Világosság, 1968. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 1. szám - Suki Béla: Egzisztencializmus és vallás: Martin Heidegger filozófiai nézetei és teológiai hatásuk
sát hangsúlyozták. Az első világháború megrázkódtatásai után azonban különösen Németországban éppen az az eddig biztosnak hitt élet válik bizonytalanná, s ezért kezdik helyette az exisztenciát, mint az egyén valamilyen legbensőbb lényegét egyetlen stabil realitásként hangsúlyozni. Lukács György szerint: „Az exisztencia nyomatékos hangsúlyozása az élet helyett, sőt az élettel szemben, épp az aggódást fejezi ki az életnek e lényegtelenné válásától általában.” Ezért veszi át az életfilozófia uralkodó szerepét a 20-as évektől kezdődően az exisztencializmus, amely nagyon tág határok között az életfilozófia egy sajátos változataként is felfogható, s amelynek módszertani—logikai forrását az E. Husserl által alapított fenomenológia adja. Ezen irányzat képviselői úgy kísérlik meg a világ objektivitásának és az ember szubjektivitásának ismeretelméleti összekapcsolását, hogy nem tagadják ugyan az objektív külvilágot, de azt széthulló dolgok halmazának tekintik, melyet az emberi elme rendszerez az ún. „lényeglátás" segítségével. Ilyen szellemi előzmények után lépett fel Martin Heidegger, akit eredetiség és elméleti színvonal tekintetében az exisztencializmus klasszikus képviselőjének tekinthetünk, s akinek munkásságát — Gajdenko nyomán — egy ontológiai és egy kultúr-, illetve történetfilozófiai szakaszra oszthatjuk. Munkásságának első időszakában Heidegger alapkérdése, kiindulópontja, de egyben célja is, a „lét" (Lein) értelmének feltárása és megvilágítása. A szubjektumobjektum viszony problémájának újrafelvetése kapcsán jut el ahhoz a következtetéshez, hogy korunk válságának legmélyebb alapja az a hagyományos megismerési mód, mely a szubjektum és objektum, alany és tárgy ismeretelméleti megkülönböztetésére épül. Ez az európai típusú gondolkodás — melyet „metafizikainak” nevez — ugyanis mindig e megkülönböztetésből indul ki : a megismerés során a tárgyat objektíven, mint az embertől idegen, sőt vele szembenálló valamit tekinti (Gegenstand), amiből szükségképpen következik, hogy az ember önmaga számára is tárggyá válik. E „metafizikai” jellegű gondolkodásmód kialakulásának okát Heidegger a „lét” elfeledésében jelöli meg. Sein und Zeit (Lét és idő) c. főművében éppen abból indul ki — különbséget téve „lét” (Sein) és „létező” (Leiend) között —, hogy az emberiség megfeledkezett a létről. „Nem tudjuk — írja — mit jelent a lét. De amikor azt kérdezzük: mi a lét? a »van« (ist) megértésében tartjuk magunkat, anélkül, hogy formailag meg tudnánk határozni, mit jelent a »van«.” Az ember nem tudja, mi a lét, s ezért csak a létezőkre képes figyelni, mivel azok — Heidegger szerint — a konkrét, kézzelfogható tárgyak: „Létező (Seiend) minden — írja —, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez viszonyulunk . . . létező az is, ami és ahogyan mi magunk vagyunk . . .”. Miután a metafizikus gondolkodás csak a létezőket képes megragadni, és nem jut el a létig, szükségszerű, hogy csak mint tárgyiságot, mint objektum—szubjektum szétszakítottságot gondolja el a világot. Az elidegenedés ilyenformán nem a társadalom objektív viszonyaiban, hanem az emberben magában, illetve az embernek a világról alkotott „metafizikai” felfogásában gyökeredzik, megszüntetésének feltétele ebből következően a metafizikai gondolkodás felszámolása. Ez Heidegger szerint a szubjektum és objektum egységének helyreállítását jelenti, de nem a megismerés segítségével, nem a kettő azonosításának hegeli értelmében, hanem a szubjektum létté lényegülése révén. Nem a világot kell tehát racionalizálni, miként Hegel tette, hanem az embert irracionalizálni: meg kell szüntetni a tudományos megismerés egész eddigi rendszerét, az ok—okozati összefüggések, a lényeg—jelenség viszony stb. összes törvényeit, mely feladat megoldásához Heidegger a saját elképzeléseinek megfelelően értelmezett fenomenológiát használta fel. A fenomenológia beideggeri értelmezése szerint a „lényeg” kategória azért haszontalan, mert kiválasztási lehetősége elvileg végtelen, s így önkényes, míg a fenomenológiai megismerés ún. fenoménje mint „önmagát megmutató” valami jelenik meg, ami mögött nincs lényeg, hiszen a lényeg önmaga. Ezeket a fenoméneket kell tehát vizsgálni egy intuitív értelmezés segítségével, s ekkor kiküszöbölődik a lényeg-jelenség viszony, ami előfeltétele a szubjektum— objektum egység helyreállításának. A végtelen számú fenomén közül azonban csak az ún. „apriori”, nem tapasztalati fenoméneket kell a filozófiának kiválasztani, melyek nem az ész kanti apriori formái, hanem az irracionalizált „lét”, illetve az exisztencia apriori struktúráját alkotó fenomének, mint pl. a gond, aggódás, félelem, időbeliség, halál stb. Ezek elemzése során állapítja meg, hogy az összes „létező” közül az ember az egyedüli olyan létező, melyhez ezek a fenomének kapcsolódnak, azaz amelynek sajátsága a „lét” értelmének feltárására irányuló törekvés. Ezt az emberi létezési formát, hogy megkülönböztesse az összes előző filozófiák emberfogalmától, a Dasein kifejezéssel (ittlét) jelöli. A lét értelmének feltárása ilyenformán csakis a Dasein elemzésével kezdődhet, melynek alapvető sajátossága viszont, hogy véges, időbeli létező, így analízise szükségképpen az idő problematikáját veti fel. Innen az idő, az időbeliség kitüntetett szerepe Heidegger filozófiájában. A Dasein a priori struktúráját meghatározó fő mozzanatok Heidegger szerint a ,,világban-lét” (In der Weltsein), mely megmutatja, hogy az ember elválaszthatatlan a környezetétől, az ún. „hogy-lét” vagy „állapot” (Befindlichkeit) az ember hangoltságát, hangulatát kifejező fenomén, majd a megértés (Verste- 3 1*