Világ, 1915. október (6. évfolyam, 273-303. szám)

1915-10-10 / 282. szám

Vasárnap világ 1915. októb­er 10.­ «) Pénzügyi emancipációnk írta: dr. Bernát Ottó A berlini Bank-Archiv legutolsó száma nagyon érdekes összeállítást közöl arról, mibe került a háború első esztendeje. Közli nemcsak azt, hogy mennyi kölcsönt vettek fel a hadviselő államok,­­hanem azt is, hogy mennyit vettek fel a semlegesek; szóval, hogy még ezek is minő óriási összegeket voltak kénytelenek arra fordítani, hogy semlegessé­güket megvédelmezhessék. Az ember feje szédülni kezd, mikor ezeket a milliárdokat látja maga előtt. Pedig ezekben a számokban nincs is benn mindaz, amit a háború meg­emésztett. Nincsenek benn azok az összegek, melyek adókból folytak be, amelyeket az államok a pénztári készleteikből költöttek ; azok az összegek, amelyeket a rekvirált anya­gok és felszerelések ellenében adott nyugták kitesznek. Csakis azok az összegek, amelyeket az államok nyílt és ellenőrizhető kölcsön­­műveletek útján szereztek meg, bezárólag ez év augusztus elsejéig. Tehát nincs benn a har­madik német hadikölcsön; nincs benn Angliá­nak mostani amerikai kölcsöne; Ausztria és Magyarország is most fogja kibocsátani a har­madik hadikölcsönét; a francia képviselőház most szavazott meg egy uj öt milliárdos h­adi­­kölcsönt; Olaszország is most szaladgál, hogy valahol kölcsönt kapjon s a tegnapi lapok írtak egy uj román és görög kölcsönről. Végül nincs benn Oroszországnak most fel­veendő kölcsöne, mely felett Bark Londonban már hetek óta tárgyalt, habár egyelőre ered­ménytelenül. A háború első esztendejében, Ausztria és Magyarország 6.816 millió márkát, Német­ország 13.589 millió márkát, Franciaország 13.901, Anglia 25.294, Oroszország 16.821, Olaszország 2.156, Belgium 610, Montenegró 0.4, Szerbia 97.3, Japán 61.3 millió márkát vett fel kölcsönképpen, tehát a hadviselő álla­mok adóssága egy esztendő alatt 81.458 millió márkával, nyolcvanegy és fél milliárddal nö­vekedett. A hadviselő államok összes adóssága a háború előtt 143 milliárd márka volt, a há­ború első esztendejének végén 224 milliárd márka. Oroszországé 88%-kal, Angliáé 76%­­kal, Németországé 64%-kal, Franciaországé 52%-kal, Ausztria és Magyarországé 42%-kal emelkedett ezalatt az egy év alatt. • De a semleges államok sincsenek jobb helyzetben. Svájc 290 millió frank, Hollandia 637 millió forint, Svédország 179 millió ko­rona, Norvégia 59 millió korona, Dánia 163 millió korona, Románia 160 millió lej, Görög­ország 69 millió frank, Bulgária 324 millió frank kölcsönt volt kénytelen felvenni kato­nai felszerelésekre; ez is majdnem négy mil­liárd márkát tesz ki. És ezek a rengeteg összegek már mind el vannak költve, mert hisz minden állam éppen most foglalkozik új kölcsön tervek­kel, hogy a háború további és pedig napról-napra fokozódó, költségeit fedezni tudja. Ha egy esztendő előtt azt mondta volna valaki, hogy lehetséges ilyen óriási összegeknek előterem­tése, minden szakember a szemébe nevetett volna. Nemcsak azért, mert nem hittük, hogy ilyen óriási összegek mobilizálhatók le­gyenek, hanem nem hittük, hogy a gazdasági életből, hacsak aránylag rö­vid időre is, ki lehessen vonni eny­­nyi pénzt, anélkül, hogy ezzel a termelésben a legnagyobb válságot idézzük fel. Hogy ez le­hetséges volt, ez­­is egyike a háború nagy ta­nulságainak s ez is egyike azoknak a tapaszta­latoknak, amelyek a háború előtt vallott el­méleteinket alaposan megbolygatták. Emlé­kezzünk csak vissza arra, hogy a háború előtt minden állami kölcsön­kibocsátást megelőzőleg minő feszültség állott be mindig a hazai pénz­piacon. Pedig a kölcsönök összege mindössze csak néhány százmilliót tett ki s ennek legna­gyobb részét is mindig a külföldön szereztük meg. Mennyit kellett tárgyalni, s minő óvato­san kellett eljárni, nehogy a hazai termelés számára szükséges tőkék elvonassana­k s ne­hogy az állam a kölcsönkeresésben, mint ver­senytárs lépjen fel a gazdákkal, az iparosok­kal és a kereskedőkkel szemben. A kamatláb a pénzpiacon már jó előre emelkedett, s a jegybank kimutatásaiban részint a váltótárca növekedéséből, részint a girószámlák csökkene­néséből mindig világos képet­­nyertünk arról,­, hogy egy-egy kölcsön, amelynek pedig csak­ elenyésző­­kis része keresett elhelyezést a hazai piacon, a tőkemozgalmat mind kedvezőtlenül befolyásolta. Most pedig, mikor nem is száz­milliókról, hanem mil­liárdoikról van szó, s mikor ez a rengeteg összeg is teljesen a ha­­zai tőkerezervoárból vétetik el, ennek egyál­talán semmi kedvezőtlen hatását gazdasági életünkben nem érezzük, s nemcsak, hogy a gazdasági termelés számára szükséges pénz nem lesz észrevehetően kevesebb a piacon, ha­nem még hiteldrágítá­sra, vagy hitelkorláto­­zásra sincs szükség. Azt mondhatjuk, meg sem érezzük, hogy az államnak milliárdokat bon­csátunk rendelkezésére. Ez annyira érdekes jelen­ség, hogy érde­mes felette gondolkozni, mert belőle sok min­dent megtanulhatunk, amit a háború után is értékesíthetünk. . A háború előtt mindig az volt a felfogás, hogy minél több idegen tőkét kell bevonni az országba, mert ily módon idegen tőkével fej­leszthetjük a magunk termelését. Meg volt ennek az álláspontnak a helyes és a helytelen oldala. Helyes volt mindenesetre az alapgon­dolat. Mert kétségtelenül kedvező az, ha ide­gen tőkét olcsón kölcsön vehetünk s azt a hazai gazdasági életben elhelyezhetjük, amely ily módon akkora közvetett és közvetlen hasz­­not hajt, hogy nemcsak a külföldi tőke kama­tát és amortizációját tudjuk abból kifizetni, hanem még felesleg is marad számunkra. Emellett a külföldi tőkének segítségével itt­hon munkaalkalmakat is teremthettünk, a lakosság egy részének megélhetését is bizto­­síthattuk, s ezek, mint fogyasztók és adó­fizetők, az állampénztárnak is hasznot haj­tottak. Ez az állapot azonban a valóságban nem volt ilyen idillikus. A külföldi tőke is­ mindig ott keres elhelyezést, ahol a legna­gyobb haszonra számíthat, tehát mindig na­gyobb és nagyobb kamatozást kellett a kül­földi tőke számára biztosítanunk. Ennek a nagyobb kamatbiztosításnak nemcsak a ka­matláb emelése a módja, mert hisz könnyű átlátni, hogy ha a kibocsátási árfolyam ala­csonyabb, szóval ha a papírjainkért a névér­tékeknél kevesebbet kapunk, akkor a tényle­ges kamatozás nagyobb, mint a névleges ka­! A bombázott Görzben Sajtóhadiszállás, október 4. A Világ haditudósítójától Görz — vagy ahogy az olaszok oly sok forró vágyakozással nevezik — Gorizia irri­­denta — puskalövésnyi távolságban él a front mögött. Nem azt mondom, hogy „van“ a fronti mögött, „fekszik“ a front mögött. Görz puska­­lövésnyi távolságban él a front mögött. Autók, kocsik száguldanak az utcáin, pompás bolt­jaiban vevők sürögnek, a piacán vásárolnak, a villanyfényben úszó márványasztalos, plüss-di­­ványos kávéházaiban újságot olvasnak, kapu­­cinert isznak az emberek, esténként elegáns hölgyek sétálnak a Corson, a kitűnő hotelek­ben vendégek laknak, a restaurantjaiban olyan étlapot tesznek eléd, amely a változatosságával meglep, az olcsósága miatt pedig csendes ká­romkodások közben Budapestre gondolsz, az utcái éjszakánként pazar fényárban úsznak, nappal pedig szorgosan járnak dolgaik után az emberek, legfeljebb arra vigyáznak, hogy melyik oldalon sétáljanak. Mindez puskalö­­vésnyi távolságban a front mögött. Reims, Ypern, Arras, Dixmuiden, Jaros­­l­au, Przemysl nem voltak olyan fantasztiku­sak, nem éltek olyan különös, furcsa, elmond­hatatlan életet, mint Görz. Görz zavartalanul és szabályosan él puskalövésnyi távolságban a front mögött. A városban örök tavasz van, a betegmellnek Mekája volt a verőfényes és azonos Gorezia, finom villái között finom vendégek keresték a tél alatt is a nyarat, az életének kairói stílusa volt és regényes szerelmek nyíltak illatos gesztenyefák alatt. A füstös, verejtékes életben paradicsom volt Görz, a gyárak, kaszárnyák, munka városai közöli virágoskert, amikor hó hullt a hegyekre és a Doberdón hóra fütyült, itt akkor is a napfény mosolygott, mikor másutt eső volt, ősz és csatakos, sáros utcák, itt akkor is tavasz pompázott és Görz most sem hagyja magát. A napfény és tavasz ké­nyeztetett kegyence a háború, gránát, shrap­nell, puskagolyók és halálhörgés közepett sem adta fel háztartását és mulatságait, selyem ru­háját kényesen felemelte kissé, hogy a vér ne ejtsen rajt foltot és él tovább. Görz a világháború legérdekesebb városa. S’ ha még oly triviális is ez az „érdekes“ szó, ki kell tartanom mellette. A bábomnak vannak borzalmai, a háború végzetes és kegyetlen, a vér és halál sebet éget a lélekbe, Görz azonban a halál szomszédságában, csatatérrel és lövész­árkokkal, a parkjai és krizantémumtól díszes ablaki alatt is csak érdekes. Érdekes, mint egy csodszép hölgy, aki valami exotikus város exotikus halljában ül és valami mókás ma­haradzsa tüzes bókjait hallgatja. Ha majd húsz esztendővel a békekötés után megiródik a há­ború nagy regénye, Görzről szól benne a leg­izzóbb, legszínesebb fejezet. * Meg sem próbálok Görzről írni. Az ola­­szos, erkélyes villáiról, a lapostetejű renais­sance palotáiról, a szőllőkerttetről, az allééiról, a nemes gesztenyefáiról, a ciprusfás temetőjé­ről, ahol a halál arcának borzulását is meg­enyhül a sírok és emlékek szépsége, a Török Mary villájáról, amit a khedire építtetett szép­séges hitvesének. Görz olyan szép, ked­ves, tiszta, stílusos, hogy fáradt és a háború képei­től feldúlt agygyal, beteg szívvel nem szabad beszélni róla. Legfeljebb csak arról, hogy él mostanság, a csatatér szomszédságában a nap­fény és tavasz csodálatos városa, ahol megta­nulja az ember, hogy élet, öröm, boldogság, egészség minden csak végzet, meghatározott­ság s ahol szinte gyerekes teljességgel és köz­vetlenséggel érezni, hogy senki sorsát el nem kerülheti. Görz fölött fütyülnek a mi ágyúink golyói* * Görz fölött süvöltöznek az olasz golyók, a Giar­­dino Publico sétányain a gépfegyverek és pus­kák golyói fütyülnek és itt senki sem fél. it£ mindez megszokott, a téren, amely fölött teg­nap shrapnell pukkant, gyerekek játszanak, az üzletben, amelynek redőnyét golyó ütötte át, női ingeket árulnak és a ház ablakából, ame­lyet gránát sebzett meg, a szobalány hajol ma ki, körülnéz, hogy nincs-e a közelben rendőr és hamarosan kirázza a portörlő rongyot, hogy jó észre ne vegye valaki. Az élet a végzet és véletlen kezében van, mindenki sorsa predesz­tinált és a hotel portása, akitől kérdem, hogy a­ sarokszobában kétfelől kaphatok-e golyót, a világ legtermészetiebb hangján azt feleli: — Hogy tudjam azt uram, mi van rólad megírva a végzet könyvében? A kávéház nagy tükörablakát shrapnell­­golyója lyukasztotta át és a vendég, aki nyu­godt­abban iszsza kapucinerjét az ablak mö­gött, fel sem néz az újságjából, ha golyók fütyülnek a város fölött.­­ — A terrasszon tán veszélyes lesz — mondja a vendéglős. — Das ist Bestimmung, — az végzet dolga — mondja a vendég és a tekintetével gyöngé­den simogatja végig a terrassz pálmáit, fiku­­szait és fügefáit. Bestimmung, végzet, predesztináció: sehol nem érzi olyan mélyen ezeknek a szavaknak az értelmét, mint itt. * A Via Danten egy olasz állampolgárnak van egy palotája. A hadüzenet előtt két nap­pal elhagyta Görzöt, visszament Olaszországba, bevonult az olasz hadseregbe talán épp füv

Next