Világirodalmi lexikon 4. Grog–Ilv (1975)
G - gúnydal
75 GUNYD vonásait megerősítik. A munkás folklór és a városi folklór ilyen értelemben gúnyosabb a parasztfolklórnál. M. M. Bahtyin elképzelése a menipposzi szatíra és a karneváli költészet alapján egy önálló gúnyos irodalmi ábrázolásmódot tételez fel, amely különösen a városi kultúrában a középkor folyamán bontakozott ki. Ennek fontosságát különösen a dráma és a színjátékszerű szokások tanulmányozása igazolja: itt különféle közösségi cselekmények gyakran valaminek (egyházi, világi hatalom, társadalmi egyenlőtlenség stb.) kigúnyolását adják (pl. a farce). A népi színjátékok körében a hivatalos szokások gúnyos utánzása (paródia) figyelhető meg. Mondanivalóját tekintve a gúny a korai társadalmakban a saját közösséggel szemben álló természeti erők, majd a kívülálló közösségek ellen fordul (trickstertörténet, kultúrhérosztörténet), ahol azonban a kicsúfolt főszereplő egyben kedvelt, rettegett és komolyan vett is. Ennek a nyomai megtalálhatók a mitologikus költészet isteneinek vetélkedéseiben, amelyek szókimondó, nemegyszer durva vádaskodása gyakran innen veszi eredetét. A nagy birodalmak kialakulásuk idején egymás ellen fordítják a gúnyos rágalmak jól ismert fegyverét, és az ellentétes társadalmi osztályok is ezt teszik (legfeljebb az a különbség, hogy a lustaság, ostobaság és kapzsiság hírét a dolgozókról írásos termékek, az uralkodó osztály tagjairól szóbeli alkotások terjesztik). Az éles bírálat gyakran külsőségekből indul, testi fogyatékosságokat csúfol ki, de ehhez hozzákapcsolja az erkölcsi bírálatot is. Politikai pártok és irányzatok gúnyirat-irodalma gyakran merít a népköltészet már bevált mintáiból (főként a hasonló célú antiklerikális és antifeudális szatirikus alkotásokból). O írod.: L. Frobenius: Der schwarze Dekameron (1910); S. Rehm: Dreitausend Jahre Welthumor (1927); J. Lips: The Savage Hits Back (1937); G. W. Allport —L. Postman: The Psychology of Humor (1947); O. Eberle: Cenabora(1954); P. Radin—K. Kerényi—C. G. Jung: Der göttliche Schelm (1954); E. Lips: Weisheit zwischen Eis und Urwald (1959); J. St. Bystron: Komizm (1960); G. Legman: Rationale of the Dirty Joke (1968); Voigt V.: Tréfás és humoros prózaműfajok (A magyar népköltészet, 1974). Voigt Vilmos gúnydal: 1. tágabb értelemben a*• gúnyvers dal formájú változatainak megjelölése; a szót gyakran a gúnyverssel azonos értelemben is használják. 2. szűkebb értelemben egyszerű, rövid, dal formájú (s többnyire valóban énekelt) lírai költemény, amely egyes személyeket, csoportokat, társadalmi rétegeket, nemzetiségeket vagy idegen nemzeteket, ill. kárhozatosnak ítélt társadalmi jelenségeket tesz nevetségessé közvetlen, erősen karikírozó formában. Minthogy többnyire igen erős -aktualizáció hatja át, általában szorosan korhoz kötött, hamar időszerűtlenné válik; nyomtatásban ritkán, leginkább kéziratos gyűjteményekben és a szájhagyományban marad fenn. Legelterjedtebb válfaja a+röpdal formájú népköltészeti csúfoló, melynek számos alfaja ismeretes. O írod.: O. Böckel: Psychologie der Volksdichtung (1913). L. Erk—F. M. Böhme: Deutsche Liederhart (1925). Martinkó András—Voigt Vilmos : A héber irodalomban e folklorisztikus jellegű műfaj ősi hagyományokkal rendelkezik. Szerzőit, ill. előadóit lécánnak ('bohóc') nevezték. Mindig népszerűek voltak, bár gyakran eltiltották szereplésüket. Nahmán rabbi (Babilónia, a 4. sz. elején) csak a pogány kultuszok bírálatában tartotta megengedhetőnek. A jiddis nyelvű népköltészetben a gúnydal egyrészt különféle csúfoló énekek (aszszonycsúfoló, idegencsúfoló; részegcsúfoló), másrészt az ún. purimi dal (píremlít:*purimi játék) formájában jelentkezik. O írod.: J. D. Eisenstein: Ocar Jiszraél (1924). D. Noy: Studies in Agada and Folk Literature (1971). Raj Tamás : A görög gúnydal Dionüszosz isten és Démétér istennő termékenységvallásához és az ezekkel összefüggő népszokásokhoz, elsősorban a falukerüléshez, a kommoszhoz kapcsolódik; első (népi) formája az egyes porták előtt előadott s a gonosz szellemek félrevezetése céljából a ház népét ócsárló iambosz volt, amelyből az iamboszköltészet magasabb formái is kialakultak. A rómaiaknál a népi iambosz megfelelője a -*versus Fescennini; fescennini versusokat kevertek a diadalmenetek alkalmával énekelt -+triumphusdalok közé is; a triumfátort ócsárló ilyen versikék hivatása szintén a gonosz szellemek félrevezetése volt. Az 1 — 2. sz.-ból való római gúnydalok között nevezetesek a»Carmina Priapea vaskos versezetei. Lázár György : A+szkaldikus költészetnek egyik neves műfaja a többnyire egyetlen négysoros strófából álló, személyes indulatból fakadó, maró gúnnyal írott, gyakran trágárságot is tartalmazó -*nid vagy nídvísa.