Világosság, 1963. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)
1963 / 2. szám - Bartók, Kodály és a jezsuita magyar kultúra
112 rákényszerítsék. Elvégre Ady Endre is kivételesen nagy, sőt zseni volt minden dekadenciája mellett is. Vannak hazafias vagy vallási értelemben is megható sorai és költeményei, de ugyan kinek jutna eszébe Adyt válogatás nélkül az ifjúság kezébe odaadni? A helyzet semmivel sem másabb Bartók vagy Kodály esetében sem. Különösen az első, de sok tekintetben a másik is destruktív lélek, aki a legzseniálisabb muzsikán keresztül is ezt a kietlen, destruktív lelket érezteti és viszi diadalra. Aki ezt muzsikájukban meg nem látja, az vagy naiv hihetetlen fokban, vagy nem őszinte! Nekünk semmi kifogásunk az ellen, ha felnőtt, értelmes emberek, akik kritikával tudnak élni, elveik fenntartása mellett is élvezik e két nagy muzsikust és hódolnak szellemüknek, de az ifjúságot, amelynek még nincs kritikai érzéke, ne nyomják pont a zenén keresztül és szinte hivatalos apparátussal a legdestruktívabb vizekre. S még kevésbé vezessék az egyházi népéneket ebbe az irányba. Ez a rosszindulatú és bárdolatlan förmedvény természetesen nem maradhatott válasz nélkül. Demény János, a neves Bartókkutató a Zenetudományi tanulmányok tizedik kötetében közzé tette a cikk nyomán támadt hírlapi vita anyagát. Először Tóth Aladár, Bartók géniuszának egyik legrégibb értője és elemző kritikusa tiltakozott a jezsuita támadás ellen a Magyarország július 15-i számában. „A zene magyar barátai . . . elfelejtik, hogy olyan országban élnek, hol a zenei műveltség még ma, a magyar zene világraszóló diadalainak idején sem tartozik hozzá az általános műveltséghez. Mert csakis ezzel magyarázható, hogy jön egy cikkíró, ráüti a „destruktivitás” hírhedt bélyegét két legnagyobb szabású magyar szellemre és ezáltal már helyet is kap egy kultúrorgánum hasábjain... „Féltheti” a magyar egyházi népéneket attól a Kodálytól és Bartóktól, aki nélkül nem ismernénk a magyar nép énekét! Ki akarja tiltani az iskolából azt a Kodályt és Bartókot, aki a magyar népzene legcsodálatosabb dallamait vitte be az iskolába, eredeti dallamait azoknak a népdaloknak, népballadáknak, melyeknek szövegeiről annyi szépet és jót mondanak az irodalomtanár urak! Destruktívnak bélyegezheti azt a szellemet, mely a magyar zenében felfedte a magyar nyelv édestestvérét és leghatalmasabb fegyvertársát a nemzeti létünkért folytatott küzdelemben!... De a támadások nem fogják megakadályozni a tehetség és tudás győzelmét. A műveltség viruló szigete diadalmaskodni fog a műveletlenség óceánján . ..” A Népszava cikkíróját Bangha páterék glosszája azokra a támadásokra emlékeztette, amelyeket annak idején Rákosi Jenő intézett Ady destruktívnak mondott költészete ellen. „Itt nem a melódia és az atonalitás harcáról van szó. Többre megy ez a játék, feleim, ismerjük be, sokkal többre .. . Világnézeti alapon sterilizálták a lírát, ... a neoklasszicitás béklyójába szorították a festést,. . . folytatják a törekvést, amely arra irányul, hogy a kinyalt és polírozott szobrok városává tegyék Budapestet, . . . ugyanúgy akarják most a zenével is .. . Bartók Béláé és részben Kodály Zoltáné az érdem, hogy a magyar zene forradalmi művészetté lett és az is maradt . . . Szükséges, hogy az egyetemes műveletlenség, dilettantizmus, álmagyarkodás, kuruc tehetségtelenség, fajvédő és horogkeresztes önképzőköriség és dagadó frázisok korszakában legalább a zene területén tartsa meg diadalmas pozícióját az igazi művészet.” A Magyar Hírlapban Ignotus polemizált a jezsuita lappal. Fölidézte egy régi kassai hangverseny emlékét, melynek idősebb közönsége gúnyos nevetéssel fogadta Bartók muzsikáját, „ellenben tizenhárom-tizennégy éves kamasz fiúk és süldőlányok, akik a teremajtóban szorongva hallgatták, tételről tételre lelkesebben, kihevültebben s csillogóbb szemmel tapsolták meg”. „Mért kellene elfojtani az ifjúságban, amit az idők keltenek föl benne?” A Pesti Napló Molnár Antal zeneakadémiai tanárt kérte fel : nyilatkozzék, mi számít destruktívnak a zenében. „Gyakorlatilag nem az autonóm erkölcstan (etika) alapján szokták megítélni a művészet lélektani elemeinek, velejáróinak erkölcsi értékét, hanem az időszerű erkölcs, vagyis a társadalmi morál alapján . . . Tudvalévő, hogy a morál fővédnöke az állam, az állam végrehajtó ereje pedig a hatalom. Hogy a morál milyen mértékben érvényesül, az elsősorban az állami hatalom erejétől függ . . . Tekintsük csupán a népi tájékozódás kérdését! Van társadalmi réteg, mely szerint morális kötelesség fölkarolni az alsóbb nép szükségleteit; van viszont ezzel szemben olyan réteg, mely a népi szükségletek fölkarolását destruktívnak tekinti. Nem kétséges, hogy mind Bartók, mind Kodály műveinek hatásában fontos melléktermékként jelentkezik az a morális hatás, melynek következtében a hallgatóság rokonszenvet érez az alsóbb népi kultúra iránt. Aki tehát az ilyen rokonszenvet — ellenkező morális beállítottsága folytán — károsnak tekinti, az természetszerűen „destruktívnak” fogja bélyegezni Bartók és Kodály művészi hatását. De ez nem esztétikai, hanem morális pártítélet.” A közvéleményt erősen érdeklő vitában Az Est megszólalásra bírta Kodályt is. A zeneszerző elmondotta, hogy Bangha Béla 1899-ben, a nagyszombati gimnáziumban osztálytársa volt, de