan valamely választójogi reformnak, de nem hive annak a radikálisnak, mely a mi zászlónkra van felírva. Már akkor, mikor Kossuth Ferenc a czeglédi küldöttség előtt megtette azt a legalább negativ szempontból félre nem érthető nyilatkozatát, elismertük, hogy egy érdeme mindenesetre van : tisztázta önmagára nézve a tviziár dörgésének és a kerekek recsergésének zajában hallgatag emberek álldogáltak. — Jó szerencsét, Simon apó! — Hasonló jót, uram. Mi újság a nagyvilágban? Jó lisztet őrölnek? — ez volt az öreg rendes szólásmódja. — Jót, Simon apó, jót! — Hál’ Istennek, uram, — válaszolt az öreg. — Hogy vannak máskülönben? Bizonyára a vadkacsák vonzották mifelénk. — Eltalálta, öreg apó, azok vonzanak a nádashoz. Az éjszakát a nádasban, lesbe szeretné rá tölteni, talán lesz egy kis szerencsém. — Kérem, uram, ahogy parancsolja, íme, itt van Zamfira, ő majd kalauzolja. Éppen akkor lépett ki a malomból a molnár unokája. Tizenhatéves, sajátságos leány volt, középmagas, karcsú, de erőteljes termetű. Arcbőrét lesütötték a napsugarak, szép, nagy szürke szemeit nyugtalanul forgatta. Arcvonásai nem voltak szabályosak, de sűrű szemöldökei alól kivillanó gyönyörű szemei vonzóan széppé tették. Az öreg szavait hallva, megállott és szemeivel pislogva, mondotta: — Nem akarom vezetni. — Miért? — kérdeztem meglepetve, miközben az öreg molnár mosolygott. — Mert nem akarom! — válaszolta Zamfira és oldalról végignézett. — Jó, — válaszolta az öreg, — ha nem akarod, úgy nem megy. A leány lopva mágegyszer végignézett félig leeresztett szempillái alól és most csengő hangon mondotta: — De igen, vezetni fogom. Az öreg Simon halkan felnevetett, megfordult és lassú léptekkel visszament a garathelyzetet. Ma pedig nyilatkozott maga a Kossuth-párt, egészében, és mint ők maguk közük : egyhangúlag. Ma tehát végleg és határozottan elhelyezkedhetünk a választójog szempontjából és végleg megállapíthatjuk : nem vagyunk együtt, egymás mellett, hanem egymással szemben állunk. A véderő javaslat szempontjából pedig úgy áll a dolog, hogy eltekintve az ellenzés indokaitól, mi is, a Kossuth-párt is, szemben állunk a javaslattal és az azt törvénynyé tenni akaró kormánynyal és pártjával. Meg kell mondanunk egész őszintén, hogy a Kossuth-párt két ellenzési indoka közül — a nemzeti követelmények és a nyomasztó tehertöbblet indokaiból — mi csak a másodikat fogadjuk el, az elsőre nem helyezünk súlyt. Nem mintha e tekintetben az osztráknak kedvét kereső Tisza Istvánt, vagy Khuen- Héderváryt akarnók követni, hanem, mert a hadsereg úgynevezett nemzeti vonatkozásait nem tartjuk fontosaknak a magyarság megerősödése és a magyar nemzeti állam kiépítése szempontjából. Azt hiszszük és valljuk, hogy a magyar nemzeti állam kiépítésében nem a közös hadsereg jelvénye, zászlaja és néhány vezényszava az előrevivő eszköz. Azt hisszük és valljuk, hogy a magyar nemzeti állam kiépítését más útonmódon kell kezdeni: a kultúra fejlesztésével, az igazságos kormányzás terjesztésével. A mai közös hadsereg néhéz, míg Zamfira előrehajolva,klaljait teléégatva, állott előttem. Fejét féloldalt hajtotta, de szürke szemeivel engem nézett a sűrű szemöldökök alól. Feje fedetlen volt, gesztenye-, barna haja simán le volt fésülve, vastag hajfonatjai kontyba voltak összefogva. A gazdag hajzatot egy szép, ezüstösszirmú ,vízirózsa díszítette. A fehér ing hozzátapadt fiatal testéhez és egyszerű kék szoknyája bokái® ért. Hirtelen felemelte fejét, ravasz tekintettel nézett szemeim közé és mosolygott. Szűk ajkai közül kivillant egészséges fogsora. Tekintetével hivott: «Jer utánam.» Eloldotta a csónakot és röviden hátraszólt : — Lépj be! Amikor elhelyezkedtem, egy hosszú rudat vett elő és hatalmas taszításokkal vitte befelé a csónakot a nádasba. Egy ideiig a káka és a nád között, keskeny viziuton, a vízinövények gyökereinek szöve,vénye felett haladtunk. Ahogy kiértünk aszabad víztükörre, tetette a rudat és az evezőket vette elő. A kis csónak villámgyorsan siklott tova a lemenő nap visszfénye által megaranyozott víztükrön. A hullámok lágy csobogással törtek meg az evezőkön. A leány teste hajlékonyan mozgott és a fehér vizirózsa ezüstös szirmai reszkettek dús hajában. A nádasban szellő sem moccant. A vizirózsák és vízililiomok szirmai ragyogtak az est aranyos fényében, a nád zizegve hajlongott és a napfényes, tiszta levegőben nagy, kék szitakötők cikkáztak. A leány hirtelen felemelte fejét, különös fényű szemeit reám szegezte: — Az éjszakát lesben akarod tölteni,? *— Igen, — válaszoltam. 1