Világosság, 1962. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)
1962 / 7-8. szám - Somogyi Zoltán: Feuerbach ateizmusa és a marxista valláskritika
1962 JÚLIUS - AUGUSZTUS • III. ÉVFOLYAM 7-8. SZÁM Feuerbach ateizmusa és a marxista valláskritika Lludwig Feuerbach fő valláskritikai munkája : „A kereszténység lényege” a polgári ateizmus klasszikus fejlődési szakaszának csúcspontja. Ennek a marxizmus keletkezésére is hatást gyakorló munkának a méltatására teszünk itt kísérletet — a mű magyar nyelven való megjelenése alkalmából. Hogy Feuerbach érveinek a mai valláskritikai felvilágosító munkában való felhasználhatóságát megmutathassuk, össze kell vetnünk érvelési módszerét a XVIII. századi francia felvilágosítók tőle típusában eltérő ateizmusával és a marxi valláskritika mindkettőt meghaladó eredményeivel. Feuerbach valláselmélete ugyanis közvetítő láncszemnek tekinthető a XVIII. századi francia ateizmus és a marxi valláskritika között.I. 2 E közvetítés jellegének és mibenlétének jobb megértése hozzájárulhat ateista propagandánk színvonalának emeléséhez.3 I. A XVIII. századi ateizmus érvei és a mai valláskritika Osztályérdek és vallási tudat Igaz, hogy a kommunizmus eszméje közvetlen következményként adódik a XVIII. századi materializmusból,de nem ugyanez a helyzet a francia ateizmus és a marxista valláskritika viszonylatában. A francia felvilágosodás ateizmusa és a vallásról alkotott marxi felfogás között Feuerbach áll közvetítő láncszemként. Mondhatni : Feuerbach — filozófiájának azonos, polgári bázisa ellenére — ellenlábasa a francia ateizmusnak, bár ugyanakkor természetesen szerves kapcsolatban is vannak egymással. Mégis, a francia ateizmus fő vonalának viszonya a valláshoz elsősorban gyakorlati, abban az értelemben, hogy a vallás ellen vívott harcot a burzsoáziai „általános emberinek” tekintett osztályérdekei és osztálycéljai megvalósítására szolgáló eszköznek tekinti. A vallás a francia felvilágosodás képviselőit csak annyiban érdekli, amennyiben gátolja a forradalmi politikai mozgalom kibontakozását és győzelemre vitelét. Innen az érvek harcos, agitatív, politikus jellege, frissesége, elevensége, de ugyanakkor felszínessége is. S mindkettő abban az arányban nő, ahogy a forradalomtól való távolság csökken. Ezt a deista Rousseau és a materialista Holbach érveinek összehasonlítása első tekintetre igazolja. Míg amannál — ha nem is találhatunk elemzéseket a vallás eredetéről, társadalmi meghatározottságáról — legalább törekvést látunk a vallásos hit és a világi élet ellentmondásának leleplezésére , például, hogy egyszerre nem lehet az ember jó keresztény és jó állampolgár, hiszen az előbbi a túlvilági üdvösségre, utóbbi viszont fordítva, csak földi célok elérésére törekszik. Holbachtól viszont, minden szenvedélyessége és harcossága ellenére, csak szimpla kitételeket kapunk arra vonatkozóan, hogy a vallás az emberi butaság következménye, papi csalás, a zsarnokuralom támasza és eszköze, gyakorlati következménye, háborúk, vérengzés, képmutatás, az erkölcsök elsatnyulása. Amilyen plasztikusak ezek az érvek a maguk egyszerűségében, olyan kevéssé helytállók tudományos értelemben. Holbach és a felvilágosodás ateista szárnya itt a vallást a társadalmi bajok következményéből azok okaivá teszi. E felfogás alapján teljesen érthetetlen marad, miért fogadták el az emberek hosszú évszázadokon keresztül a vallást, miért tűrték, hogy nyomorba, szolgaságba taszítsa a dolgozó tömegeket ? Ha mármost úgy gondoljuk, hogy nincs más teendőnk a francia ateizmus érveinek felhasználásakor, mint a „papok és zsarnokok”, a „tudatos csalók” érdekei helyére az uralkodó osztály érdekeit behelyettesíteni, akkor épp úgy megkerüljük a vallás társadalmi meghatározottságára és funkciójára vonatkozó lényeges elméleti kérdést, mint a francia ateisták. Ebben az esetben nem a vallás sajátos lényegét tárjuk fel.