Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Babits Mihály: Petőfi koszorúi - Ady Endre: Petőfi nem alkuszik (részlet)
„Használni s nem ragyogni akarok” Ady Endre • Petőfi nem alkuszik (Részlet) Hajh, Uram-istenem, öreg ember vagyok én már s az öregségembe nem igen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, busábban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei s jobban, mint Barabás Miklós — önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani , hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag-Etna, mely nem tud úgy haragudni, s tombolva romolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló, és vér soha együtt ilyen felséges élet személyébe, sorsába — soha még — be nem avatkoztak. Szégyeljétek magatokat halottak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora és önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára s éhezve, árva csak az ő dicsőségét hirdetni. S a nagyszerű önáltatások gyönyörű, pár éves ködéből egy véres színű, nagyobb ködbe vész el az ifjú Petőfi alakja. A nem alkuvóé, aki azért élt, harsogott, hogy hamar végezzen el mindent s hogy ne legyen belőle megalkuvó. Úgy látták, hogy a vesztett csata után még múlva inast magát menteni egy kukoricásban. Nem hiszem, megállott biztosan a kukoricás előtt, mely jelképe a magyar életnek, a magyar rengetegnek. Nem, ide már nem volt semmi kedve újra bemenni, kétszer nem történik csoda, életnek itt az ő élete több volt a többinél. Megvárta, míg sírba tapossák megvadult szláv katonák, kikhez az ő vére hasonló volt s akik tudnak ölni, élni és 28 meghalni nagyszerűen. Emberi szó Babits Mihály PETŐFI KOSZORÚI ..Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága? Hol a szem, szemével farkasszemet nézni! Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mai napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar talány zaja, csöndje, és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe. Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond messze az övétől, mint sastól a vakond, avagy gyáván bújik, s a bilincses alak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Ó, vannak koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére — kőnek! Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve — légy szabad virág szabad földön, hogy árván maradva megrablott birtokán, mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön! Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén. Koporsó tömlöcét aki elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén! (1923)