Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)

1971 / 11. szám - Hegyi Béla: Történelmiség, egyetemesség, hazafiság

-L Mint erre olvasóink bizonyára emlékeznek, a Világosság a párbeszéd intenzívebbé és hatékonyabbá tétele érdekében már korábban ajánlotta, hogy marxista szerzők írásai kerüljenek közlésre egyházi folyóiratokban és viszont­ szí­vesen nyitjuk meg lapunk hasábjait a dialógus jegyében fogant állásfoglalások számára. Hegyi Bélának, a Vigilia szerkesztősége tagjának alább közölt tanulmányát, a történelem, egyetemesség, hazafiság dialogikus problémájának egyik lehetséges és érdekes katolikus megoldási kísérletét, ebben a szellemben közöljük. — A kérdés marxista megvilá­gítására a következőkben sor kerül. Egyben kérjük olvasóinkat is, közöljék velünk észrevételeiket, gondolataikat. A szerk. Történelmiség, egyetemesség, hazafiság I. TÖRTÉNELMISÉG Lenin a keresztény számára már nem pusztán annyi, mint részként beleilleszkedni a kozmosz egészébe, hanem sokkal több : Krisztus kegyelme folytán fel­szabadulni a szabad elhatározásokból álló életre. A misztériumnak az a sorsa, hogy előbb-utóbb a történe­lem lépjen a helyére. Az őskeresztény hit átélt bizo­nyosság volt abban, hogy Krisztus eljövetele, kereszt­halála és feltámadása az addigi életforma teljes fel­bomlását idézi elő és egyszer s mindenkorra bizonyítja a világ megváltoztathatóságát. Az embernek ez az új­szerű állásfoglalása gyökeres szakítást jelentett az an­tik humanizmussal, de nem vezetett el azonnal és szükségszerűen a cselekvésig. Csak miután a keresz­tény leszámolt illúzióival, amelyek a múltban oly hosszú időn át elidegenítő hatással jártak, újraértel­mezte és elmélyítette hitét, mely a világ átformálá­sára ösztönzött, jutott el a „válni valamivé” gondo­latától a tettekig. Megértette, hogy a keresztény taní­tásban a teremtés nem Isten egyszeri aktusa, hanem állandóan megújuló folyamat, amelynek cselekvő ténye­zője az önmagát alakító ember. Ezért azok a társadalmi struktúrák, amiket a történelmi fejlődés hoz magával, nem ütközhetnek össze a kereszténység által vallott transzcendenciával. Konfliktus itt csak azok számára keletkezhet, akik hamis tudattal, prepotens és kon­zervatív beállítottságukban a transzcendencia ki­emelését és másokra erőltetését fontosabbnak tartják, mint az immanenciát. A keresztényeknek azonban igazságként el kellett fogadniuk, hogy az isteni kinyi­latkoztatás is a történelemben és a társadalmi fejlődés útján megy végbe, teljesen emberi történelemben és teljesen emberi indítékok alapján. Így vált lehetővé a valódi történelem megélése, hiszen a világminden­ség örök törvényeinek időtlen szemléletét felváltotta a leélt idő cselekvésekben történő kifejezése, amely­nek tanúsága szerint a múlt a bűnök tanyája, követ­a szükséges dolgokban egység, a nem szükségesekben szabadság, de mindkettőben szeretet. SZENT ÁGOSTON kevésképp „a régi világ elmerül és új jön helyébe”, a jövő pedig — a mindig ezután következő — a ke­gyelem ideje, míg a jelen az elhatározásé, a döntésé, az isteni hívás elutasításának vagy befogadásának az ideje. A kereszténység egyáltalán nem szakralizálja a történelmi jelent, mely az időben úgyis múlttá kon­zerválódik, hanem arra tanít, hogy mindent annak szemszögéből ítéljünk meg, ami eljövőfélben van. „A törvény is, és minden, ami a törvény szerinti — mond­ja Damaszkuszi Szent János —, olyasvalami volt, ami a jövő képét árnyékszerűen előrerajzolta, azaz a mi szolgálatunkat sürgette. A mi szolgálatunk pedig a jö­vendő jóknak a képe.” A kereszténységnek azonban szükségszerűen és kötelességszerűen meg kellett hajol­nia a történelem törvénye előtt is, ami tegnap jó volt, nem okvetlenül az még ma is; új idők, amelyeknek eljövetele és jellege nem rajta múlik, más cselekvést követelnek meg tőle, mint amivel az elmúlt időkben élt. A világ többé már nem ellenséges képződmény a szemében, melytől el kell magát szigetelnie, amely ellen makacsul védekeznie kell. A világ autonóm, sem menekülni nem akar előle, sem uralkodni nem akar fölötte, hanem közeledni akar hozzá megértéssel, ro­­konszenvvel és a segítő szolgálat készségével. Nem hiába hangsúlyozta XXIII. János pápa: „Nekünk komoly akarattal és félelem nélkül annak a munkának kell szentelnünk magunkat, amelyet a mi korunk megkövetel tőlünk.” Az ember ennélfogva úgy is meghatározható, mint a választás feltétele, a felelős akarat, mely múltjával szakítva felel vagy nem felel Isten hívására. A hívő ember Isten iránti engedelmessége abban az új, ön­kéntes szövetségben nyilvánul meg, melyet a fele­baráttal köt e kozmikus kor hajnalán a kimeríthetet­len emberség szakadatlan újrafelfedezésére. A keresz­ténységet tehát úgy is tekinthetjük, mint az emberi­ség igazabb és bűntelenebb jövő felé haladásának 663

Next