Világ, 1916. május (7. évfolyam, 121-151. szám)
1916-05-01 / 121. szám
. ♦A** *1^W^efoTI580?Carlfeldií s ___________ | aVftések tovftetatk Halapiásra VII. évfolyam 1916 Budapest, HÉTFŐ május 121*ik szám ................. --................ ..................................... ...... 7 -----______________________________________ Földet mindenkinek! Irta: Csizmadia Sándor Szép országunkban, a jelszavak hazájá- ban megszületett a legújabb jelszó: Földet a katonáknak! Jelszavakban tehát még mindig elsőrendű termelők vagyunk. De nemcsak termelők, hanem fogyasztók is. Mezőgazdasági téren csak úgy röpködnek a nagyszerű ideák, de egyetlenegy sem juthatott eddig a megvalósulásnak még csak közelébe, sem. Ha az ilyenfajta eszmék számára szokás volna temetőt tartani, az ország telve lenne már régebbi és újabb sírokkal. A sok életrevaló eszme végre kiszorítana bennünket az életből. Mezőgazdasági ország létünkre a földet tűzködjük tele gondolatokkal. Hátha valamelyik kikelne közülök! Ilyen csodák is történtek már Magyarországon, igaz, hogy mindig idegen magokkal. A földről van szó megint- Hogy van föld és még sincs föld. Pedig nagyon kellene és soknak, akinek van, jobb volna, ha nem volna. Először is azon kezdjük, hogy a földet fölruházzuk olyan tulajdonságokkal és sajátságokkal, amilyenekkel nem bír. Mert megakarjuk szerettetni a földet önmagunkkal. Mintha nem szeretnénk már amúgy is éppen olyan lángoló és szinte reménytelen szerelemmel, mint ahogy az ember elérhetetlen ideáljáért szokott rajongani. Hogy a föld erkölcsöket, hitet, vallást, érzést és még nem tudom én mit nem terem és lehel ki magából. Holott szegény mindezekben egészen ártatlan. Nem terem az egyebet, csak amit vetnek bele. A ráfogott tulajdonságok azokéi, akik rajta élnek, ,vagy akik el vannak zárva tőle. Csakis ilyen szempontból van a földnek karaktere. Ezért, más-más magaviseletű az egyházi, a községi, a kincstári, a nagyuradalmi és a kisbirtokos föld. Az összes jószándékú indítványozók beszédéből az az általános gondolat csillámlik elő, hogy a földnek ezt a különböző karakterét, amely nem is a földé, megváltoztatni, illetőleg egységesíteni kell. Azonban ez olyan egyszerűen, mint ahogy képzelik. Százszor is ismételni kell, hogy nem a földről, hanem az emberekről van szó. A föld rögtön olyanná lesz, amilyenek azok, akik dolgoznak rajta. De hát azok milyenek? Milyenek azok, akiknek a kezébe akarjuk jutatni? Szegény, egyedülálló, egymással nem törődő, politikailag és gazdaságilag semmit nem jelentő emberek. Egyszerűen azt mondani: Földet a népnek! Földet a katonáknak! Földet a rokkantaknak! — ez annyi, mint semmit sem mondani. Ez csak folytatása a mai rendszertelenségnek. Hogy pedig ebből mennyi haszon származik úgy az országra, mint az egyesre, azt már tudjuk. Éppen ettől a „haszontól“ szeretnénk szabadulni. Ha akár a rokkantaknak, akár másoknak más címen egyszerűen adunk egy darab földet és azután egyebet semmit, ez az ő számukra semmi egyéb, mint nyomorúságuknak hosszabb időre való biztosítása, egyúttal gondoskodás arról, hogy a mai mezőgazdasági gazdálkodás rendszertelensége és siralmassága meg ne szűnjék. ■ Annyi igaz, hogy az összes egyházi, kincstári, községi földeknek a művelése céljából már régen más kezekbe kellett volna kerülni. De ami még nincs meg, annak megvalósítása most se késő. Kétségtelen, hogy úgy a kincstár, mint az egyház és a község egyáltalán nem tud gazdálkodni. Sőt a földet bérbe adni sem tudja. A bérbeadásnál mindig a legszentebb önzés alapján jár el. Nem annak adja a földet, akinek legnagyobb sei.cég- van rá és aki a legtöbb garanciát tudja nyújtani a gazdálkodást illetőleg, hanem annak, aki legmagasabb bérösszeget ígér. Azon az állásponton van, hogy a legszentebb cél a tulajdonos jövedelmének gyarapítása. Ami ezekben az esetekben a tulajdonos valami láthatatlan és érzékelhetetlen valami. Vagyis a közösség. A magántulajdonnak és a közösségnek egy bográcsban való rotyogtatásából azonban olyan ebéd származik, amely mindenki számára élvezhetetlen. Ez az igazság abban a nyilvánvaló tényben jut kifejezésre, hogy a köz hasznából a közt alkotó egyeseknek nincs semmi hasznuk. Magyarabbul: ami a kincstáré, az nem az állampolgároké; ami az egyházé, az nem a híveké; ami a községé, az nem a lakosoké. Még magyarabbul: ami a közé, ahhoz a köznek semmi köze. Ezekből következik, hogy az első föladat nem a földnek egyszerű odaajándékozása vagybérbeadása, hanem elsősorban azoknak, kiknek a föld nélkülözhetetlen, becsületes megszervezése. Egyik kérdés azonban a másikat nem odázhatja el, mert egyformán sürgős valamennyi. A gazdasági szabadsággal együtt a nép politikai fölszabadítása. Tehát: egyesülési és gyülekezési szabadság, általános, egyenlő és közvetlen választójog titkos szavazással. E fontos politikai jogok nélkül a földnek odaadása, akár ajándékban, akár bérletben, nem ér semmit. Bár meg vagyok róla győződve, hogy a fejlődés egyenes útját csak a szocialista szervezkedés szolgálhatja, mégsem mondom, hogy ezen a ponton csak a szocialista irányú szervezkedés tehet hasznos szolgálatot. Legelsősorban nem az a fontos, hogy a német, akár mi, akár más szervezze, de az, hogy ők maguk rá legyenek kényszerítve az összeállásra, a gazdasági együttműködésre. Akármilyen irányú szervezkedés többet ér a semilyen szervezkedésnél. Ennélfogva ha igazán a nép jólétét akarjuk előmozdítani egyben a mezőgazdaság fejlődésével, akkor először is a nép saját, önálló szervezkedése lehetősége elől kell elhárítanunk minden akadályt. Le kell mondanunk az igen tetszetős, de meg nem alapozott jelszavakról. Aki szép jelszavakat tud kitalálni, az vegye meg magának azt a fáradságot, hogy a jelszavakhoz talapzatot is tudjon teremteni. A föld jelen embernek a földdel együtt erőre is szüksége van. Miután azonban magának elég ereje nincs, a hiányzó erőt társaiban találhatja meg. Hogy ehhez az erőhöz hozzá- A bajmóci vár alól 1916. Egészen langyos. D. moll Irta: Pilisi Lajos A bajmóci pap kevés kevélységgel Bojnic püspökének is nevezhetné magát, ha úgy egy fél órára újra kupára gerbedne Csák Máté uram, aki szinte egynéhány jobb szóért zálogolta el a bodnicei külsőségeket néhai Venceltől, aki derék, adakozó ur volt és minden komolyabb ok nélkül pusztán az Isten különös éstréfás kegyelméből Magyarország királya. De ez a jó ur már tisztára elporlog, két balkezét nem balzsamozta örökkönvalóra a gondosság és nem legyinthet be, gyesen Csák Máté uram bizonykodásaira: Legyen neked- ahogyan mondod . . . Ezért nincsen a bajmóci papnak se pásztorbotja, se cifra süvege, se övig érő hol leszen szakálla, ami kár, mert bizonyos körökben, bizonyos alkalmakkor szép hatást lehetne elérni vele. Többet és különbet, mint a nyakba akasztott, arámiból való Jézus Krisztussal és a szokottnál színesebben virító lila cingulussal. De azért ezek nélkül is nagyon szép rang az esperesség .Tó belsőség, tekintélyes külsőség jár vele, egyszóval igen szép az szakáll nélkül is, akár a bajmóci vár Csák Máté nélkül. Erre jó tanú lehetne Sándor vikárius, vagy akár néhai népkegyelméből való Mátyás, akinek terebélyes fája elpántoltan még ma is ott késlekedik a bajmóci őrudvar közepén és faragott székét érintetlenzi a kegyelet a zöldszintvaló ivószobában. Szép feketebarna szék ez a Mátyás király széke és sok-sok rokoni tülekedés folyt le évette az öreg durcás Pálffy grófig, aki számos millióval téglázta újjá az ötemeletes korhadt belsőséget. Tízegynéhány esztendeje ennek ési az a történelmi az egész újrázásban, hogy akkor még harminc krajcár volt a felvidéki napszám, így építettek egykoron piramist a bajmóci tótok, nyakörv nélkül, zabkenyéren, harminc kedves pénzért. Ezeket a feledhetetlenül szép időket példázza az egekbe nyargaló bajmóci várkastély, ahol fekete üvegből csiszolt termek ékeskednek fafaragással és a rajtuk ékes jelmondattal: Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel. Ez az eldelt jókedv, és a bőség bőven ömlik ma is, de csak a belsőségek körül. Ott és mindig ott, ahol az aranyrámás képeken kívül most csak bizolváltképü lakájok hűsölnek és trencsénies dialektussal kérdezgetik egymástól: Hogy te vagy, hova te most megy? És amikor így eleget tettek társadalmi kötelezettségeiknek, sietve ugrálnak bele a szőrpapucsokba és végigkorcsolyáznak a fekete üveggel fenekelt szobákon, amiknek fülledt levegőjében, seprők keverik Mátyás király kevély emlékének porát. Olykor még a lakályok is megkótyagosodnak ettől a parttól, ezektől az emlékektől- amik csontokig sírnak és igazán nem csoda, hogy pálcás Pálffy gróf is rászánta a szivét, hogy harminc krajcáros napszám mellett restaurálja vissza a múltat. Szép tett volt tőle. Példa és divattá tette a restaurálást. De csak úgy, harminc pénteki ért, ahogyan ez már itt szokás és mint ahogyan a bajmóci pap is megpróbálta! Az igaz, hogy ő egy kicsit belelépett, de az nem világraszóló szégyen, különösen nem, ha kéznél a szájkosár. Az ember belelép, aztán kigázol belőle. És ha cuppog egy kicsit, az sem baj, a fő az, hogy sikerüljön. Elvégre, ha az egész klerikális ensemble vele léptetése nem is sikerült, még mindig sikerülhet egy kis szóló kilépkedés. Valami olyas, amit az óvatosság előre elkészített hídjai még helyiérdekű ünneppé is avathatnak a bajmóci vár tövében. És ha lesz ilyen ünnep, ott azon igaza is, lészen az ünneplőknek, mert miről van szó: Csalásról? hazugság! Én, aki ott voltam, láttam és hallottam, tiszta szívből tiltakozom ez ellen a komisz vád ellen. Bajmóc papja nem csalt. Ellenkezőleg, őt csalták mindenki őt csalta és aki csak körülötte forgott: csalt, csalt, csalt. Csak ő, csak egyedül Ő nem. Ő csak pénzt kapott azért, mert csalni engedte magát. Hát ki az az ostoba, elvakult, aki elvárja, hogy Bajmóc csipercse járatos legyen abban, hogy miképpen ingadoznak a bécsi állatvásár hétfői árai. És hogy mi az a középerős és hogy mennyi az az átlag és hogy mit jelent az állatok nyolc órás hóra krónikája és hogy mi az a szószólás ésa többi efféle ostobaság, ami mind a felhajtók dolga, akik vásárról vásárra szaladgálnak és a Hotel Imperiálból keltezett Ivánka sürgönyökre ijedten zavarják bele a havas téli éjszakába az ezreseit, a nyugalmukat és a középfülöm hétfői kurzusú marha társaságot. Bajmóc papjának nemcsak igaza, de nyert pere is , ám ma már mindenki tudja, hogy a Hotel Imperial jongói között ő az egyetlen, aki sohasem merte volna sóval és vízzel illetni az útnak