Világ, 1925. március (16. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
2926 március TV VILÁG sához igazodott a német szocialista párt állásfoglalása a fontosabb kérdések nagy részében. Amikor meghalt August Bebel, aki egyébként életének vége felé már egyre inkább kiejtette kezéből a párt vezetésének gyeplőjét, két jelölt volt Bebel örökének átvételére. Ebert és Hugo Haase, aki már néhány év előtt áldozatául esett a rágalmaknak, sokkal kézzelfoghatóbb módon, mint Ebert, egy politikai gyilkosság áldozata gyanánt. Pedig Haase szintén egyike azoknak a politikusoknak, akikről nagy tisztelettel fog beszélni a történetírás, mert ha az igazán nagy politikai vezér igazi formátuma hiányzott is Haasenál: a földrengés napjaiban Haase habozás nélkül és teljes áldozatkészséggel őrölte fel egész népszerűségét, minden presztízsét azért, hogy Németország a forradalom hullámveréséből minél előbb érjen vissza egy szilárd politikai alapra. A forradalmi napokban Ebert és Haase már politikai ellenfelek voltak: Ebert állott a többségi szocialisták élén, és Haase mögé csoportosultak a független szocialisták, de azért Haase is teljesen szubordinálta a független szocialisták taktikai érdekeit a német nép érdekeinek, és ezzel adott egy olyan példát, amelyet Ludendorff tábornoktól egészen Stresemann Gusztávig nem követett egyetlen jobboldali politikus sem... Bebel halála után a szocialista pártvezetőség végül úgy döntött, hogy a szocialista párt parlamentáris csoportjának élére kerüljön Hugó Haase, míg a pártvezetőség élére Ebertet választották meg. Kifelé és a nyilvánossággal szemben tehát újból háttérbe szorult Ebert, hiszen a parlamentáris szereplés és a parlamentáris munka Haasenak jutott. Ezt egyébként bajos is lett volna Ebertre bízni, mert akármilyen nagy tekintéllyé növekedett a szocialista vezérkar előtt Ebert, alig néhány hónapja volt képviselő akkor, amikor Bebel meghalt, és így nem volt otthonos a parlamentáris élet ösvényein. A tanulás évei Ha irónikusan beszéltek is a jobboldali lapok és a jobboldali politikusok arról, hogy Ebért a nyergesműhelyből és a kocsmáros pultja mögül került a birodalom elnöki székébe, Ebért talán mégis alapos előkészületek után jutott a német birodalom élére. A jobboldali lapok szerint csak négy elemit végzett el Ebért, míg a hivatalos életrajzok szerint tizennégy éves koráig járt iskolába, de ezeket a „főiskolai" tanulmányokat alighanem valamelyik iparostanoncok számára fölállított, tanfolyamon végezte el Ebert, akinek apja Heidlbergbennyitott meg egykis ■ szabóműhelyt, és a szabóműhely szegényes kis jövedelméből csak nehezen tudta biztosítani a mindennapos kenyeret családja számára. Ezért azután csakugyan inas lett egy nyergesmesternél, majd pedig segéddé emelkedett ebben a szakmában, de fáradhatatlanul vándorolt ide-oda Németországban, és hosszabb-rövidebb időt töltött Heidlberg mellett Mannheimben, Karlsruheban, Münchenben, Frankfurtban, Braunschweigban, Hannoverben, tehát jól ismerte szinte egész Németországot. Braunschweigban lett az akkor huszonegy éves Ebert először szakszervezeti titkár, Hannoverben már a szakszervezeti élet egyik vezérének számított, amikor pedig Hannoverből Brémáiba ment át, titkára lett a brémai szocialista pártnak, és így megindult politikai pályája. Ezért, mint a brémai szocialista párt titkára csakhamar helyet kapott Bréma városi képviselőtestületében, és a régi Hanza-város konzervatív polgárai is becsülni kezdték Fritz Ebert józanságát, reálpolitikai érzékét, komoly tudását. Ebert sokat tanult, sokat olvasott, mint nyergeslegény, pótolva hiányos iskolázottságát, és így igen komoly közgazdaságtani, történeti műveltségre tett szert, de elolvasott sok természettudományi könyvet is és a természettudományi irodalom lapozása volt pihenése akkor, amikor a birodalmi elnök nagy, súlyos állásába került. Ezért vette át a brémai szocialisták lapjának szerkesztését is, és komoly, tájékozott újságot adott a brémai munkásoknak, majd pedig néhány nagyon józan indítványt dolgozott ki Bréma pénzügyi helyzetének megjavítására. Noha a szocialista párt csak törpe minoritás volt Bréma városi képviselőtestületében, Ezért több indítványát elfogadták és végrehajották, kisebb-nagyobb módosításokkal. Huszonkilenc éves volt Ebért, amikor párttitkár és lapszerkesztő lett Brémában, tehát erős túlzás volt a jobboldal részéről azt állítani, hogy Ebért egy ugrással került a timár-műhelyből a német birodalom élére. Ebert mögött két évtizedes igen komoly, igen alapos politikai és nem csupán politikai munka állott már, amikor birodalmi elnökké lett, és az a nagyobb tanulmány, amelyet 1902-ben tett közzé Ebert a brémai munkások életviszonyairól, a kérdés szigorúan metodikus feldolgozásánál fogva becsületére vált volna akármelyik céhbeli közgazdasági írónak. A háború öt éve vezette már Ebért a brémai szocialista pártot, amikor 1905-ben a jénai szocialista kongresszus a birodalmi pártvezetőség tagjai közé választotta. Ebért dolgozta ki a szocialista párt új ügyrendjét és szervezeti szabályzatát, azonkívül Ebert lett az összekötő tiszt a szocialista párt és a nagy német szakszervezetek között. A szocialista pártvezetőség gyakran került konfliktusba a szakszervezeti kongresszussal, mielőtt Ebert vette át a diplomáciai közvetítés tisztjét, de Ebert jóelőre kiküszöbölte az összeütközések lehetőségét, és 1906-tól fogva minden fontos kérdésben teljes volt az egyetértés a pártvezetőség és a szakszervezetek vezetősége között. A német birodalmi gyűlésen csak akkor jutott nagyobb szerephez Ebért, amikor Hugo Haase, a parlamentáris frakció elnöke, csatlakozott azokhoz a képviselőkhöz, akik nem akarták többé a háborús hiteleket és a hadikölcsönöket engedélyezni a kormány számára. Karl Liebknecht, aki a frontról tért vissza, először egyedül szavazott legénységi egyenruhában a háborús hitelek ellen, azután negyedmagával, azután bekövetkezett az a nap, amikor a háborús hitelek újabb engedélyezésének ellenzéke huszonhat képviselőre szaporodott a szocialista pártban, és a háború-ellenes kisebbséghez csatlakozott Hugo Haase is, így azután akkor, amikor kettészakadt a szocialista párt és a többségi szocialisták különváltak a független szocialistáktól, Haase vette át a független szocialisták vezetését és Ebert lett az elnöke a többségi szocialista képviselők parlamentáris csoportjának. A nyilvánosság előtt azonban azontúl is csak igen ritkán szerepelt Ebért, és három, vagy talán négy rövid beszédet mondott csupán a birodalmi gyűlésen, míg a nagy politikai beszédeket rendszerint Scheidemann tartotta meg a szocialista párt részéről. Ebért nem reflektált a szónoki babérokra, és nem szeretett beszédeket tartani, csak akkor emelt szót, amikor fontos voltaz, hogy egyetlen hibás hangsúly nélkül és teljes precizitással jusson kifejezésre valamilyen álláspont. Amikor a német fronton egyre súlyosabb lett a helyzet, Hertling grófot, az örökké beteg öreg müncheni filozófia-professzort fölváltotta a birodalmi kancellár székében Miksa herceg, a badeni trónörökös, és a badeni második kamara elnöke, aki erősen baloldali gondolkozású politikusnak számított, de ezt ellensúlyozta származásával és rangjával. Miután már Hertling gróf kinevezése, és Hertling kormányának összeállítása is bizonyos engedményt jelentett a parlamentáris minisztérium elve felé, Miksa herceg csak a szocialista párt bizalmi embereivel akart kabinetet alakítani és végül abban történt megállapodás, hogy az államtitkárok mellé kinevezik a többségi szocialisták három delegátusát is, de meghatározott hatáskör nélkül. » •. A többségi szocialisták elsősorban természetesen Ebert államtitkári kinevezését javasolták, amint a tárgyalásokat Miksa herceggel Ebert folytatta le, és a szocialista pártvezetőség csak Ebert befolyásának erős nyomása alatt adta meg jóváhagyását a szocialista vezérek belépéséhez a kormányba. Ebért szintén tisztán látta azokat a szempontokat, amelyek a kormányralépés ellen szóltak, hiszen a szocialistákat akkor szólították föl belépésre, amikor bizonyosság gyanánt lehetett már látni a háború teljes elvesztését, és azonkívül kétséges volt az is, vajjon elég súlyos szavuk lesz-e a szocialista államtitkároknak a kormányban. Ezért álláspontja azonban az volt, hogy a szocialisták részvétele a kormányban esetleg szolgálatot jelent a béke ügyének , és talán megjavítja Németország politikai helyzetét az entente-hatalmakkal szemben, márpedig egy pártnak nem szabad haboznia akkor, ha saját érdekeinek föláldozásával szolgálhatja az egész ország érdekeit . . . Vagy legalább ez volt Ebert álláspontja. Éppen azért, mert erősen exponálta magát a kormányvállalás mellett, Ebert nem fogadta el a neki fölajánlott államtitkárságot, és így a szocialista párt részéről Scheidemann, Dávid és a legutóbbi hetekben annyit szerepelt Bauer lettek államtitkárokká. A háború tehát már a végéhez közeledett, és , Ebert még mindig a háttérben maradt. Akkor azonban következett egy váratlan fordulat. A huszonnégy órás kancellárság Amikor 1918 november elején a tengerészek lázadása a német kikötővárosokban megindította a forradalmi hullámot, a többségi szocialisták körében az a felfogás alakult ki, hogy a forradalmat csak egy módon lehet csatornázni, és az összeomlás által szükségessé vált politikai átalakulást csak egy módon lehet simán lebonyolítani: akkor, ha II. Vilmos és a Hohenzollern-ház idejekorán mond le uralkodói jogairól. Ez belpolitikai okokból ugyanúgy feltétlen szükségessé lett, mint külpolitikai okokból, hiszen azok a válaszok, amelyeket Wilson küldött a német békeajánlatokra, egyre világosabban hangsúlyozták, hogy az ententehatalmak csak a német demokráciával hajlandók tárgyalni a békefeltételekről, nem pedig a Hohenzollernek Németországával. November hetedikén a szocialista párt ultimátumot nyújtott be Badeni Miksa kancellárnak, II. Vilmos lemondását követelve, huszonnégy, vagy legkésőbb negyvennyolc óra alatt. November nyolcadikén kora reggel azonban világossá lett az, hogy nem lehet tovább várni. Badai Miksa herceg tehát egy proklamációban önhatalmúlag nyilvánosságra hozta II. Vilmos és a trónörökös lemondását, noha akkor még sem az egyik, sem a másik lemondás nem következett be , és a proklamáció egyben közölte azt, hogy Badeni Miksa herceg utóda gyanánt Fritz Ebert lett a német birodalom kancellárja. A proklamáció természetesen nem tudott hivatkozni semmiféle olyan kinevezésre, vagy választásra, amelynek alapján Ebért jogosult volt a kormány elnökségének átvételére akkor, amikor a trón megüresedése folytán a kormányelnökség jelentette egyben az államfői méltóság elfoglalását is. De Badeni Miksa úgy, mint kormányának szocialista és polgári tagjai, bíztak abban, hogy Ebert kancellárságának közzétételével sikerül majd megteremteni egy olyan befejezett tényt, amely egyrészt megállítja a forradalom hullámverését, és másrészt biztosítja azt, hogy egy józan, mérsékelt, energikus ember veszi át a hatalom gyakorlását Németországban. Egy-két nappal előbb alighanem sikerült volna a puccs, de november nyolcadikén már Ebert kancellársága sem állíthatta meg az események fejlődését, így azután Ebert mindössze huszonnégy órán át szerepelt kancellár gyanánt, egyetlen manifesztumot tett közzé a béke, a szabadság, a rend hármas jelszavával , és néhány órán át tárgyalt egy olyan kormányról, amelyben a szocialisták mellett részt vettek volna a baloldali polgári pártok is. De november kilencedikén a berlini katonai fölkeléssel, és a független szocialisták által megindított berlini tömegsztrájkkal tarthatatlanná vált Ebert helyzete, így azután november kilencedikén a népbiztosok tanácsa vette át Németország sorsának intézését: a többségi szocialisták és a független szocialisták három-három kiküldötte. A többségi szocialisták részéről Ebert, Scheidemann és Landsberg vették át a népbiztosi hivatalt, a független szocialisták részéről Haase, Dittmann és Barth. Hat év a birodalom élén A népbiztosok tanácsának kormányzása, és a két szocialista párt koalíciója tudvalevőleg csak néhány hétig tartott. A független szocialisták balszárnyát nem elégítette ki ez a megoldás sem, tehát a spartakuszok fegyveres eszközökkel próbálták kezükbe ragadni a hatalmat, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetése alatt. Amikor ez kikerülhetetlenné tette a véres összeütközéseket, Haase nem akarta vállalni a felelősséget a vérontásért , de még kevésbé akarta átvenni a hatalmat Németország fölött, noha Liebknecht és Luxemburg ismételten fölajánlották Haasenak a szövetséget és a vezetést. Haase indítványára tehát a független szocialisták egy váratlan lépésre határozták el magukat: visszavonultak a népbiztosok tanácsából, és átadták a teljes hatalmat a többségi szocialistáknak. Mivel Berlinben és a nagyobb német városokban erős többségük volt a független szocialistáknak, a hatalom átadása igazán nagy gesztus volt a részükről. A függgetlen szocialisták nem akarták erőszakos eszközökkel helyreállítani a rendet a spartakuszok ellen, de nem akarták akadályozni sem a rend helyreállításának munkáját, és így átengedtek minden hatalmat a többségi szocialistáknak. Miután lejátszódott és vereséggel végződött a spartakuszok második berlini fölkelése 1919 januárjában, nem volt többé akadálya a nemzetgyűlés megnyitásának, és összeülésének. 1919 február tizenegyedikén a nemzetgyűlés Weimarban csakugyan megkezdte tevékenységét, az ősz Dávid elnöksége alatt. Mindenekelőtt az volt a feladat, hogy az uralkodóház bukása által megüresedett helyre egy államfő kerüljön, és újból legyen egy fix pont, ahonnan elindulhat a küzdelem az anarchia leküzdésére. A birodalmi elnök hatásköre tehát még nem volt szabályozva, amikor a weimari nemzetgyűlés sietve megválasztotta az egyetlen komoly jelöltet, Ebert népbiztost ideiglenes birodalmi elnökké. A független szocialisták fehér szavazólapokat adtak le, a konzervatív párt azzal tüntetett, hogy Fosadowsky grófra adta le szavazatait, de a leadott 379 szavazat közül így is 277 jutott Ebertre, aki tehát a kétharmad többségnél is szélesebb hátvédre támaszkodva, lett birodalmi elnökké addig, amíg a provizóriumot fölváltja egy végleges helyzet. Ez a provizórium azután hetvenhárom hónapig tartott, egészen addig, míg Fritz Ebert ma délelőtt elköltözött az élők sorából. A weimari nemzetgyűlés által elfogadott alkotmány ugyanazt kívánta, hogy az ideiglenes birodalmi elnököt váltsa föl egy olyan birodalmi elnök, aki népszavazástól és nem parlamenti választástól kapja mandátumát, a népszavazást azonban mindig újból elhalasztották, attól félve, hogy az elnökválasztás megejtése népszavazás útján teljes fölborulásra vezetne a német politikában. Ezért tért vissza minduntalan Ebert ellen az a kifogás, hogy görcsösen ragaszkodik az elnöki álláshoz, és alkotmányellenesen foglalja le ezt a hivatalt magának. De nem szabad elfelejteni, hogy Ebert elnöki mandátumának meghosszabbítása újból kétharmad többséggel történt meg , és a baloldal, valamint a közép polgári pártjainak segítségével. Az elnökválasztás rizikója valóban túlságosan súlyos megrázkódtatást jelentett volna a német politikára nézve. Hat polgári kancellár A birodalmi elnökségnek több, mint hat esztendeje alatt Ebert soha nem volt pártpolitikus, és a két Szocialista kormányelnök után nem kevesebb, mint hat polgári kancellárt nevezett ki. Azonkívül ismételten elősegített, és alátámasztott olyan kormányalakításokat, amelyek csak kisebbségre támaszkodhattak , de azért a kormány tagjai között nem adtak helyet a szocialista pártnak, így például legutóbb is a december negyedikei választás után Ebert kinevezett egy jobboldali színezetű és tiszta polgári összetételű kormányt, noha a szocialisták teszik az új birodalmi gyűlés legerősebb pártját és az új választások csak a szocialistáknak hoztak határozott nyereséget. Nem szabad elfelejteni, hogy azokban a napokban, amikor Ebert kezébe került a hatalom gyakorlása, a polgári pártok teljesen letették a fegyvert Németországban és természetesnek találták azt, hogy ezentúl a szocialisták fognak kormányozni helyettük. A többségi szocialisták harcát a munkásosztály diktatúrájának híveivel szemben nagyon megnehezítette az, hogy hiába kerestek segítséget és támogatást azoknál a polgári pártoknál, amelyek sehol nem voltak találhatók. A sztratégiai visszavonulás innen hosszú út vezetett el odáig, amíg egy polgári politikus kerülhetett a német kormány élére, és újból hosszú volt az út a tiszta polgári kormány megalakulásáig. De Ebert alighanem súlyos megrázkódtatásokat előzött meg akkor, amikor fölajánlotta a kancellárságot a centrum egyik régi politikusának, Fehrenbach-nak , majd pedig nem nehezítette meg azt, hogy Stresemann kormányának rekonstrukciójánál elküldje a szocialista minisztereket. A szocialista párt egy része idegenkedve látta Éber közeledését a polgári politikáihoz, sőt egyszer kizárási indítványt terjesztettek be a német szocialista pártban Ebert ellen , de Ebert lassú visszavonulása volt talán a legjobb módszer az éles reakció, vagy éppen a polgárháború megelőzésére. A Hohenzollernek német császársága és még inkább a Hohenzollernek porosz királysága a konzervatív, militarista, és feudális nézetek erős vára volt Európa közepén, és szinte azt lehetne mondani, hogy sok igen lényeges kérdésben nem kerültek revízió alá a porosz politika tételei Nagy Frinkes halálától egészen II. Vilmos bukásáig. Ezt a tegnapot igen mély szakadék választotta el a háború által győzelemre jutott német forradalom programjától, gondolkodásától, embereitől. Ahol ilyen meredek fordulat következik be, ott mindig igen nagy a reakció veszélye , és Ebért a birodalmi elnök őrhelyéről tartozott vigyázni arra, hogy a hirtelen elért eredményeket ne kövesse valamilyen kemény, éles visszacsapás. Ebért abból indult ki, hogy a forradalom által elért eredményekből jobb ötven százalékot megtartani, mint mindent elveszteni, vagy a polgárháborút kockáztatni. A reakciós erők felsorakozásával szemben igen jó sakkhúzás volt Fehrenbach meghívása a német kormány élére, hiszen Fehrenbach elnöke volt a birodalmi gyűlésnek már II. Vilmos uralkodása alatt, és mint régi polgári politikus, leszerelt sok olyan agitációs jelszót, amely komoly veszéllyé lehetett volna egy szocialista kancellárral szemben, amellett pedig ugyanazt a 'gyakorlati ’gikát csinálta, mint amilyent egy szocialista kancellár követett volna a helyén : a realitások és az adott helyzet józan politikáját. Fehrenbach, vagy Wirth kancellárrá kinevezését nem is lehetett komolyan kifogásolni szocialista szempontból, de sokkal aggályosabb volt Stresemann kinevezése: azután a szocialista miniszterek elejtése Stresemann második kormányának megalakulásánál. Csak éppen kár volna megfeledkezni arról, milyen kiélezett volt a viszony Berlin és München között azokban a napokban. A jobboldali reakció erőteljesen rendezkedett be Bajorországban, szinte teljesen függetlenítette magát a birodalmi kormánytól, és nem akart tudni szocialista miniszterekről. Ha tehát Ebert nem hozza meg a nagy áldozatot, és nem ejti el a szocialista minisztereket egy olyan kormányban, amely csak a szocialista párt támogatásával tudott helyén maradni, és kénytelen lett volna lemondani már akkor is, ha a szocialisták csak a neutralitás sáncaiba vonulnak vissza vele szemben , akkor az egyik, vagy a másik formában bekövetkezett volna Bajorország elszakadása a birodalomtól, és a súlyos, esetleg véres komplikációk hosszú sora. Az Ebert által végrehajtott stratégiai visszavonulás kétségkívül helyes volt, csak éppen jóval messzebb vezetett el jobbfelé, mint Ebert gondolta volna. Ebben azonban nem Ebert a hibás, hanem Millerand és Foincaré politikája, amely két éven át teljes energiával a német jobboldal malmára hajtotta a vizet. De a nagy elkanyarodás jobbfelé még így is parlamentáris formák között játszódott le, és ma már egy elég jelentéktelen átcsoportosulás a német közvélemény frontján elég volna arra, hogy visszasegítse a hatalomra a polgári demokrácia és a szocialisták szövetségét. Negatív eredmények Azoknak az éveknek, amelyeket Ebert töltött a birodalom élén, inkább csak negatív eredményei vannak, de ezeket a negatív eredményeket nem szabad kicsinyelni és lebecsülni. Ebért nagy szerepet játszott a spartakuszok előretöréseinek visszavetésénél, és a baloldalról szervezett polgárháborúnak ugyanúgy elejét vette, mint a jobboldal felől Vasárnap