Világosság, 1968. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)

1968 / 1. szám - Suki Béla: Egzisztencializmus és vallás: Martin Heidegger filozófiai nézetei és teológiai hatásuk

sát hangsúlyozták. Az első világháború megrázkódta­tásai után azonban különösen Németországban éppen az az eddig biztosnak hitt élet válik bizonytalanná, s ezért kezdik helyette az exisztenciát, mint az egyén va­lamilyen legbensőbb lényegét egyetlen stabil realitásként hangsúlyozni. Lukács György szerint: „Az exiszten­­cia nyomatékos hangsúlyozása az élet helyett, sőt az élettel szemben, épp az aggódást fejezi ki az életnek e lényegtelenné válásától általában.”­ Ezért veszi át az életfilozófia uralkodó szerepét a 20-as évektől kez­dődően az exisztencializmus, amely nagyon tág hatá­rok között az életfilozófia egy sajátos változataként is felfogható, s amelynek módszertani—logikai forrá­sát az E. Husserl által alapított fenomenológia adja. Ezen irányzat képviselői úgy kísérlik meg a világ ob­jektivitásának és az ember szubjektivitásának isme­retelméleti összekapcsolását, hogy nem tagadják ugyan az objektív külvilágot, de azt széthulló dolgok halmazának tekintik, melyet az emberi elme rendszerez az ún. „lényeglátás" segítségével. Ilyen szellemi előzmények után lépett fel Martin Hei­degger,­ akit eredetiség és elméleti színvonal tekinte­tében az exisztencializmus klasszikus képviselőjének tekinthetünk, s akinek munkásságát — Gajdenko nyomán — egy ontológiai és egy kultúr-, illetve törté­netfilozófiai szakaszra oszthatjuk. Munkásságának első időszakában Heidegger alapkér­dése, kiindulópontja, de egyben célja is, a „lét" (Lein) értelmének feltárása és megvilágítása. A szubjektum­­objektum viszony problémájának újrafelvetése kap­csán jut el ahhoz a következtetéshez, hogy korunk válságának legmélyebb alapja az a hagyományos megismerési mód, mely a szubjektum és objektum, alany és tárgy ismeretelméleti megkülönböztetésére épül. Ez az európai típusú gondolkodás — melyet „metafizikainak” nevez — ugyanis mindig e megkü­lönböztetésből indul ki : a megismerés során a tárgyat objektíven, mint az embertől idegen, sőt vele szem­benálló valamit tekinti (Gegenstand), amiből szük­ségképpen következik, hogy az ember önmaga szá­mára is tárggyá válik. E „metafizikai” jellegű gon­dolkodásmód kialakulásának okát Heidegger a „lét” elfeledésében jelöli meg. Sein und Zeit (Lét és idő) c. főművében éppen abból indul ki — különbséget téve „lét” (Sein) és „létező” (Leiend) között —, hogy az emberiség megfeledkezett a létről. „Nem tudjuk — írja — mit jelent a lét. De amikor azt kérdezzük: mi a lét? a »van« (ist) megértésében tartjuk magunkat, anélkül, hogy formailag meg tudnánk határozni, mit jelent a »van«.”­ Az ember nem tudja, mi a lét, s ezért csak a létezőkre képes figyelni, mivel azok — Heideg­ger szerint — a konkrét, kézzelfogható tárgyak: „Lé­tező (Seiend) minden — írja —, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez viszonyulunk . . . létező az is, ami és ahogyan mi magunk vagyunk . . .”. Miután a metafizikus gondolkodás csak a létezőket képes megragadni, és nem jut el a létig, szükségszerű, hogy csak mint tárgyiságot, mint objektum—szubjek­tum szétszakítottságot gondolja el a világot. Az elide­genedés ilyenformán nem a társadalom objektív viszo­nyaiban, hanem az emberben magában, illetve az ember­nek a világról alkotott „metafizikai” felfogásában gyöke­redzik, megszüntetésének feltétele ebből következően a metafizikai gondolkodás felszámolása. Ez Heidegger szerint a szubjektum és objektum egységének helyre­­állítását jelenti, de nem a megismerés segítségével, nem a kettő azonosításának hegeli értelmében, hanem a szubjektum létté lényegülése révén. Nem a világot kell tehát racionalizálni, miként Hegel tette, hanem az embert irracionalizálni: meg kell szüntetni a tudomá­nyos megismerés egész eddigi rendszerét, az ok—oko­zati összefüggések, a lényeg—jelenség viszony stb. összes törvényeit, mely feladat megoldásához Heideg­ger a saját elképzeléseinek megfelelően értelmezett fenomenológiát használta fel. A fenomenológia beideggeri értelmezése szerint a „lé­nyeg” kategória azért haszontalan, mert kiválasztási lehetősége elvileg végtelen, s így önkényes, míg a fe­nomenológiai megismerés ún. fenoménje mint „ön­­magát­ megmutató” valami jelenik meg, ami mögött nincs lényeg, hiszen a lényeg önmaga.­ Ezeket a fenoméneket kell tehát vizsgálni egy intui­tív értelmezés segítségével, s ekkor kiküszöbölődik a lé­nyeg-jelenség viszony, ami előfeltétele a szubjektum— objektum egység helyreállításának. A végtelen számú fenomén közül azonban csak az ún. „apriori”, nem tapasztalati fenoméneket kell a filozófiának kiválasz­tani, melyek nem az ész kanti apriori formái, hanem az irracionalizált „lét”, illetve az exisztencia apriori struk­túráját alkotó fenomének, mint pl. a gond, aggódás, fé­lelem, időbeliség, halál stb. Ezek elemzése során álla­pítja meg, hogy az összes „létező” közül az ember az egyedüli olyan létező, melyhez ezek a fenomének kap­csolódnak, azaz amelynek sajátsága a „lét” értelmé­nek feltárására irányuló törekvés. Ezt az emberi létezési formát, hogy megkülönböztesse az összes előző filozófiák emberfogalmától, a Dasein kifejezéssel (ittlét) jelöli. A lét értelmének feltárása ilyenformán csakis a Dasein elemzésével kezdődhet, melynek alapvető sajátossága viszont, hogy véges, időbeli létező, így analízise szükségképpen az idő problematikáját veti fel. Innen az idő, az időbeliség kitüntetett szerepe Heidegger filozófiájában. A Dasein a priori struktúráját meghatározó fő moz­zanatok Heidegger szerint a ,,világban-lét” (In der Welt­sein), mely megmutatja, hogy az ember elvá­laszthatatlan a környezetétől, az ún. „hogy-lét” vagy „állapot” (Befindlichkeit) az ember hangoltságát, han­gulatát kifejező fenomén, majd a megértés (Verste- 3­ 1*

Next