Világ, 1924. március (15. évfolyam, 51-75. szám)
1924-03-01 / 51. szám
A Világ a polgári jogok harcosa. Tisztem a tudomány, a művészet és a gondolat szabadságát Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétőt kiált az igazságtalanságnak a gyűlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a munkát mely a békétlenség levegőjében elsorvad. Hirdeti a népek osztályok és felekezetek egyetértését, ránttja az egyén áldozatkészségét a nemzet és a társadalom nagy érdekei Iránt, az erősebb mérsékletét a politikai és gazdasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kultúra útjának szabadságát és vámmentességét. XV. ÉVFOLYAM AMA 1100 KIsKOIA A Világ Magyarország megújhodását a demokráciától és a fokozott műveltségtől várja. Nem ♦ veszi hiába ajkam a haza nevét, de a hazát szolgálja minden betűje, gondolata, érzése. A Világ ereje a tiszta meggyőződés : megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli mások meggyőződését, de hadat üzen az elvek mögé rejtőző kalandorságnak és üzletnek. A Világ eszméket, ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek, védelmezője az elnyomottaknak , kardja a szebb. Jobb és tisztább magyar élet gondolatának* aLw___MiMaa.rt1•niwawri.| FASOW&M&..KIXJI ----------BUDAPEST, SZOMBAT 1034 MÁRCIUS 1 ♦ 51- I M SZÁM Kényszerkölcsön A német birodalom pénzügyminisztere, Ludl... dr., ma arról beszélt, hogy 1913-ban 556 aranymárka volt az adómentes létminimum Németországban, míg most az adómentes létminimum határa lesüllyedt 285 aranymárkára, és mivel az aranymárka vásárlóereje is alacsonyabb legalább egyharmaddal, mint volt a háború előtt, ez annyit jelent, hogy 556 békemárka helyett ma a vásárlóerőnek számbavételével nem egész 200 békemárka az adómentes létminimum. Ez mindenesetre igen súlyos nyomás fokozódását jelenti az adócsavarnak, és a másik fokmérője a nyomás megsúlyosodásának az a Luther dr. által említett adat, amely szerint a háború előtt a jövedelmeknek átlag 10,0 százalékát foglalta le a kincstár, míg most a jövedelmek 27,7 százalékát szívja fel az állami szükségletek kielégítése. Teljesen nem lehet ellenőrizni a Luther dr. által felhozott adatokat, és ezek bizonyos ellentétben állanak a Snowden angol pénzügyminiszter által tegnap közzétett statisztikai összehasonlítással, amely nyilván azért készült, hogy kimutassa : mennyivel súlyosabb terheket visel Anglia Franciaországnál. Snowden erről a kérdésről már néhány hónap előtt tartott egy igen érdekes beszédet az alsóházban, és noha akkor még csak igen kevesen gondolhattak arra, hogy Snowden nemsokára az angol pénzügyminisztérium élére fog kerülni, a beszédet és a statisztikai adatokat hagy figyelemmel hallgatta meg az alsóház jobboldala is. A most hivatalosan közzétett statisztika szerint Anglia minden lakosára 380 shilling egyenes és közvetett adó esik, míg a francia fejkvóta nem több 100 shillingnél. Az angol font devizaközponti árfolyama szerint ez az alisó száz shillinges fejkvóta is másfél millió magyar koronának felel meg, míg az angol fejkvóta közel jár az évi 6 millió koronához. Snowdennek ez a statisztikája Németországra nézve mindössze 81 shilling, tehát ötnegyed millió magyar korona fejkvótát állapít meg , és ez kevesebb, mint amennyi Luther német pénzügyminiszter adataiból következnék. De azért nagy erőkifejtést jelentene az elszegényedett Németországra nézve az is, ha az adók fejkvótája „csak" 80 százaléka volna a franciának. A háború nagy számláját ki kell fizetni. Angliában 90 scilling volt az állami terhek fejlkvótája a háború előtt, 380 shilling helyett , ha tehát Németországban 160 százalékkal növekedett az adóteher a békeévekkel szemben, akkor Angliában az emelkedés 330 százalék. Ezek beszédes számok, és az ilyen beszédes számok megtaníthatják Magyarországot is arra, hogy nálunk szintért hosszú ideig kell az elviselhetőség legszélsőbb határáig fokozott adóterhekkel számolni. Viszont az elviselhetőség legszélsőbb határán túl fokozni nem szabad az állami terhek kirovását úgy, amint a kazán szétrobbanásának határán túl célszerűtlen fokozni a lokomotív sebességét, iert akkor a vonat megállása következik be, és nem a cél gyorsabb elérése. Adam Smith már 1776-ban igen bölcs elveket állított fel az adókivetés helyes módjára nézve, és amikor az ifjabb Piti egyszer egy pohárköszöntőben Smith hálás tanítványának nevezte magát, alighanem a Wealth of Nations adópolitikai fejezeteire gondolt, mert arra nem igen lehetne bizonyítékokat találni, hogy ennek a könyvnek más fejezetei is befolyásolták volna azt az angol miniszterelnököt, aki Walpole mellett a leghosszabb ideig tartotta kezében a kormány gyeplőjét. Az Adam Smith által felállított adópolitikai elveknek legalább részleges figyelembevétele magyarázza meg azt, ha Anglia aránylag súlyosabb zökkenések nélkül tudta viselni a napóleoni háború költségeit , noha természetesen kár volna megfeledkezni arról, hogy a napóleoni háború dimenziói egészen törpék voltak, öszszemérve azzal a háborúval, amelynek terhei alatt roskadozik a mi nemzedékünk. Adam Smith bölcs adópolitikai tételei egy és más irányban revízióra szorulnak, nem azért, mintha célszerűbb elvekkel lehetne helyettesíteni őket, hanem azért, mert Adam Smith kalkulációiban nem szerepeltek olyan számoszlopok, amilyeneket az európai háború financiális hagyatéka vett át a csillagászattól. De egy adópolitikai elv nem inoghat meg most sem, és ez az adópolitikai elv egyszerűen az, hogy az elviselhetőség határát respektálnia kell az állam minden financiális rendszabályának. Az elviselhetőség elve praktikusabb szövegezésben úgy hangzik, hogy az ország gazdasági rétegeinek nagy része csak jövedelméből tud egy részt az állam céljaira átengedni, és nem vagyonából. Az elmúlt évek során végzett kísérletek sora gyakorlatilag is megmutatta, hogy milyen más szubstancia a vagyon, és milyen más szubstancia a jövede- lem. Teoretikusan legalább a jövedelemnek, vagy legalább bizonyos jövedelmeknek akár 90 százalékát lefoglalhatja az állam, míg a vagyon bizonyos formáival szemben már csaknem keresztülvihetetlennek mutatkozik az adónak akár csak 5 százalákos kulcsa. És mivel a bizonyításnál nem szabad viszszariadni a legnépszerűtlenebb, a legodiózusabb példáktól sem, hadd adjon példát a tőzsde arra, milyen nehéz vagyonrészeket az állam rendelkezésére bocsájtani. Noha ma újból visszaestek az árfolyamok a tőzsdén, a Kereskedelmi Bank 400.000 részvénye még mindig több, mint 800 milliárd értéket képvisel, a Hitelbank 1,375.000 részvénye mintegy 1200 milliárd koronát, és az Angol-Magyar Bank által kiadott részvények több, mint 300 milliárdot. Ez a három bank részvénye tehát magában véve vagy 2400 milliárdot jelent , az összes bankok részvényei pedig közel 6000 milliárd értéket. Hadd sorakozzon ide még néhány iparvállalat : a Ganz-Danubius értékelése jelentékenyen fölötte jár az 1000 milliárdnak, tehát körülbelül annyi, mint az egész magyar államjegyforgalom, a Magyar Általános Kőszén értékelése szintén meghaladja az 1000 milliárdot, és körülbelül szintén eléri Magyarország államjegy forgalmát... Ez a néhány kiragadott adat megmutatja, mi következnék akkor, ha az állami igények kielégítése végett piacra kerülne egy-két hét leforgása alatt a tőzsde által jegyzett papíroknak akár csak 5 százaléka. És számos más vagyon-szubstancia mozgósítása hasonlóan nagy nehézségekbe ütköznék. Az ilyen meggondolások azok, amelyeknek pontos számvetésre kell kényszeríteniük az állami adópolitikát, akkor is, ha az adóteher a kényszerkölcsön palástját ölti magára. És a számvetéseknél két elvnek kell dominálnia. Hibát követ el az állam, ha olyan terheket ró ki, amelyeknek lerovásánál az adókötelesek a többszörösét veszítik annak, mint ami az állam pénztárába jut, továbbá hibát követ el az állam, ha a vagyon megadóztatására gondolva, aránylag csekély produktív eredménnyel rombolja le olyan mértékben a jövedelmi lehetőségeket, hogy az összeszűkíti az állam rendszeres bevételeinek alapját. Ez a két elv még nem gazdaságpolitika, hanem a rideg fiskális gondolkodás határai között marad. Ez a két elv még nem a teherviselők érdekeiből indul ki, hanem szigorúan a kincstári egoizmus gondolatkörében mozog. Nagy kár volna tehát, ha a kényszerkölcsön kivetésének mértéke, vagy a kényszerkölcsön behajtásának technikai lebonyolítása nem méltányolná teljes mértékben az ilyen primitív elveket sem. Amennyiben az idáig nyilvánosságra került részletekből kitűnik, a kényszerkölcsön tervezetének vannak igen szerencsés megoldási modalitásai, legalább egyes vonatkozásokban, viszont az idáig kialakult megoldási modalitások között van néhány igen szerencsétlen is, olyan, amely súlyos kárt okozna: a teherviselők károsodását, és a kincstár károsodását. Márpedig a kényszerkölcsön szabályozását nem szabad a kompenzációs elv alapjára helyezni, és nem szabad úgy gondolkodni, hogy a szerencsés modalitások ellensúlyozzák a szerencsétlen modalitásokat. A kényszrkölcsön súlyos operációjának ugyanis van egy kétségtelen rendeltetése. Ez az operáció Magyarország gazdasági szanálásának alapjait akarja megvetni, tehát vigyázni kell arra, hogy ne nehezítse meg és ne hátráltassa a gazdasági szanálást. Akkor, amikor a magyar gazdasági élet testének fokozott munkateljesítményre kell vállalkoznia: előkészület gyanánt nem volna célszerű a gazdasági élet testének egyik karját fölösleges módon leamputálni... Az ilyen operációt lehet hangzatos jelszavakba öltöz- t tetni, de így nem lehet a kitűzött cél felé közeledni. (Gy.) Párizsból jelentik . A kamara mai ülésén megkezdték számos, már november és december óta a kormány belpolitikája ügyében beterjesztett interpelláció vitáját. Elsőnek Mandel képviselő, Clemenceau volt irodafőnöke indokolja meg a belpolitikára vonatkozó interpellációját. Abban az órában, amikor a miniszterelnök csillaga halványulni kezd, boldog, hogy elismerheti óriási munkaerejét, azonban szemére kell vetnie Poincarénak, hogy mindig és mindenütt arra törekedett, hogy a középső vonalon maradjon, különösen a belpolitika kérdéseiben. Mandel foglalkozik ezután Poinoaré kabinetjének tagjaival, akiknek az a szándékuk, hogy a radikálisokkal egy listára vetessék magukat Szól azokról a prefektusokról, akik szintén hajlandók a választások alkalmával támogatni a kamarai többség ellenfeleit. Nyílt kijelentést követel a kormánytól, hogy minő magatartást foglalnak el a prefektusok a kamarai választásoknál. Szól a vallási egyesületek visszatérésének kérdéséről és arról, hogy a kamara a törvényhozási periódus alatt nem tudott semmiféle közigazgatási reformot végrehajtani. Mandel különösen azt hibáztatja, hogy a kormány nem tanúsított erélyt a kommunistákkal szemben. A jobboldal és a baloldal között éles összetűzésekre került sor, úgy hogy az elnök 7 óra tájban kénytelen volt az ülést felfüggeszteni. Herriot félbeszakította Mandel beszédét. Azt mondta, hogy Mandel a politikát összekeveri a közönséges rendőri módszerekkel. Ez alacsonyrendű eljárás. Herriot e szavaira az egész Házban óriási lárma támadt. A jobboldal fenyegető állást foglal el, míg a baloldal megtapsolja Herriot képviselőt. Daudet kijelenti, hogy ilyen események már Mandel előtt is történtek és hevesen megtámadja Painlevé volt miniszterelnököt, az Action Francaise-zal szemben 1917-ben tanúsított eljárásáért Painlevé azonnal szót kért. Daudet és hívei rendkívül izgatottak. Mindkét párt kölcsönösen igyekszik egymást megakadályozni a beszédben. Painlevé nagynehezen szóhoz jut, de állandóan félbeszakítják. Ismerteti a royalistáknak abban az időben folytatott üzelmeit. Magne képviselő ezt kiáltja Painlevének : Canaille ! E szóra leírhatatlan tumultus támadt. Az elnök Magnet rendreutasítja. A két párt képviselői egymásnak rontanak. A teremőrök nem képesek megakadályozni, hogy egyes képviselők közt tettlegességre ne kerüljön a sor. Az elnök 7 óra 15 perckor felfüggeszti az ülést. A karzatokat kiürítik. Chaussy képviselő felbukott és homlokán könnyen megsérült. Félórával később az ülést újból megnyitják. Magne képviselő bocsánatot kér és kijelenti, hogy a „canaille“ kifejezéssel egyáltalán nem akarta Painlavét illetni, e kifejezést csupán idézetként használta. Painlevé tudomásul vette Magne kijelentését. Ezután Mandel képviselő folytatja beszédét és rámutat arra, hogy a belpolitika terén támadt válságok igen sokszor rossz hatással vannak a külpolitikára. A vita folytatását ezután a jövő péntekre halasztották. Az ülés este nyolc órakor ért véget. A legközelebbi ülés csütörtökön lesz. * A kamara izgatott hangulatát talán nem politikai okok magyarázzák meg, hanem inkább Mandel személye. Mandel szerkesztőségi titkára volt Clemenceaunak, és amikor Clemenceau a vezércikkírást a miniszterelnökséggel cserélte fel, magával vitte Mandelt is. Mivel pedig Clemenceau szinte megközelíthetetlen volt a francia po-Clemenceau bukása után gyakran mondották, hogy a diktatúrát voltaképpen nem Clemenceau gyakorolta, hanem a Mandel— Tardieu—Loucieur-triumvirátus, tehát három olyan ember, aki nem volt képviselő, és idegen elemnek számított a politikában. Loucheur szintén Mandel ajánlására lett Clemenceau gazdasági szakemberévé. A Clemenceau által irányított választásokon természetesen mandátumhoz jutott a triumvirátus három tagja, de Mandel órákig állott hiába a szószéken, mikor először akart beszédet tartani, mert a kamara egy része lehurrogta minden szavát. Mandel azóta sem tudta fokozni népszerűségét, és felszólalásai mindenalkalommal nagy viharokkal jártak. Mai interpellációját már három hónap előtt jegyezte be Clemenceau volt titkára, de idáig halogatták a napirendre tűzést, mert újabb botránytól féltek, a mai események szerint nem alaptalanul klitikusok számára, Mandel tárgyalt mindenkivel, és valóságos nagyhatalommá lett. Pedig Mandel semmivel sem károsabb politikus, mint például Tardieu. Mn«mw«p.i.m.iti mudrm Véres verekedés a francia kamarában Május 11 (A Világ párizsi tudósítójától.) Bizonyosat erről még nem lehet tudni, annál kevésbé mert a végérvényes döntés még több technikai körülménytől függ, de azért valószínű hogy május tizenegyedike lesz az a na amelyen egy Európa történetére nézve nag jelentőségű döntést fognak hozni a franc választók. Eredetileg már április végére tevezték az új választások megejtését, de felhatalmazási törvény hosszúra nyúlt tája miatt megváltozott ez a terv, és így lett április végéből május tizenegyedike. Ma már egyre valószínűbb, hogy május tizenegyedikén még Poincaré ellen fognak felvonulni a baloldali pártok. Már a múlt hét végén jelentettem azt a hangulatváltozást, amely letompította a baloldali pártok támadásait a kormány ellen, és az azóta lelejátszódott események igazolják az akkor fölállított prognózist: a baloldali pártok Poincaré megbuktatásának erőszakolása helyett inkább megpróbálják átsegíteni a Poincaré-kormányt azokon a heteken, amelyek még elválasztják Franciaországot az új választásoktól. A baloldali politika vezéreit elsősorban taktikai megfontolások vezetik, de egyes politikusoknál alighanem érvényesült az a szempont is, hogy nem szabad Franciaország érdeke ellen cselekedniük. Clemenceau, Barthou vagy Tardieu: ez a három lehetséges utóda volt Poincarénak. Hiszen Poincaré helyzetét a szélsőjobb és a baloldal koncentrikus támadásai őrölték meg, tehát a nemzeti blokk új kormányára nézve az jelentett volna teherkönnyítést, ha legalább az egyik támadási irányban áll helyre a béke. De a Tardieu-csoport leszerelésére nem igen kínálkozott más mód, mint a Tardieu-csoport bekapcsolása a kormányba, annak számbavételével, hogy a kétségkívül igen tehetséges és még kétségtelenebből igen kíméletlen André Tardieu nem akar rosszort-miniszter lenni, vagy legfeljebb Clemenceau miniszterelnöksége alattvállalna tárcát. Úgy látszik, Barthou sem tudta volna leszerelni Tardieu éles támadásait, és így Poincaré bukásának esetére alig kínálkozott más megoldás, mint ez: a nyolcvannégy esztendős Clemenceau, vagy a hirtelen megnövekedős André Tardieu. Tardieu kormánya a német politika újabb kiélezésével ugyanúgy csak rövid átmenet lehetne, mint Clemenceau kormánya, de ez a rövid átmenet sokat árthatna Franciaországnak. Clemenceau és Tardieu nem vennék figyelembe az angol politikában bekövetkezett nagy fordulatot, vállalnák, sőt keresnék a teljes szakítást Angliával, és egyoldalúan megszigorítanák a rendszabályokat Németországgal szemben. Ez teljessé tenné Franciaország elszigetelődését, alighanem súlyos következményekkel járna gazdasági és pénzügyi vonatkozásokban, de a választások idejére esetleg megerősítené a nemzeti blokkot, amelynek nem volna egy jobboldali republikánus ellenzéke, és nem kellene kivédenie a kritikát félrendszabályai ellen. Azonkívül még egyszer kísérletezni lehetne azzal a jelszóval, amely hazaárulókká bélyegzi és Franciaország biztonságának kockáztatásával vádolja meg azokat, akik hajlandóak Németország talpraállását előresegíteni. A baloldali politikusok egy része félt a Tardieu-kaland kockázataitól, a baloldali politikusoknak egy szélesebb csoportja félt a nemzeti blokk választási helyzetének megjavulásától, és az egész baloldal végül egyetértett abban, hogy kár folytatni a támadásokat Poincaré ellen Clemnceau vagy Tardieu hatalomra segítése végett. Így következett be a francia politikai vihar hirtelen elcsendesedése, pedig majdnem bizonyos, hogy ez a hét meghozta volna Poincaré bukását, ha a baloldal folytatja a rohamozást. Kr. A nemzeti blokk tehát Poincaré kissé elrongyolt zászlójával fog a választási küzdelembe indulni , és Poincaré eléggé kijózanult politikájával. Macdonald tévedhet Poincaré engedményeinek terjedelmére nézve, de az angol miniszterelnök mégsem beszélne kifejezett optimizmussal az Anglia és Franciaország közt megindult tárgyalások valószínű eredményéről, ha nem volnának a kezében bizonyos garanciák. Macdonald állásfoglalása a Henderson beszéde által váratlanul aktuálissá vált revízió kérdésével szemben szintén azt bizonyítja, hogy nem csupán Poincarénak vannak zálogai a Ruhr-vidéken , de Macdonald is kapott zálogokat Párizsban. Ezt a kijózanodást a választási hadjárat során nem igen használhatja ki Poincaré.