Világosság, 1982. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)

1982 / 7. szám - Suki Béla: A hegeli rendszer

század egyik legmélyebb gondolkodója, M. Heidegger is így nyilatkozik erről: „Hegel halála óta minden csak ellenmozgalom, és nemcsak Németországban, hanem egész Európában.” A hegeli dialektika lesz a marxi filozófia alapforrása, Hegel gondolatai — ha gyakran az ellenük folytatott polémián keresztül is — inspirál­ják az élet- és egzisztenciálfilozófiák legtöbb változa­tát, közvetlen hatást gyakorolnak a frankfurti isko­lára stb. Egészében véve a hegeli bölcselet gyökeres fordulatot hoz a filozófia történetében. Egyfelől betetőzi a zárt rendszerű, spekulatív filozófiák korszakát, s ezzel — legalábbis hosszú távon — tendenciózusan meg is szünteti azok létfeltételeit, s így alternatívát nyit olyan nem spekulatív filozófiák számára, amelyek közvetlen célja „a világ valóságos, pozitív megisme­rése”, másfelől radikálisan differenciálja a következő korszakok, így korunk filozófiáját is. A hegeli filozófia felbomlásának eredményeként ugyanis kétszeres sza­kadás következett be a filozófia történetében. A he­­gelianizmus balszárnyán megjelent a polgári társa­dalom ellentmondásait már a tudományos kommuniz­mus proletár álláspontjáról bíráló marxizmus, s ezzel a filozófia polgári és marxi filozófiája szakadt ketté. Ugyanakkor a polgári filozófián belül is olyan diffe­renciálódás kezdett kibontakozni, amely éppen ko­runkban vált teljessé, nevezetesen a polgári filozófia is racionális és irracionális irányzatokra bomlott, mint­egy azt is jelezve, hogy lemondott a valóság totális megragadásának igényéről. A következőkben megkíséreljük — természetesen a teljesség igénye nélkül — bemutatni a hegeli filozófia keletkezési körülményeit, és vázlatosan ismertetni a hegeli rendszert, pusztán azoknak a pozitív mozza­natoknak a kiemelésére szorítkozva, amelyek leg­inkább befolyásolják századunk gondolkodását. A hegeli, illetőleg az egész klasszikus német filozófia élményanyagát, kérdésfeltevését, szellemi arculatát végső fokon azok a történelmi, társadalmi feltételek határozták meg, amelyek közepette megszületett il­letve virágzott. Ezek a feltételek lényegileg egyetlen megállapításban összegezhetők, abban nevezetesen, hogy az adott korban, tehát a 18—19. század forduló­ján világtörténetileg a tőkés rendszer, a polgári társa­dalom győzelme volt napirenden. Ez a világtörténeti sorsforduló viszont páratlanul újszerű, és jelentőségét tekintve messze fölötte áll a történelem összes meg­előző társadalmi formációváltozásának. A kapitaliz­mus megjelenése és győzelme ugyanis semmiképpen sem tekinthető egyenértékűnek például az antik ci­vilizáció feudalizmussal való felváltásának kétségkívül szintén világtörténeti jelentőségű mozzanatával, ha­nem sokkal több annál. Gyökeres minőségi változás a 394 történelem menetében, amennyiben az összes megelő­ző ún. praekapitalista, lényegileg mezőgazdasági struktúrájú és dinamikusnak csak igen szűk határok közt nevezhető, korlátolt civilizáció végleges túlhala­­dását jelenti egy olyan, alapjaiban dinamikus ipari ci­vilizációval, amely abban a korban a fejlődés szinte beláthatatlan alternatíváit villantja fel az emberiség előtt. A kibontakozó és ekkor még többé-kevésbé problémamentesnek ígérkező polgári társadalom ho­rizontján olyan jövő képe rajzolódik ki, amely azzal az illúzióval kecsegtet, hogy a technika fejlődésével, a polgári szabadságjogok általánossá tételével az egész emberiség és minden egyes ember összes anyagi, morális stb. problémája megoldódik a polgári társada­lom keretei között. A klasszikus német filozófia kép­viselőinek volt érzékük számot vetni e gyökeresen új alternatívákat ígérő világhelyzettel, és ha nem is minden vonatkozásban sikeresen, de igyekeztek e vi­lágtörténeti sorsforduló lehetséges konzekvenciáit ma­gas elméleti szinten általánosítani, gondolatilag meg­ragadni. A történelmi sorsforduló távlati jelentőségé­nek felismeréséhez azonban csakis saját koruk konkrét elemzésén át vezethetett az út. Egyfelől tehát közvet­lenül fel kellett dolgozniuk a francia forradalom él­ményanyagát, állandóan összevetve azt Németország specifikus — legfőképpen a széttagoltság okozta el­maradottságból eredő — viszonyaival, másfelől szem­be kellett nézniük az ipari forradalom nyomán mind problematikusabbá váló tőkés fejlődés lehetséges negatív perspektíváival is. A klasszikus német filozófia képviselői számára nem volt kétséges, hogy az euró­pai s így a német fejlődés egyedül pozitív útja a pol­gárosodás. A napóleoni korszak illúzióinak megszűné­se és különösen az angliai tőkés fejlődés ellentmondá­sainak mind élesebbé s ezzel felismerhetőbbé válása elkerülhetetlenné tette elsősorban Hegel számára, hogy ha mégoly elvont formában is, de már számot ves­sen ezekkel az ellentmondásokkal is, és felismerjen vagy legalábbis megsejtsen valamit a tőkés fejlődés távlatilag problematikus jellegéről. Ú­gy hisszük, a klasszikus német filozófia képviselőit — elsősorban Hegelt — illetően is érvényes Lukács Györgynek a nagy német írókra, gondolkodókra vonatkozó alábbi megállapítása: „azzal a bonyolult és ellentmondásos szükségszerűséggel kellett szembenézniük, hogy a pol­gári társadalmat egyfelől elismerjék, mint szükséges és egyedül lehetséges haladó valóságot igeneljék, és ugyanakkor másfelől ellentmondásait nyíltan és kri­tikusan felfedjék”. A hegeli rendszert nagy általánosságban az alábbi fő sajátosságok jellemzik: 1. Az egész univerzumot átfogó, enciklopédikus, ön­magába visszatérő, zárt, objektív idealista, ugyanak­kor teljesen a dialektika törvényei alapján mozgó rendszer, amelynek fejlődési fokozatai kölcsönösen feltételezik egymást. Közhely, hogy a hegeli filozófia

Next