Világ, 1911. november (2. évfolyam, 259-284. szám)
1911-11-01 / 259. szám
■i i ■ i —................——.. i. i i ii — ..................... ........................— i ni .•msMSI II. évfolyam Budapest, 1911 SZERDA november 1. 259. szám Ilaptár 1911. november 1. nevek“teta Mindenszentokban vannak, hacsak nem a pogány Zol- napia CM CM CM tán, Árpád, vagy Naftali névre hallgat, ma van a neve napja. Ma, Mindenszentek ünnepén. Mikor az egyház megkaparitotta még akalendáriumot is, az egyes napokat kiválóbb szentek nevéről nevezte el. A szent pápák természetesen mind benne vannak, Pasqualistól kezdve, Anakletussal folytatva, egész a reneszánszig. Ettől kezdve nem volt oly szentéletű pápa, hogy méltó lett volna a szentek koronájára. Kivált a Leók és Borgiák korában nem volt. Helyet kaptak a kalendáriumban természetesen a rendalapítók is. Egy szerzetesrend-alapító eo ipso szent, még ha nem is volt az, mert szinte etikett-kérdés, hogy szentté avattassák. Különben az illető renden nincs rajta az isteni bélyeg s nincs kihez imádkoznia a rendnek. Szép is lenne, ha a dominikánusok rendalapitója nem volna szent, s legkonokabb ellenfeleiknek, a jezsuitáknak szent alapitójához, Loyola Ignáchoz kellene imádkozniuk. Mivel a naptárban minden valamirevaló szent helyet kapott, ebből az következik, hogy a többi szent csak másod, s esetleg harmadrangú szerepet játszott a malasztok és erények mezején. De mivel ezekről is meg kell emlékezni, mert ezeknek szószólása is hathatós az istennél, az egyház úgy rendelkezett, hogy ezeket minden november elsején en bloc kell tisztelni. Tehát az ezer és néhány szüzet is. Tehát a «negyvenezer vértanút» is. A naptár bezárása óta kreált szentekkel és boldogokkal magunk sem tudjuk, hogy hányadán vagyunk. De talán az egyház maga sem tudja, nem lévén képes többé nekik helyet szorítani. Például a magyar vértanuknak, a kassai jezsuitáknak, kik a protestantizmus elleni harcban estek el. Például az orleánsi szűznek. A zavar még nagyobb lesz tízezer esztendő múlva, mert ha isten akarja, az egyház még akkor is virágzik. Igen ám, de akkoráig olyan borzasztóan szent emberek támadhatnak, akik mellett a rendalapítók, a szent pápák, de még Arbucr Péter főinkvizitornak a szentsége is csak gyufaláng lesz az égő erdőhöz képest. Hosszú éjszakák írta: Relle Pál Te nagy, nagy, öreg fiú!... Most itt fektetel, lehunyod a szemed, sírsz és a szívedre szorítod la, két hideg, remegő kezed. — Hitted-e volna?... Egy még nagyon új és nagyon vidám operette-ária duruzsol a fülembe, "hallgatom, és mintha nagyon messziről egy Beethoven-gyászdal foszlányait sodorná felém az őszi éjszaka. Hallgatom, és mintha a múltamból sárga leveleket hullatna a szívemre hervadó életem. De Nevetséges is egy szomorú ember!... És be’ tragikus, amikor magunk előtt is nevetségesek leszünk és — sírunk... — Holnap zenedébe mész, Annie. Hallom: Chopin-etude, kacagó, kényes, meleg. — És volt türelmed gyakorolni ?... Fehér csontbillentyűkön szalad egy fehér, ideges leánykéz, táncolnak, csókolódznak a finom, vékony ujjak, a zongorahurokon felbúg rám az élet, mint valami nagy szemrehányás. Csókolni szeretnék és beleharapok a szájamba,szeretném megmondani, hogy én... én jó voltam, mint egy anyás fiú, hogy szerettem, mintha még az iskolapadban ülnék és hallgatok és itt fekszem, lehunyom a szemem, sírok és a szivemre szorítom a két hideg, remegő kezem... •— Te nagy, öreg fiú!... Mi történt velem?! Különös csend van. Fekszem az ágyamon, mint a ravatalon és felettem a levegőben ott kóválygok én magam, amilyen voltam, öreges, fanyar tekintettel lenézek magamra, belefutom , tekintetem a lelkembe és keresem, keresem a nagy titkot, amelyet nem fogok tudni megoldani soha. Megvonom a vállam. Más se tudta! Nem én vagyok az első. Félrehúzom a szájam, igen, mosolygok és mégis... fekszem, nagyon boldogtalan vagyok és fáj, hogy élek és, hogy nem tudom úgy lehunyni a szemem, hogy ne tudjam többé felnyitni. Hát azért tanultam, éltem, hittem, szerettem? ... Most minden egymásba folyik, mint a megolvasztott fekete gyémánt. Csak végtelen zűrzavar. Tanultam élni? Szerettem hinni?... Mi volt az, ami eddig volt? Most minden belehanyatlik a csendbe, az éjszakába, ahonnan halott költők kusza feje bólogat felém. Mély, árkos szemekben egy-egy könycsepp, melyet nem tudtak elsírni, finom, halvány ajkukon egy szó, melyet nem tudtak kimondani. Nagyszerű istenszellemek, akik egy sóhajtásban az egész világ érzéseit súgták a fülébe annak, akit szerettek, akik az égig felhajították a szívüket, hogy lássák repülni és lezuhanni, akik mindent megmondtak, aminek az elhallgatásába mások, sokan belehaltak. És meghaltak ők is, szomorúan, ökölbe szorított kézzel és a szemükben nekik is ott maradt egy elsírhatatlan köly és a szájukon egy kimondhatatlan szó. — Te öreg fiú, te nagy gyerek!...Mit akarsz?... Még oly fiatal vagy. Mit szorítod úgy a szivedet?.. . , ■ * Tudom, nevetséges az élet és komikus, aki komolyan veszi. De egyszer mindenki komolyan komikus lesz. Ez ott, messze, a szász hegyek között jutott az eszembe, a sok egészséges ember között, akik eljöttek betegnek. Tisza István házelnök Budapest, október 31. (M. H.) Tehát ő i Ő veszi kezébe a legtöbb hatalmat, hogy vezérelje keresztül a felzúdult viharokon a magyar parlamentet. Csak ő benne bízik a kormány, csak ő benne egy óriási, uralmon levő és megdönthetlennek hirdetett párt. Ö neki kell megmutatni az utat, hogy merre van a nemzet üdve. Ö menti meg a hazát! Ö, gróf Tisza István! Ö, aki a megtestesülése mindannak, ami útjában áll egy egész ország nyomásának s amely ma egyetlen pontra koncentrálja össze aro’n.: a választójogi reformra! Hihetetlen, hogy nem sülyed a föld alá a magyar parlamenti vezérlő párt arra a gondolatra, hogy éppen az a vezérpolitikus legyen a megmentője, aki a legkikristályosodottabb negációja a nemzeti képviseletnek, a legvilágosabb megtagadója a nemzeti akarat kifejezésének, aki a legfanatikusabb ellensége a népjogoknak, aki ma, a választójogi reform korszakában, ennek a legtipikusabb ellenese. A magyar parlamentnek ennél mélyebb züllése nem lehet. Hogy abban az országos testületben, amelyet minden oldalról a nemzeti akarat ama hullámai ostromolnak, hogy az új választójoggal a nemzet valódi képviseletét követeljük, hogy ugyanekkor ne legyen más mentő gondolat, mint éppen Tisza István! És itt egy kormány, amely kérkedik egy békével, amelynek meghiúsulásáért az ódiumot azokra akarja hárítani, akiknek egyetlen egy jelszavuk van: az, hogy semmire sem illetékes többé ez a mai parlament, mindenre csak az, amely az új választójogon fog alapulni. Ami abban a pillanatban, amelyben a választójogi reform elkerülhetlen szükségessége beállt, akár úgy reformálják, ahogy Tisza akarja, akár úgy, ahogy Justh: az egyetlen „útja, igazsága és élete“. Via, veritas et vitája lett az egész magyar politikának. Ez a tengelye ma mindennek és e körül a tengely körül forog az egész nemzet sorskereke. És egy kormány, egy magyar kormány, a maga óriási többségével ma nem tud már másba kapaszkodni, mint a magyar nemzet jövendő sorsa, fejlődése legnagyobb kerékkötőjébe, Tisza Istvánba! Cudarabb, triviálisabb komikum ma, 1911-ben, a választójog feltartózhatlan Az utolsó nap volt. Álltam az utcán, az ablak alatt, az állam rátámasztottam a hideg márványpárkányra. Bent a szanatórium hölgyszalonjában állt a lány és elnézett a fejem felett messze, messze. A szája remegett és a keze meg-megindult a fejem felé, de útközben mindig elcsüggedt, megállt, tétovázott és lankadtan hozzásimult a márványhoz, mint a halott apja sírkövéhez. Hosszan, szomorúan nézett el, aztán lehajtotta a fejét és halkan, mintha nem is hozzám szólna, megkérdezte: — Hát utazik? — Utazom. Haza — És valaki várja?... — Talán... vár. Egyicsit színpadias jelenet volt ez, de az felmondott néhány szóban is éreztem, hogy a két szerep közül én csak játszom az egyiket, a másikat ő éli, éli komolyan és szenvedve. Belekapaszkodott a kabátom gombjába, mintha már csak így tudna visszatartani. — Maradjon még — mondta — néhány napig. Holnapig. Estig. A következő vonatot várja még meg. Csendesen megráztam a fejem . — Nem lehet. Keze lesurrant a kabátomról a fehér márványra, ahol megvonaglott, mintha minden ujjának szíve lenne. Megsajnáltam, akár valami beteg verebét, aki egyszerre csak odaájul a lábam elé. Ránéztem, le is akartam hajolni érte, de aztán tovább mentem a részvétemmel. — Utaznom kell. A leány nem felelt. Sokáig szinte egy kedélűen nézett maga elé, aztán elfordult, szégyenlősen, mint akit megvertek, hátra imboly