Világ, 1924. július (15. évfolyam, 129-155. szám)
1924-07-20 / 146. szám
Vasárnap___________ _________________________VILÁG __________ Gambetta halálának története • Nem gyilkosság és nem öngyilkosság Csak lassan-lassan tisztázódott az a homály, amely sokáig elfödte a francia közvélemény előtt Gambetta halálának körülményeit. Gambetta csak negyvennégy éves volt, amikor 1882 december harmincegyedikén elköltözött az élők sorából, tehát úgy látszott, hogy még nagy politikai jövő áll előtte, amikor egyszerre jött a hír a rejtélyes revolvergolyóról, amely egy véletlen baleset folytán keresztül járta Gambetta hatalmas testét... Tizenegy napig viaskodott sebével (gambetta, és a tizenegyedik napon nem élt többé. Két revolver A balesetet senki nem akarta elhinni, és így két ellentétes verzió kelt szárnyra. Az egyik szerint Léonie Léon lőtte le Gambettát, barátnője és menyasszonya, míg a másik verzió úgy tudta, hogy Gambetta nagy szerelmi ügyének valamilyen komplikációja következtében öngyilkosságot követett el. Általában nagyobb hitelt adtak a gyilkosság hírének, hiszen akkor, amikor Gambetta cselédjei a revolverlövés zajára felnyitották Gambetta szobájának ajtaját, Léonie Léon a földön térdelt, barátja testénél, és folyton ezeket a szavakat ismételte : Bocsáss meg ! Én öltelek meg téged... A rendőrség más magyarázatot fogadott el, a kétségbeesés önvádjának tekintette Léonie Léon szavait és szerette volna, ha nem szerez róluk tudomást a nyilvánosság. De az ilyen esetekben soha nem szokott sikerülni a diszkréció, és nem sikerült most sem. Lassan-lassan tisztázódtak azután a végzetes nap epizódjai, mindig újabb részletek derültek ki, és most már nem nehéz hitelesen rekonstruálni a végzetes nap történetét. Noha az idő már télre fordult, Gambetta még kinn lakott Jardies-ben, elég messze Párizstól, főleg azért, mert Jardies igen közel esik Ville-d’Avray-hoz, ahol Léonie Léon élt. De más oka is volt Gambettának arra, hogy Jardiesben maradjon még. Nemrég vette meg a két szomszédos telket, és most kibővítette a ház eredetileg csak kicsiny kertjét. A kertben pedig naponként szokott célbalőni Gambetta. Barátai ugyanis sokat évődtek vele amiatt, hogy egy párbajánál nem tudta kezelni pisztolyát az az ember, aki 1870-ben megszervezte a nagy nemzeti ellenállást, és hadvezéreket nevezett ki, hadseregeket toborzott, hadműveleteket irányított. Gambetta számított arra, hogy lesz még párbaja politikai pályája folyamán és nem akarta, hogy ismétlődjék a félszeg epizód, ezért kezdte kultiválni a céllövészetét. Már most a tragikus napon kora reggel megjelent Gambetta villájában egy Claudin nevű fegyverkereskedő és hozott neki egy tokban két újtípusú kis revolvert, amely Smith és Wesson gyárából került ki. Claudin megmagyarázta Gambettának az újfajta revolver szerkezetét, figyelmeztette őt az előnyökre, de arra is, hogy ezek a revolverek nem zárnak teljes biztonsággal. Gambetta nagy érdeklődéssel hallgatta meg a magyarázatokat, mert szeretett játszani revolverekkel és pisztolyokkal, mióta kezdte gyakorolni a céllövészetet, és végül megvásárolta mind a két revolvert. Nem sokkal Claudin távozása után Gambetta kedvet kapott arra, hogy kipróbálja az új szerzeményeket, tehát elővette a tokot és felhúzta az egyik revolvert, de mielőtt kimehetett volna a kertbe, inasa bejelentette Thoumas tábornok látogatását... Thoumas tábornok látogatása Thoumas tábornok díszegyenruhájában Versailles felé indult, hogy ott csapatszemlét tartson, és mivel útja elvezette Jardps mellett, megállóit Gambettánál egy néhány perces látogatásra. Gambetta íróasztalán hagyta a felhúzott revolvert, nagy örömmel fogadta a tábornokot, és azután kikísérte a kapuig. A kapunál egy kis baleset történt, Thoumas tábornok hadsegéde elcsúszott valamin ... Gambetta szerette a kutyákat, de nem tűrte azt hogy a kutyatartásnak nyomai legyenek a kertben, amelyre nagy a büszke volt. És most a kertész hanyagsága miatt csúszott el Thoumas tábornok hadsegéde. Ez az apró kis epizód ítélte halálra Franciaország leghíresebb és legnépszerűbb politikusát. Gambetta rendkívül ingerlékeny ember volt, tehát nagyon lehordta a kertészt a gondatlanságért, és amikor a kertész feleselni kezdett, fölmondott neki, sőt azt kívánta, hogy azonnal távozzon... A kertész csakugyan azonnal távozott és átsietett Léonie Léonhoz, támogatást kérni. Léonie Léonnak éppen súlyos neuralgikus rohama volt, de azért azonnal indult a kertésszel Jardies felé. A kertész ugyanis az évek során át tisztiszolgája volt Léonie Léon apjának, aki ezredesi rangra emelkedett a francia hadseregben, és így került Gambetta I házába kertésznek. Megérkezve a nő, igen éles szemrehányásokat tett Gambettának azért, amiért egy apróság miatt elküld egy olyan régi családi bútort, amilyen a kertész volt, és a szemrehányásból nagy jelenet lett, öngyilkos leszek ... Léonie Léon arról kezdett beszélni, hogy a kertész elbocsájtása ellene irányul, és Gambetta egész magatartásában rendszerré kezd lenni az, hogy eltávolít mindenkit, aki ragaszkodik hozzá. Gambetta egy ideig békíteni próbálta barátnőjét, de azután rajta is erőt vett az ingerlékenység, és így a vita olyan heves lett, amilyenné csak a szerelmesek vitája tud lenni. Léonie Léon végül a revolverre tette kezét, és folyton ezt kiáltotta : Én ezt nem bírom tovább, én öngyilkos leszek... A kiáltás kihallatszott a szomszéd szobákba, ahol a cselédek élvezték a szóváltást, de nem aggódtak, mert Léonie Léon elég gyakran szokott öngyilkossággal fenyegetőzni, és soha nem váltotta be fenyegetését. Gambettának most alighanem eszébe jutott az a figyelmeztetés, hogy az újfajta revolver könnyen sül el, és így megpróbálta kiszabadítani Léonie Léon kezéből a fegyvert. Mialatt a két kéz küzdött a revolver fölött, egy érintés megmozdította a revolver ravaszát, talán a nő, talán a férfi érintése : a revolver elsült és a golyó talált. Tehát sem gyilkosság nem történt, sem öngyilkosság, de azért nem lehetne egész egyszerűen véletlen balesetnek sem nevezni a revolverlövést, amely megölte Gambettát. Voltakép nem is a revolverlövés ölte meg, hanem az orvosok, akik túlságosan nagy tisztelettel kezelték betegüket, és így nem tettek fel neki egy olyan kérdést, amely igen természetes lett volna. Gambetta állandóan küzdött anyagcsere-zavarokkal, és az ágyban fekvés természetesen még fokozta a zavarokat. Mikor Gambetta már agonizált, kiderült az, hogy bármilyen egyszerű hashajtószer alighanem megmentette volna életét. De az orvosokat talán idegessé tette Léonie Léon is, aki állandóan ott volt a betegágy körül, gyilkosságról beszélt, nem hagyta nyugodni Gambettát, és nem hagyta nyugodtan dolgozni az orvosokat. Léonie Léon végigvívott egy nehéz, kegyetlen közdelmet, és eljutott odáig, hogy a párizsi lapokban Gambetta felhatalmazásával megjelent a feljegyzés híre. Léonie Léon két-három héttel később Madame Gambetta lett volna, és ez igen szép hivatalnak számított akkor Franciaországban, de a súlyos küzdelem nagyon megviselte idegeit , és így sült el a revolver ... Hollandiáról álmodik a „tripolisz kétezer gyereke... (A Világ tudósítójától.) Messze túl a Nyugati pályaudvaron, a váci úti nagy gépgyárakon is túl, a Babér utcánál, áll meg a villamos. Elindulunk Geguss Dániel rendőrfőtanácsossal, a rendőri gyermekbíróság vezetőjével, megkeresni a legközelebbi rendőrőrszobát, hogy két rendőrt kérjünk kísérőül. Jó darabig kopár mezők között megyünk, majd fák barátságos zöldje alól piros zsindelytetős kis házikók kandikálnak ki, előttük három-négy méteres kertecskével. Megkérdezünk egy járókelőt, aki felvilágosít, hogy ez a régi Babér utcai telep, amelyet még 1912-ben építtetett Bárczy István. Csupa egy szoba konyhás, legfeljebb két szobás kis lakásból áll a telep, amelyben javarészt városi emberek, kézbesítők, hivatalszolgák, altisztek laknak. A kis házak előtti kertecskékben csodálatoskép nem foglal el minden helyet hasznos kerti vélemény, hanem jócskán jut szegfűnek, árvácskának és a telep úgy látszik legkedveltebb ,,disznóvérének": a tányér rózsának is hely. Este hat óra van, ingujjra vetkőzött férfiak locsolgatják nagy szeretettel a sovány rákosi homokban bizony csak nehezen éldegélő satnya virágágyakat. Bokáig érő homokban járunk , az ucca sehol sincs kövezve, nagy örömére a házak elött játszogató apró gyerekeknek. A keresett 104-es őrszobára sehogyan sem akadunk rá, végre megtudjuk, hogy nem is a Babér utcában van az őrszoba, hanem valahol a Szekszárdi úton. Nagysokára feltűnik egy szolgálati éves rendőr alakja, akit Geguss főtanácsos megszólít. A rendőr velünk jön, beszélgetünk vele, majd amikor már, jó öt percet járunk vele, megmondjuk, hogy tulajdonképpen a Szekszárdi úti őrszobára igyekszünk. Azt mondja erre a rendőr, hogy ne menjünk oda, nagy felfordulás van az őrszobán, éppen most van kint a fertőtlenítő intézet kocsija, önkéntelenül is visszahúzódunk egy lépéssel kísérőnktől, úgy kérdezzük meg, ugyan micsoda fertőző betegség is fordult elő az őrszemélyzet között ? Ártatlanul megszólal a jó vidéki, földműves arcú rendőr, hogy hát csak az egyik társukat küldték ma reggel az orvosi vizitről a Szent László járványkórházba, mert koleragyanús tünetek között megbetegedett. Képzel-hető, hogy nem érezzük magunkat a legjobban, ezután a rendőr társaságában, de azután meggondoljuk, hogyha ez a rendőr meg van fertőzve, úgy is van bennünk már azóta kolembacillus, így nyugodtan folytatjuk kíséretében utunkat. Az ,.öreg tripolisz" Csakhamar elhagyjuk a Babér utcai telep legrégibb szárnyát, vagy ahogy itt a köznép nevezni szokta : „az öreg tripoliszt". A barátságos fasorok között meghúzódó ár-rnyékos, kertes, piros tetejű, kis házikók után, kopár, napégette, most épített és máris kopott szürke barakkok közzé kerülünk. Ez az „új triplisz", az állami lakótelep, melyet 1921- ben építtetett az állam a vagonlakók elhelyezésére. Itt már sokkal szegényebb emberek laknak, mint a régi telepen és sűrűbbek a veteményes táblák, mint a virágosok. A fővárosi lakótelepen körülbelül hetven barátságos kis házikó van, melyeket még akkor is meg lehetne különböztetni fiatalabb társaiktól, ha nem is lenne minden sokkal barátságosabb, kedvesebb, melegebb, ott, mint az állami telepen, mert míg a Bárczy István alatt épített házakon szép fehér tűzzománc táblákba égetett római számok különböztetik meg a házakat egymástól, itt csak úgy a falra festették esetlen, nagy arabsszámokkal a házszámot. Még ezen a telepen is becsületes, jóravaló emberek laknak, ha mindjárt szegények is és utunk voltaképpen nem is ide vezet. Csak a Szekszárdi úti őrszoba parancsnokát, örsi felügyelőhelyettest keressük meg, hogy vele folytassuk utunkat tulajdonképpeni célunk felé, a tripolisz legsötétebb nyomortanyája, az úgynevezett „dühöngőtelep“ felé. Keresztülmegyünk még egyszer az öreg telep gyönyörű, évszázados jegenyékkel beültetett fasorán, ahol esti szórakozásképpen , a munkából hazatért jónövésű, szép arcú gyári munkásleányok sorzóznak. Ketten- hárman mennek egymásba karolva és kíváncsian nézik a rendőrök kíséretében felbukkanó idegen urakat. Kevés európai városban találni annyi szép, fiatal munkáslányt, mint Budapesten és kevés európai városban válik egy két év alatt olyan agyondolgozott, korán megöregedett, gondoktól mélyrebarázdlált arcú öregasszonnyá a fiatal munkáslány, mint Budapesten. Utunk további folyamán lepergett előttünk a tripoliszi szép munkáslány életének további sora is, attól kezdve, hogy tizennégy éves korában bubisra vágatja a haját és először húz lakkcipőt, egészen addig, míg a „dühöngő telep“ egyik sötét és levegőtlen szobájában mozdulatlanul várja a megváltó halált az öt-, nyolc-, sőt sokszor tízgyermekes anya. A régi telep utolsó házából ének hallik ki, közelebb megyünk és örsi tiszthelyettes elmondja, hogy az a telep temploma, ahová vasárnaponként misére mennek a jobbérzésű lakók. Most cserkészek állanak a toronytalan és harang nélküli fabarokk-templom lépcsőjén, akik irredenta dalt tanítanak be az iskolásgyerekeknek. A templommal szemközt emelkedik a fiúiskola és az óvoda, a túlsó oldalon pedig a leányiskola. Ahol nem tanácsos egyedül járni őrsi felügyelőhelyettes közben elmondja, hogy a „dühöngőtelep"-en csupa rossz ember lakott még egy év előtt is és nem volt tanácsos a szürkület beállta után kapatos embernek arra járni. Majd minden héten leütöttek egy-egy jobbmódúnak látszó arrajáró embert és nem múlt el tíz nap, hogy ne jelentkezett volna egy-két egy ingre vetkőztetett férfi a Szekszárdi úti őrszobán bizonyságot téve arról, hogy a tripolisz erkölcsei csak nem akarnak megjavulni. Ma már a közbiztonsági viszonyok valamicskével jobbak, de azért lelkemre köti a felügyelőhelyettes, nehogy eszembe jusson egy este egyedül kimennem a „dühöngő telep“-re, mert bizony elbánnak velem a telep lakói. Belépünk a telep kapuján és már itt megcsap az a nehéz, emberverejtéktől, rothadó gyümölcs és ezerféle hulladék szagából összetett, analizálhatatlan bűz, amely később végigkísér egész utunkon. Tizenhat pavillonból áll a „tripolisz újtelep" és egy-egy pavillonnak csúfolt kopott szürke, betonházban negyvennégy lakás van. A lakásoknak körülbelül ötven percentje szoba-konyhából áll, huszonöt percentje csupán konyhából, másik huszonöt percentje pedig két szobából. Bizonyos, hogy erősen túlozunk, ha, szobának hívjuk azokat a három méter hosszú, két méter széles kopár, kisablakos Megvénülünk, bizony... Megvénülünk bizony, a jóktól elszokunk, Fogunk kihull és nagyra nő a homlokunk. Gyomrunkban kővé súlyosul a friss kenyér, A gerjedelmünk egy üret taplót sem ér. Az esték nyirka becsorog a csontokig, Agyunk gyémánt üvegfűrésze elkopik. Az égre, hegyre nézni egyre nehezebb. És egyre közelebb a sáros kövezet. Ráncos szemünk kikandikál az üvegen, S a táj, a népség egyre inkább idegen. Apánk-anyánk a föld alatt, s a gyermekünk A forgatag sodrában régen messze tűnt. És egyre mélább emlékek derengenek. Megvénülünk és meghalunk majd, emberek. Mindenki meghal, bármit alkot, tervet is. És meghal egyszer az utolsó ember is. De akkor itt a földön semmi sem marad. .. Hymalája elfér sírhalmunk alatt. Napok, holdak és csillagok lehullanak, S az égbolt elfér lecsukott pillánk alatt. • Egyik kezünkben kardok, gépek és igák. Másik kezünkben minden fa, kalász, virág. És akkor Isten sírva áll a sír előtt. Mert nem lesz többé, aki tudván higyje őt. Aztán dühében, mint az elszáradt bogyót, Szétmorzsolja az értelmetlen földgolyót. Zsolt Béla. Kara írta : Szalay László — Az Isten verné meg azt a Karát, — mondja öreg Szuhay elképedve, ahogy a dinnyeföldön megáll, s látja, hogy a legszebb turkeszlánoknak csak hűlt helye.* Ez a Kara a tanyák réme. Kis vékony, hektikás kánparaszt , csenevész asszonnyal, öt-hat parányi kölyökkel, — mindössze egy hold földön birtokolva.. Dolgozni nem megy a szentnek se; de van vagy kétszáz öl szőlője, kétszáz öl kukoricája, kétszáz öl kertje, néhány gyümölcsfája, meg virággyökere, s ezeknek a fedezete alatt, — tisztára lopásból él. Ha a lopott terményt megtalálják nála, leveszi a kalapját és térden állva, sírva esküdözik, hogy az nála termett azon a kétszáz ölön... Ilyenkor rettenetesen elnadrágolják, aztán hagyják szaladni. Tettenérni bajos, mert ha csak harmincat lép, már a más földjén bitangol s a legkisebb gyanús neszre, mint a megrettent egér, visszasurran a maga földjére. A szomszéd birtokosok csak pukkadoznak : az első saláta, az első zöldhagyma, zöldség, borsó, kalarábé, szőlő, édeskukorica, virág, körte, alma, a kehes Kara szamaras kordáján gördül be a városba, — persze az ő földjükről, — s úgy él a maga egy holdján ez a hara, mintha legalább is ezerholdas nagybirtokos volna. S hozzá még szerény is, mint az ibolya. Mert ha piszkolják, mocskolják, sőt még meg is rugdossák, pofozzák néha-néha, csak siránkozik, jajgat, de nincs egyetlen rossz szava, s tanúnak folyton az Úristent hívja ... * — Szuhay, — tört ki dühösen az apám, mikor megtudta, hogy Kara már az utolsó dinnyéket lopja, — megfogja nekem azt a bitang Karát vagy én akasztom a csőszpurkát a nyakamba. Mégis disznóság, hogy az egész tanyanép eszén túljár ez a hitvány hektikás Kara ! * öreg Szuhay a meglevő fogait csikorgatta. S még akkor, forró déli verőn befeküdt a garádba, meglesni Karát, életre, halálra. Dühös türelmét siker koronázta . Mert ahogy leesett a harmat s a tücskök már álmosan cirpeltek a sömlyékben, este kilenc tájon, csak előcsosszant ám Kara a sötétben. Letépte a legszebb két dinnyét, s loholt volna is már velük elfele, mikor felugrott Szuhay és csapta hárát puskatussal, de úgy fejbe, hogy az csak megnyekkent és elvágódott, mintha csak közönséges leforduló zsák lenne. Erre benyúlt Szuhay a nyakában lógó abrakos tarisznyába, és többrendbeli zsákkötő madzagokat előszedve, Karát irgalmatlanul összekötözte. Mikor ezzel is megvolt, elment a tanyákat összeharangozni...* Jaj immár Karának ! A két Németh-gyerek, — nem véletlenül, —tippeg hátrészeg volt, mint vacsora után közönségesen. A papájuk úgyszinte. Ezek hárman őrjöngve követelték, hogy Karát föl kell akasztani — „de röttön", — a kezeit fűzze. Rítt Kara, mint a táporeső , s hogy vak rémületében segítségért próbált kiáltozni, mind nekiesett és ütötte, vágta, ki ahol érte. — Halt! — rivalgott kürtként, szomszédunk Bujdosó Baranyai, aki szintén bort vacsorázott: ahol a bicska, ki kell ásni azt a két zsivány szöulit, hogy ebben az életben többé ne lophasson ! — Jaj már neked Kara, — szörnyülködék szilaj kárörömmel Szuhay , — mondjad gyorsan a halódó imádságait. Egyszer csak jön ám szaladva Karáné. Veri magát a földhöz, oszt visít, de úgy, mint a malac, mikor szúrják Nahát ilyen szörnyű egy eset is Szuhayégre, — mert nagy az ő tekintélye, — rendet teremt. j 1924 július 26. 7