Világ, 1923. június (14. évfolyam, 146-170. szám)
1923-07-01 / 146. szám
2 1923 július. legméltóbb bírálatot. És mond mindig csak afölött a bíró fölött, aki ítélt . . . Kár tehát a teli és félvérű, (inkább hidegvérű) kormánylapoknak is szenteskedő szemforgatással az egész bíróságot védeni, mikor csak egyesekről van szó. Tudatlanok és hízelgők. Minden civilizált államban elismert és törvényes joga az állampolgároknak ellenőrizni az igazságszolgáltatást, ami nélkül pártatlan és igazságos ítélkezés nem biztosítható. Nem biztosítható azért, mert az emberek még attól, hogy bírákká lesznek, nem lesznek angyalokká is. Esendő, gyenge, gyarló, stréber, önző és elfogult az emberek legnagyobb része. Gyarlóságukat és bűnös hajlandóságaikat magukkal vihetik a bírói székbe is. Nem lehet tehát őket magukra hagyni. Mint máshová, mindenüvé, ahol a köz drága kincseit őrzik, oda kell állítani mögéjük is a közszellemnek, a nyilvánosságnak ellenőrzését, mely a maga éberségével, állandó ügyeimével és bírálatával, az ítéleteknek folytonos összehasonlító nyilvántartásával kényszeríti őket, hogy a becsület és pártatlanság útján megmaradjanak akkor is, ha netalán gyarlóságuk őket arról letérni biztatná is. Ez a bölcseleti és önmagában igazolt alapja annak, hogy századok vérrel festett útján végre odáig jutott el a modern állam, hogy a titokban való és ezért mindig igazságtalan ítélkezésnek, a kabinet-juszticiának végre véget vetett és az államélet minden más megnyilvánulásával együtt a bíráskodást is az összes polgárok ellenőrzése alá helyezte és az igazságos ítélkezésnek legfőbb biztosítékául a nyilvánosság színe előtt való ítélkezést — mint egyedül törvényes eljárást — proklamálta. Ebből okszerűen következik, amit alkotmányos államban soha kétségbe még nem vontak, hogy tehát a bíróságok ítélkezését ellenőrizni és bírálni az egyes polgároknak is szabad. Szabad Magyarországon is, amelynek törvényei a nyilvános ellenőrzést szintén biztosítják, annyira biztosítják, hogy a bírósági tárgyalásokról a nyilvánosságot — eltekintve igen ritka kivételektől — kizárni semmisség terhe alatt tilos, ítéletet titokban kihirdetni meg egyáltalán tilos. Eljárási törvényeink maguk hangsúlyoznak lehetőségeket, mikor a bíróság törvényt sért, vagy reá ítélkezést bízni nem lehet, mert tőle elfogulatlan ítélet nem várható. A bűnvádi perrend 29. §-a például bíróküldésre jogosítja a Kúriát, ha az illetékes bíróságtól pártatlan és elfogulatlan ítélkezés nem várható. A törvény maga nem tartja tehát a bírákat szent és sérthetetleneknek. De — mint említettem — eddig még soha senki sem vitatta, még csak vitatni sem próbálta, hogy bírói ítéletet bírálni nem szabad és a bíróság annyira szent és sérthetetlen lenne, hogy bármint ítél is, azt szó nélkül kell elfogadni. Igenis a régi világban szokásos volt, hogy míg jogerőssé nem vált valamely ítélet, addig a legtöbb esetben nem bántották, addig vigasztalásul azt szokták rá mondani, hogy még nem szentírás, még sub indicetis est. A régi világban is feljajdult azonban a közvélemény gyakran, mindig, ha az ítélet feltűnően sértette az igazságot, ha politikai tendencia nyilvánult meg benne, vagy vétett az erkölcs nagy postulátumai ellen. Igenis, a kritika a régi világban is már az első percben szembefordult mindig az olyan bírói tényekkel, quae facta — secundum Papiniaum — laedunt pietatem, existimationem, verecundiam nostram, et ut generaliter dictum erit, contra bonos mores finit. Több esetben megtévesztésig bizonyult a bíróra, mint például — hogy csak az ismertebb esetekre utaljak — a Soós és Kormosesetek is bizonyítják. (íme, ennyire esendő lehet a bíró is! Hogy lehetne hát akkor már a priori is szent és sérthetetlen!) ■ De engedjük meg, hogy a régi világban mégis másként volt. Most más világ van. Erre más szabályok illenek. Ma már az elsőfokú ítéleteknek is végzetes szankciói lehetnek. Ott van például a mai politika néhány híres és dicső jogszabálya, amelyszerint gyakran már elsőfokú ítélet esetén is, sőt előbb is lehetséges nem kevesebb, mint az a szörnyűség, hogy még nem jogerős elítéltek is elzárhatók az állampolgári jogok leglényegesebbikének, a választójognak gyakorlásától, sőt attól is, hogy községi, vagy nemzetgyűlési képviselőkké választassanak. Ennek az egy példának felemlítése talán magában is elég, hogy többé senki, aki becsületére ad, ne érezhesse ma magát jogosultnak a régi világot, annak nemes tradícióit emlegetni és arra hivatkozni, hogy még nem jogerős ítéletet bírálni nem illik. Nagy baj, nagy betegség, lázas jelenség már az, ha félteni kell független bírákat attól, hogy bírálják őket. Ettől, ami bennünket, magyarokat illet, még a Bach-korszakban sem zárták el a magyar közvéleményt. Tessék csak fellapozni annak a korszaknak történelmét . . . Milyen súlyos kalapácsütések zuhantak akkor magyar kezekből a Bachbírók fejére! Nemcsak az volt akkor lehetséges és pedig rkrazil- és börtönmentesen, hogy Csemegi Károly a múltra mutasson vissza így: „Batthyány Lajos és társainak elitéltetését káplárok által gyilkolási parancs kiadásánál egyébnek nem tekinthetem" hanem lehetséges volt az is és ez is bombáét börtönmentesen, hogy a XIX. század Werbőczy-je, akit most minden bitang gyalázni mer, azt is világgá hirdethesse: „A reánk oktrojált bíróságokat (t. i. az abszolutizmus bíróságait,) törvényes bíróságoknak el nem ismerhetjük és a kir. Kúriára nem vár más feladat, mint a magyar Corpus juris-ra mutatva, telepesével nagyszerűsíteni a nemzet közfelfogását.’ Pedig ha Csemegi és a nemzet nem is, Ferenc József és az ő kormánya mégis csak törvényeseknek hitte azokat a bíróságokat is és ami a börtönt illeti, épp ez volt a lényeges, mint ma is csak az a lényeges, hogy Bethlen István gróf már vonatkozásokban mit hisz a maga jogrendjéről. Nem értem különben a nagy hűhót. Mert ugyan miről van szó? Magáról a magyar bíróságról — mint egészről —■ nincs szó, hanem szó van csak arról, hogy egyeseknek és talán igen sokaknak nem tetszik egynéhány bíróságnak az a judikatúrája, amely hasonló esetekben széles kilengéseket jelez az egynapi fogház és többévi börtön billentyű-skáláján. Azt is nehezményezik igen sokan, éspedig mindenki, aki magát a jogász névre méltónak tartja, hogy egyik felekezetet, mint ilyent, osztálynak deklarálja némely bíróság. Van még sok egyéb, amiért megdöbbennek és amiért feljajdulnak az emberek. Ez azonban még nem jelenti, hogy a bírói intézmény alatt inog a talaj és nem jelenti jóhiszemű emberek szemében azt sem, hogy a feljajdulók és megdöbbenők kritikája a bírói intézményt magát támadta meg és az egész bírói kar ellen nyilvánult meg jajkiállásukban a bizalmatlanság. A magyar bíróság, mindnyájunknak bálványa, nekem igazán az és hiszem, hogy a haragvó Vázsonyinak is az, hiszen annyi szép siker emléke köt bennünket hozzá, — hála Isten, nem ingott meg. Őrzi a régi tradíciókat. Egyes bírói ítéletek ellen ép bírói körökben hallunk éles kifakadásokat. Ne is higyje senki, hogy az olyan nüanszoknak örül akármelyik becsületes bíró is, mely azonos esetekben és sokszor az enyhébb eset rovására, az egynapos fogház és t éves börtönök távolságát méri. Csak a bíróság egyetemének válik hasznára, ha az ilyen ítélkezések ellen feljajdul a kritika, mert különben egyesek hibáiért az egésznek veszik el hitele, célja, egész jelentősége. Hibás ítéleteknek, az elfogultságnak is mindenáron való védelme az egész igazságszolgáltatás hitelét rendíti meg. Semmi sem lehet önmagának, rendeltetésének ellentétévé, anélkül, hogy el ne pusztuljon. Amint az ember nem szúrhatja szívébe önkezével a töri, úgy, hogy JStt is életben maradjon, az intézmények sem hatják meg lényegüket, nem emel magukra kezet úgy, hogy hivatásukat ,úgy, betölthessék. A bíróság a konszolidációnak intézménye, arra rendelve, hogy valódi közérdeket, életet, becsületet, szabadságot, vagyont oltalmazzon és csak a bűnt üldözze, ellenben megvédje a gyengét, ha még oly erős és hatalmas úr is, aki megtámadja. Arra való a bíróság, hogy akitől az emberek gonoszsága, hatalmi érdekek önzése, politikai elfogultság megtagadja az igazságot, igazságot szolgáltasson neki is és ilyenkor ne nézze, hogy milyen ruhában van, aki előtte áll. A legmagasabb erkölcsi eszmény megvalósítása a hivatása, mely arra kötelezi, hogy még idegen nemzet fiait is megvédje, m még saját nemzetbeliekkel szemben is megvédje, ha amazok mellett szól a törvény és igazság. Mert ha kinek-kinek igazság jár, annak kiszolgáltatása nem az eszményi pártatlanság parancsa szerint ítélni hivatottak dolga, hanem a politikáé, a fegyveres erőé és más egyéb intézményeké, esetleg a bombavetőké. Valóban lehetetlen, hogy a pártatlan igazság szolgáltatásának bármely fóruma igazságtalanságok oltalmazója legyen. Mert ha azzá válik, ezzel magára emel fegyvert. Maga fölött ítél. Az ilyen ítélkezésnek végét jól ismerjük. Keze alatt lassankint gonoszok mentségévé és tisztességes emberek üldözésének eszközévé válik a gonoszok ellen alkotott törvény. Mind több becsületes ember lépi át egymásután a börtönök küszöbét, ami magában eléggé szemlélteti az egész organizmus kórságát. Mindannyit azonban közrészvét kíséri oda és ováció várja vissza. Bekövetkezik az a korszak, hogy „lassan kint egyetlen hellyé válik a börtön, ahol még tisztességes emberek lakhatnak." Ezzel azonban elvész a börtön félelmességének ereje s aztán . . . Aztán ... Az történik, aminek csak pár év előtt, mint mindennap halálra ítélt szenvedők, magunk is szemtanúi voltunk, hogy kacajba fúl az egész igazságszolgáltatás és mindent, ami rajta épül ... Az történik, ami történt Angliában a Stuartok korában, vagy történt Franciaországban Robespierre igazságszolgáltatása idején, hogy az áldozatok végül már mosolyogva léptek még a vérpadra is . . . De az ilyen mosoly, az ilyen kacaj aztán ölni szokott! Megölte Robespierre hatalmát, megölte a Stuartok hatalmát is. „Hasztalan rejtőzött — irta egykor Csemegi a Bach-korszak embereinek okulására — a Stuartok királyi hatalma bérelt jogászok háta mögé s ezek legügyesebb, de legelvetemedetteb tagja, Saunders is hasztalan sietett finom szofizmáival a nép szemében és jogérzetében lesülyedt királyi tekintély segélyére. A nép morogva nézte, mit mívelnek bíróság nevezete akut az önkény szolgái . . . A szellem nem lévén elfogatható, mindinkább fokozódó ingerültség csapdosott fel az önkény központjáig. Az eredmény ismeretes. A trón fentartása megszűnt közérdek lenni... Egyike állott be ama végzetes időszakoknak, melyeket a népek életében gonoszság, könynyelműség és butaság idéznek elő . . . Midőn illegitim volt minden, ami a hatalom környezetében lélekzett, nem maradhatott el, hogy a törvénysértések visszaverődő sugára a Iránra is elterjedjen és a hitében és jogaiban sértett nemzetnek haragja vitális erejének megfeszítésével rohanja meg a jogtalanság, féktelenség és közveszély menhelyét." Azért kell vigyázni nagyon az igazságszolgáltatásra, melynek — ima — igen sokszor nagyon is messze elverődnek éltető, vagy veszedelmesen gyújtó, mindent elperzselő sugarai. „Ahol meghonosult a jogállapot, ott nem hiányozhatik az annak fentartását eszközlő szervezet sem; de ez a külső szervezet is egyedül csak ama szellem által tartalik fenn, melyet a jog magával létrehoz." Nem amattól, hanem „ettől származik át a tisztelet és tekintély ama tényezőkre is, melyek a nemzet kebelében élő jogot külsőleg is fentartják" Sokkal fontosabb, lényegesebb és végzetesebb kérdésről van tehát szó ezúttal, mint arról, hogy kit ki ellen és mikor illet a bírálat joga, mert a veszélyt nem csökkenti, a tényeket, rombolást, gyújtogatást nem teszi nem létezővé, ha „tüzet" kiáltani nem is szabad. Az igazságügyminiszterre vár a feladat, hogy — amiről bizonyára már ő is régóta és sokat meditál — rend és megnyugvás uralkodjék az igazságszolgáltatás berkeiben. Jó lesz megfontolnia azt, ha ugyan felismeri a veszélyt, amire Vargha Ferenc, a mostani koronaügyész is egyik szép értekezésében figyelmeztet, pedig még a régi jó időkből, hogy vigyázni kell, kit választanak ki sajtóperekben csak vizsgálóbíróknak is, mert ilyen helyre stréber bírókat tenni veszedelem nélkül nem lehet; ilyen helyre eszes, jól képzett és jellemszilárd bírák kellenek. Minden csakhamar rendben lesz, ha megtudják, akiket illet, hogy bizonyos nüanszok megérzékeltetésével többé nem lehet érdemeket szerezni . . . Tessék kissé utánanézni, hogy ki és miért is kap ugyanazon bűnökért egy napokat vagy semmit, míg mások éveket. Lehet nagyor szépen és könnyen igazságos és jó bákat nevelni. Szabad is. In melius minden Szabad, minden lehet. Mesét mondok róla, hogy még hatalom nélkül is hogyan lehet . . . * Egyszer, régen, védő voltam „forradalmi törvényszék" előtt. Szuronyos őrök kísértek fel a börtönből elébe engem is, a vádlottal is. Véletlenül együtt voltunk börtönben és rabtársam, jó barátom, engem nevezett meg védőnek, így jutottam a megtisztelő szerephez. Engedték, hogy hozzájussak. Letárgyaltuk az ügyet. Kissé szigorú, kissé különös perrend szerint tárgyaltuk le. A bírák gyűlölettől villogó szemében készen volt már előre az ítélet. Csak azt nem tudtam meg, hogy jómagamat is nem ítélnek-e el. Szorongva mondtam el ezt a kis védőbeszédet: — Tisztelt Forradalmi Törvényszék! Önök előtt nem hivatkozhatom törvényekre. Magam is rab vagyok, Önök szemében gyűlölt ember. Ez is aggaszt, hogy védő szavamnak lesz-e súlya. Mégis engedjék meg, hogy felszólaljak és figyelmeztessem Önöket arra, amire elvállalt szerepük kötelezi Önöket. Bitói szerepre vállalkoztak Önök. Ez azt jeleni, hogy pártatlan igazmondásra kötelezték magukat, ha nem is a mi polgári rendünk törvényei és erkölcsei szerint, legalább emberi szívükbe írt törvények szerint. Hiszen ha nem bíráskodni akarnának Önök, akkor rövidebben is végezhettek volna a vádlottal, egyszerűen ítélet nélkül hagyhatták volna tovább ott a börtönben, amint ítélet nélkül vagyunk ott immár hetek óta. Ez nem baj! Ez hatalmi tény. De önmagukat aláznák meg emberi méltóságukban, ha bíráskodásra vállalkozva, nem tudnának bírák lenni. Ismerik a tényállást. Sértett elvtársuk árdrágításról panaszkodik, de saját beismerése szerint ő még drágábban adta el azt a portékát, melyet vádlottól állítólag drágán vett. Igazságos lenne-e vádlottat mégis elítélni, mikor viszont panaszos ellen még eljárást sem indítanak. Hatalmuk van ítélni, ahogyan akarnak. Egyet kérek csak: Fontolják meg azonban azt a régi római jogi, de egyúttal plebejusvédő elvet, hogy a bírónak gyűlölnie, haragudnia sohasem szabad és aztán ítéljenek, mint bírák! Vádlottat még ezek az emberek is felmentették . . . VILÁG Szerkesztőségi telefon: . 58—00 Kiadóhivatal: . • • . 81—90 Vasárnap A francia gobelin újjászületése Párizs, június he. ígért tanulságos kiállítás nyílt meg Beauvaisban, a régi, XVII. században alapított gobelin-gyárban, melyet új igazgatója, Adalbert újra virágzáshoz akar segíteni. A kérdés minket annál inkább érdekel, mert Budapesten is nagyban föllendült a szövőipar, egyre-másra alakulnak műhelyek. Tanulságos tehát megismerkedni azzal, hogy mi történik e téren Párizsban, mely régi dicső múltra tekinthet vissza éppen a gobelin-ipar terén, melyet XIV. Lajos állami monopóliummá fejlesztett előbb Le Brun, utóbb Mignard vezetése alatt s a gobelinüzem — több helyen koncentrálva — többek közt éppen, Beauvaisban is — az egész XVIII. század folyamán megőrizte európai jelentőségét. Adalbert következőkép fejtegeti terveit: — Ama XIV. Lajos idején helyénvaló volt, az állami üzem ma nem hogy használna, ellenkezőleg akadályozza az új föllendülést Általános tapasztalat, hogy az állami üzemeket megöli a nagy adminisztrációs költség és főleg a felelőtlenség. Főleg művészi vállalkozásokra áll ez. Minden egyéni és erőteljesebb nekilendülést akadályoz, a sok bizottság, mely a terveket ellenőrzi, csírájában elfojtja a művészi, eredetiséget, az egyéni ízlést s a vetélkedést kiöli a lélekből. . . Elsősorban művészvezetőre van szükség,, akinek alkotó kedvét, ízlését és felelősségérzetét az adminisztráció ne befolyásolhassa. Másod-sorban kitűnően képzett munkásokra. XIV. Lajos idején Le Brun első dolga az volt hogy, rajziskolát nyitott a munkások számára. Mert a művész, ki a kartont adja, még ha színeset, teljesen megfestett darabot, ezzel még nem fejezte be feladatát Ellenőriznie kell a szövést az egész munka folyamán. Ehhez kitűnő mesteremberekre van szükség, kik intencióit megértik, kik maguk rajzolják át a mintát nemcsak a napi négyzetcentiméterrel törődve, hanem maguk előtt látva a munkát egységében, végső formájában. Végső formáiban a fődolog a karton. Ehhez akarom a modern művészeket megnyerni, kik közt úgyis a dekoratív irány a jelszó, kik festményükben nem egyszer egyenesen dekoratív feladatokat tűznek ki maguk elé, akik tehát ilyikép predesztinálva vannak a tervezésre. Ezek mellé kitűnő segéderőket kell kiképezni, mint a XVII. században, amikor Le Brun kartonjait más-más vitte át és nagyította föl, a tájképet más, a virágot más, a figurát más, egyenesen a gobelin természetének megfelelően. A festők egész sorára van szükség, kik a vezető művész szellemében a karton fölnagyításait elvégezhessék. A munkások dolga csak azután kezdődhetik. Ott is válogatni kell. Nem mindenki tudhat mindent. Az egyéni hajlandóságnak ily kollektív munkánál szóhoz kell jutnia. A gobelin-szövés mestersége tehát igen bonyolult, de igazi művészetté csak úgy válhatik, ha megértjük a régi tradíciót és felújítjuk . .. Adalbert vérmes reménységgel néz a jövő elé, noha tudja, hogy sok nehézséggel kell megküzdenie. De erősen számít az új építkezéssel meginduló új művészi szükségletekkel. Figyelmeztet azonban arra, hogy a szövés időbe kerül, hogy a megrendelőnek nem szabad türelmetlennek lenni, hogy egy gobelinhez hosszú — néha—10 hónap is kell, míg elkészül és a megrendelőhöz kerülhet! Az új műhely azonkívül egy másik problémai előtt is áll: a munkások kiképzésének nehézségével kell küzdenie. Tisztázni kell azt a kérdést, hogy a munkás másoljon-e vagy interpretáljon? A szövés ugyanis körülbelül hat esztendő múlva kezdi színét változtatni, melynek tónuskülönbségeit a régi munkások ismerték, de a festők rendesen számba sem vesznek. Pedig a kartonnak már olyan színharmóniában kell készülnie, aminővé a gobelin elváltozik. Ha ezt nem teszik, megérhetik, hogy hat-hét év múlva nem ismernek rá a munkájukra. Természetesen, az esetben, ha a munkások szóról-szóra másolják a színeket. A gobelinszövés iránti érdeklő-dés hanyatlását erre kell visszavezetnünk, mert a modern gobelin tarkaságát ennek a körül-i menynek tudhatjuk be. Az új munkásokat, ki-! két kiképzőnk, e tradíció ismeretében kell föl- nevelni, s a művészeknek, kik terveznek, új színek titkát ismerniök kell, ha vetélkedni akarunk a régi, XVII. és XVIII. századi gobe- linekkel.. .• Adalbert szempontjait megszívlelhetjük i!hát A magyar nép színérzéke, mely szőttesein és varottasain megnyilatkozott, megnyugtathat arról, hogy a gobelin-üzem kellő kiképzés mellett, nálunk is virágzásnak nézhet elébe. Ehhez járul az is, hogy a magyar művészek közt többen vannak, kik goibelin-tervezésre nemcsak hajlanak, de nagy felkészültségük is van és ha e műipar vezetése erős és lelkes kezekbe kerül, mihamar a legmagasabb művészi színvonalra juthat. Úgy tudjuk, a Greco szövőműhely megnyerte egyik legkitűnőbb művészünket, Iványi-Grün- Wald Bélát, hogy számára kartonokat tervezzen és a műhely rendelkezik kitűnő erőkkel, kik a művész intencióit mesterségbelileg is pontosan kifejleszteni alkalmasak. A francia művészek legjobbjai is készségüket fejezték ki, hogy Adalbert felszólítására kartonokat adnak a gyárnak. Ott most nagyszerű mozgalmas élet folyik, s a kiállítás azt igazolta, hogy a francia művészet mihamar vetélkedni fog régi, eleddig utolérhetetlennek tartott múltjával. Lázár Béla dr. lj