Világosság, 1973. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1973 / 7. szám - Fedoszejev, P. N.: Kultúra és morál: mai polgári ideológiák (részlet)
kölcs — a felvilágosítók véleménye szerint — az ember természetén, reális érdekein alapul, nem enged neki olyasmit tenni, ami ellenkezik az individuum benső szükségleteivel. Ebből a szempontból szó sem lehet valamiféle feloldhatatlan ellentétről az erkölcs és a kultúra között. Az erkölcs, a kultúra és az egyén kapcsolatának ez a koncepciója egy meghatározott emberfelfogással függött össze, s e felfogás szerint az ember olyan lény, amely társadalmi viselkedésében önállóan választja a célokat és a valóság racionális elemzése alapján realizálja őket. Más szavakkal, a felvilágosítók e koncepciójában az ember mint inherensen totális, racionális lény jelenik meg. Az etikát gyakorlati tudománynak fogták fel, az etika célja ugyanis, úgymond, olyan erkölcsi képzetek megalapozása, amelyek segítenek az embernek megoldani az életben felvetődő erkölcsi problémákat. A polgári filozófia hajdan hitt az emberi ráció hatalmában, meg volt győződve arról, hogy az emberi ész képes racionálisan átalakítani a társadalmi élet feltételeit. A mai polgári filozófia ezzel szemben „józanul” és meglehetősen pesszimisztikusan konstatálja, hogy az ember tehetetlen a történelmileg kialakult valósággal szemben, amely a hatalom és a kormányzás bonyolult gépezetének egyszerű függvényévé, a külső manipuláció „elidegenedett” objektumává, a bürokratikus rendszer funkcionálisan programozott elemévé változtatja. E koncepció szerint a modern civilizáció (amely elsődleges hangsúlyt helyez a tudományos—technikai haladásra és az egész szellemi életnek állítólag ebből következő standardizálására) a végletekig szabályozza az ember viselkedését és tudatát nemcsak társadalmi, kötelezettségi viszonyainak a szférájában, hanem intim, lelki, érzelmi élményeinek és hangulatainak a szférájában is. Ez az interpretáció az embert arc nélküli valamivé, a társadalmat pedig „tömeggé”, olyan individuumok mechanikus összegévé változtatja, akik ugyanolyan kevéssé különböznek egymástól, mint a szabványosított termelés bármely más terméke, és akik beérik kész ideológiai sztereotípiák, viselkedési és tudatsablonok szerény választékával. E sablonok tömegtermelése és az információs csatornák révén történő terjesztése a mai civilizáció fő megkülönböztető sajátossága, úgyszólván kulturális „missziója”. Ily módon a mai társadalom kultúrája (amelyen a burzsoá kultúra értendő), ahogy megnyilvánul „tömegszinten”, az iparilag fejlett civilizáció felszínén, elszemélytelenített, deperszonalizált kultúra, amely semmiféle igényt nem támaszt az általa létrehozott és fogyasztott szellemi termékek egyediségére és megismételhetetlenségére. A kultúra ilyetén értelmezése radikális tagadása a 386 múlt egész progresszív kultúrájának, amelynek fő tendenciája az emberi individualitás fejlesztése volt. A kultúra és az erkölcs elvont szembeállítása elkendőzi ezek osztályjellegét, elleplezi azt a tényt, hogy a burzsoá társadalom kultúrájában, illetve moráljában két kultúra, két erkölcsi nézet van, amelyek osztálytermészetüket tekintve ellentétesek. A burzsoá társadalom ideológiai felépítményében fennálló ellentétek alapja a marxizmus szerint az osztályérdekek antagonizmusa. Engels meggyőzően kimutatta, hogy a kapitalista társadalomban a polgári erkölcs mellett van egy proletár erkölcs, is amely a jövő érdekeit képviseli. Hasonló a helyzet a kultúra területén is. „Két nemzeti kultúra van minden nemzeti kultúrában” — így szól e helyzet lenini elemzésének fő következtetése. (Lenin Összes Művei, 21. köt. Budapest 1970. 128. old.) Lenin ezt a következtetést így konkretizálta: „Minden nemzeti kultúrában megvannak — ha nem is kifejlett formában — a demokratikus és a szocialista kultúra elemei, mert minden nemzetben van dolgozó és kizsákmányolt tömeg, amelynek az életkörülményei elkerülhetetlenül demokratikus és szocialista ideológiát szülnek.” (Uo. 120. old.) A jelenkori burzsoá társadalomban az osztályantagonizmus kiéleződése elmélyítette ezt a szakadást a kultúra és a morál területén. Amikor a burzsoá ideológusok sommásan elítélik a modern kultúrát, e szakadás létét és mélyülését igyekeznek leleplezni. Ez a negatív kultúra- és civilizáció-koncepció igen markánsan fejeződik ki. J. Ellul és Lewis Mumford munkáiban. Ellul ábrázolásában a modern társadalomra az emberiesség ijesztő hiánya jellemző, ez a társadalom romboló hatással van az egyénre. Figyelmezteti az embereket arra a veszélyre, amellyel „a technikai világ fenyegeti az emberi személyiséget és a szellemi életet” (J. Ellus: The Technological Society. New York, 1965. p. XXX.). L. Mumford megalkotta a „megagép” impozáns képét: a „megagép” a végletekig szervezett és egyhangúságra redukált társadalmi rendszer, amelynek keretei közt maga a társadalom mint gép funkcionál, az emberek pedig a csavarok szerepét töltik be. A modern, de még inkább a jövőbeli „technikai társadalmat” Mumford ilyen gépnek képzeli el. A modern burzsoá társadalomban kialakult kulturális helyzet effajta megítélései a tudományos—technikai haladás bizonyos reális következményeit rögzítik a kapitalizmus feltételei között. De az, ami jellemző ezekre a megítélésekre , az, hogy a kultúra vizsgálatát csak az adott helyzet leírására próbálják korlátozni, hogy képtelenek kiemelkedni az adott helyzet keretei közül és nem tudják ezt a helyzetet a társadalmi és a kulturális élet fejlettebb és tökéle-