Világesemények Dióhéjban, 1973 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Megközelítően 28 millió francia keresi föl a szavazóhelyiségeket március 4-én és 11-én, hogy megújítsa az ötéves megbízatásának végéhez érkezett nemzetgyűlést. Noha rendes parlamenti választásról van szó az alkotmányos időn belül, és hosszú ideje nem volt semmiféle válság Franciaországban, a nemzetközi érdeklődés mégis igen nagy. Franciaország választás előtt i várakozás indokolt is, hiszen a nyugati világban úgyszólván páratlan kísérletnek vagyunk tanúi. A második világháború óta első ízben egy nyugati tőkésországban a kommunista párt és a szocialista párt közös baloldali programmal indul, hogy megválasztásuk esetén fölváltsák a jobboldali kormányzást, és a dolgozó osztályok s rétegek javára széles körű szociális változásokat hajtsanak végre, demokratizálják a közéletet és a külpolitikát. Átfogó program ez, magában foglalja az életnek úgyszólván minden mozzanatát. Franciaországban legutóbb 1968 júniusában tartottak választásokat, az országot megrendítő nagy válság után. Noha a „párizsi májusi viharban" a gaulle-ista hatalom súlyos veszélybe került, az urnák fölnyitása után a jobboldal szinte elsöprő győzelmet aratott. A második világháború után ugyancsak első ízben történt meg, hogy egyetlen párt (a gaulle-ista UDR) megszerezte a képviselői mandátumok abszolút többségét. A Francia Kommunista Párt a második világháború után az Olasz Kommunista Párt mellett a nyugat-európai munkásmozgalom legerősebb és legnagyobb pártjává lett. Félmillió tagja van, de ennél is lényegesebb kiterjedt tömegbefolyása. A választásokon - természetesen az adott politikai helyzettől befolyásolva - általában 5-6 millió szavazót tudott maga mögött felsorakoztatni, szavazataránya mindenkor megközelítette vagy meghaladta az összes szavazatok 25 százalékát. Sokáig ezzel Franciaország legnagyobb pártja volt, de a baloldalnak mindvégig a legnagyobb és legszervezettebb ereje. Emiatt Franciaországban baloldali politika csak a kommunisták vezetésével lehetséges. A párt sokmilliós szakszervezeti mozgalomra támaszkodik: a CGT-re, amely évtizedek óta a legnagyobb és legharcosabb szakszervezeti szövetség. Már ez a két „első ízben” bekövetkezett változás is jelzi, hogy az elkövetkező parlamenti választások lényegesen más belpolitikai szituációban zajlanak majd le, s az előzőtől jelentősen eltérő végeredménnyel is zárulnak majd. Érdemes tehát szemügyre venni, milyen politikai erők és csoportosulások mérkőznek meg, kiknek a vezetésével. A BALOLDALI EGYSÉG TÁBORA 3