Világosság, 1982. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)
1982 / 7. szám - Suki Béla: A hegeli rendszer
század egyik legmélyebb gondolkodója, M. Heidegger is így nyilatkozik erről: „Hegel halála óta minden csak ellenmozgalom, és nemcsak Németországban, hanem egész Európában.” A hegeli dialektika lesz a marxi filozófia alapforrása, Hegel gondolatai — ha gyakran az ellenük folytatott polémián keresztül is — inspirálják az élet- és egzisztenciálfilozófiák legtöbb változatát, közvetlen hatást gyakorolnak a frankfurti iskolára stb. Egészében véve a hegeli bölcselet gyökeres fordulatot hoz a filozófia történetében. Egyfelől betetőzi a zárt rendszerű, spekulatív filozófiák korszakát, s ezzel — legalábbis hosszú távon — tendenciózusan meg is szünteti azok létfeltételeit, s így alternatívát nyit olyan nem spekulatív filozófiák számára, amelyek közvetlen célja „a világ valóságos, pozitív megismerése”, másfelől radikálisan differenciálja a következő korszakok, így korunk filozófiáját is. A hegeli filozófia felbomlásának eredményeként ugyanis kétszeres szakadás következett be a filozófia történetében. A hegelianizmus balszárnyán megjelent a polgári társadalom ellentmondásait már a tudományos kommunizmus proletár álláspontjáról bíráló marxizmus, s ezzel a filozófia polgári és marxi filozófiája szakadt ketté. Ugyanakkor a polgári filozófián belül is olyan differenciálódás kezdett kibontakozni, amely éppen korunkban vált teljessé, nevezetesen a polgári filozófia is racionális és irracionális irányzatokra bomlott, mintegy azt is jelezve, hogy lemondott a valóság totális megragadásának igényéről. A következőkben megkíséreljük — természetesen a teljesség igénye nélkül — bemutatni a hegeli filozófia keletkezési körülményeit, és vázlatosan ismertetni a hegeli rendszert, pusztán azoknak a pozitív mozzanatoknak a kiemelésére szorítkozva, amelyek leginkább befolyásolják századunk gondolkodását. A hegeli, illetőleg az egész klasszikus német filozófia élményanyagát, kérdésfeltevését, szellemi arculatát végső fokon azok a történelmi, társadalmi feltételek határozták meg, amelyek közepette megszületett illetve virágzott. Ezek a feltételek lényegileg egyetlen megállapításban összegezhetők, abban nevezetesen, hogy az adott korban, tehát a 18—19. század fordulóján világtörténetileg a tőkés rendszer, a polgári társadalom győzelme volt napirenden. Ez a világtörténeti sorsforduló viszont páratlanul újszerű, és jelentőségét tekintve messze fölötte áll a történelem összes megelőző társadalmi formációváltozásának. A kapitalizmus megjelenése és győzelme ugyanis semmiképpen sem tekinthető egyenértékűnek például az antik civilizáció feudalizmussal való felváltásának kétségkívül szintén világtörténeti jelentőségű mozzanatával, hanem sokkal több annál. Gyökeres minőségi változás a 394 történelem menetében, amennyiben az összes megelőző ún. praekapitalista, lényegileg mezőgazdasági struktúrájú és dinamikusnak csak igen szűk határok közt nevezhető, korlátolt civilizáció végleges túlhaladását jelenti egy olyan, alapjaiban dinamikus ipari civilizációval, amely abban a korban a fejlődés szinte beláthatatlan alternatíváit villantja fel az emberiség előtt. A kibontakozó és ekkor még többé-kevésbé problémamentesnek ígérkező polgári társadalom horizontján olyan jövő képe rajzolódik ki, amely azzal az illúzióval kecsegtet, hogy a technika fejlődésével, a polgári szabadságjogok általánossá tételével az egész emberiség és minden egyes ember összes anyagi, morális stb. problémája megoldódik a polgári társadalom keretei között. A klasszikus német filozófia képviselőinek volt érzékük számot vetni e gyökeresen új alternatívákat ígérő világhelyzettel, és ha nem is minden vonatkozásban sikeresen, de igyekeztek e világtörténeti sorsforduló lehetséges konzekvenciáit magas elméleti szinten általánosítani, gondolatilag megragadni. A történelmi sorsforduló távlati jelentőségének felismeréséhez azonban csakis saját koruk konkrét elemzésén át vezethetett az út. Egyfelől tehát közvetlenül fel kellett dolgozniuk a francia forradalom élményanyagát, állandóan összevetve azt Németország specifikus — legfőképpen a széttagoltság okozta elmaradottságból eredő — viszonyaival, másfelől szembe kellett nézniük az ipari forradalom nyomán mind problematikusabbá váló tőkés fejlődés lehetséges negatív perspektíváival is. A klasszikus német filozófia képviselői számára nem volt kétséges, hogy az európai s így a német fejlődés egyedül pozitív útja a polgárosodás. A napóleoni korszak illúzióinak megszűnése és különösen az angliai tőkés fejlődés ellentmondásainak mind élesebbé s ezzel felismerhetőbbé válása elkerülhetetlenné tette elsősorban Hegel számára, hogy ha mégoly elvont formában is, de már számot vessen ezekkel az ellentmondásokkal is, és felismerjen vagy legalábbis megsejtsen valamit a tőkés fejlődés távlatilag problematikus jellegéről. Úgy hisszük, a klasszikus német filozófia képviselőit — elsősorban Hegelt — illetően is érvényes Lukács Györgynek a nagy német írókra, gondolkodókra vonatkozó alábbi megállapítása: „azzal a bonyolult és ellentmondásos szükségszerűséggel kellett szembenézniük, hogy a polgári társadalmat egyfelől elismerjék, mint szükséges és egyedül lehetséges haladó valóságot igeneljék, és ugyanakkor másfelől ellentmondásait nyíltan és kritikusan felfedjék”. A hegeli rendszert nagy általánosságban az alábbi fő sajátosságok jellemzik: 1. Az egész univerzumot átfogó, enciklopédikus, önmagába visszatérő, zárt, objektív idealista, ugyanakkor teljesen a dialektika törvényei alapján mozgó rendszer, amelynek fejlődési fokozatai kölcsönösen feltételezik egymást. Közhely, hogy a hegeli filozófia