Világesemények Dióhéjban, 1977 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
az 1977 júniusában esedékes belgrádi tanácskozás fő kérdése is. Bukarest válasza így hangzott: nem, mert „vannak még olyan reakciós, militarista és revansista erők, amelyek konfliktushelyzetek kialakítására törekszenek, szítják a fegyverkezési hajszát, megkísérlik kétségbe vonni az államok szuverenitását és a fennálló határok sérthetetlenségét, a további enyhülés célszerűségét és lehetőségét, felélesztik az imperialista politika régi fogásait.” Ennek sajnos sok konkrét megnyilvánulása is van. Emlékezetes például, hogy ezek az erők provokálják az államokat, meg akarják szabni, hogy milyen pártok vehessenek részt a kormányzásban stb. Ezek az erők megpróbálják meghamisítani a záróokmány alapelveinek és megállapodásainak értelmét. A leggyakoribb, hogy szembeállítják egymással az egyes fejezeteket, egyiketmásikat önkényesen előtérbe helyezik, illetve elhallgatják. Ezek az erők eljutnak egészen a megállapodások szabotálásáig. A gazdasági megkülönböztetések fenntartása, a belügyekbe való beavatkozás vagy a más államokat rágalmazó, meghamisító propaganda éles ellentétben áll mindazzal, amit a záróokmányban megfogalmaztak. Ezek alapján indokolt lenne Belgrádban „panasznapot” rendezni? A szocialista országok és a földrész más békeerői a belgrádi találkozót — Leonyid Brezsnyev szavaival élve — „a jóakarat konstruktív fórumává" szeretnék fejleszteni. Szerintük a jugoszláv fővárosban lehetővé válik a záróokmány megvalósításában szerzett tapasztalatok kicserélése. Erre építve pedig a további tennivalókra kell helyezni a hangsúlyt. Napjaink legsürgetőbb és legfontosabb feladata a fegyverkezési hajsza megfékezése, a leszerelés — elsősorban is a nukleáris leszerelés — megvalósítása. Ezt még a Szocialista Internacionálé november végi genfi kongresszusán képviselt pártok is elismerték. Dokumentumukban — nem utolsósorban tömegkapcsolataik védelmében — állást foglaltak a fegyverzetcsökkentő intézkedések, egyebek között a SALTO II. tárgyalások sikeres befejezése mellett. A szociáldemokrata pártok és politikusok egyike-másika valóban partner a katonai enyhülést célzó erőfeszítésekben, de azok motorjai, kezdeményezői a Varsói Szerződés tagállamai. Legmagasabb politikai tanácskozó testületük november végi ülése ismételten új kezdeményezésekkel írta be magát a világpolitikai krónikákba. A tagállamok javasolták: a helsinki záróokmányt aláíró államok szerződésben kötelezzék magukat, hogy nem alkalmaznak elsőként atomfegyvert egymás ellen. Szorgalmazták az erőszak alkalmazását megtiltó nemzetközi egyezmény megkötését. Tárgyalásokat javasoltak, hogy a jövőben ne bővítsék a Varsói Szerződés, illetve a NATO résztvevőinek körét. A NATO egyelőre egyik javaslatot sem fogadta el. A tenniakarás domborodott ki azokból az elképzelésekből is, amelyeket a szocialista országok a gazdasági, műszaki, tudományos, kulturális, és tájékoztatási kapcsolatok további erősítésére a bukaresti nyilatkozatban felvázoltak. Kiváltképpen a lényeget ragadták meg azzal a kezdeményezéssel, hogy az európai államok üljenek össze a valamennyiüket foglalkoztató problémák — a környezetvédelem, a szállítás, a közlekedés, az energetika megoldásában lehetséges együttműködés kialakítására. Senki sem gondolta, hogy Helsinkitől Belgrádig sima lesz az út. A Varsói Szerződés tagállamai azonban — eddigi külpolitikájukhoz híven — újabb lendületet adtak az előrehaladáshoz. 4