Világosság, 1991. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)

1991 / 7-8. szám - HANNAH ARENDT - Jay, Martin: Hannah Arendt politikai egzisztencializmusa

ez a kiindulópont még azután is hihetet­lenül nagy mértékben meghatározta néze­teit és attitűdjeit, amikor már látszólag túlhaladt rajta. Természetesen gyakran hálásan emlegette, milyen sokkal tartozik Heideggernek és Jaspersnek. Egy 1946-os Partisan Review-beli esszében­, amelynek címében feltette és megválaszolta a „What is Existent Philosophie ?” kérdést. Hannah Arendt világosan kifejtette azt a meggyőző­dését, hogy a Schellinggel és Kierkegaard­­ral kezdődő, majd a 20-as évek mestereivel kulmináló hagyomány egyszerűen azonos a modern kor filozófiájával. A francia egzisztencialistáknak, különösen Sartre-nak nem maradt hely ebben a felsorolásban, jóllehet Merleau-Ponty műveiben a későbbi években Arendt sok csodálnivalóra bukkan. Bár Arendt soha nem említette, hogy az Existenzphilosophienak milyen politikai implikációi vannak, visszatekintve megálla­píthatjuk, hogy a politikáról később írt műveiben explicitté vált témák közül nagyon sok ebben az esszében nyert szigorú értelemben vett filozófiai megfogalmazást. Hannah Arendt ellenérzése a hegeli-marxi hagyománnyal, sőt általában a racionaliz­mussal szemben; a semmiből való újra­kezdés fontosságának a hangsúlyozása; a tetteknek a puszta gondolkodás fölébe emelése; az, hogy egyetértett Jasperssel: az új humanizmus forrása csakis a szubjektu­mok közötti kommunikáció lehet; amelletti kitartása, hogy a filozófiának fölül kell emelkednie a historicizmuson - mindezek hangsúlyos helyet kaptak politikai elméle­teiben. Hasonlóan kiemelt helyet foglalt el az a makacs meggyőződése, mely szerint a szavak „valódi” jelentésének magyarázatá­ban azok etimológiájára lehet és kell támaszkodni (ami egyébként Heidegger kedvelt eljárása is volt). Az Existenzphilo­sophie kifejezetten politikaivá tételére vala­mivel később, 1958-ban került sor elméleti munkái legambiciózusabbikában, a The Human Conditionban, de a recept vala­mennyi hozzávalója már a háború utáni esszéjében rendelkezésre állt. Talán csak azért nem akarta kifejteni, mert emlékezett, milyen eredménnyel járt annak előtte, ha valaki politikai következ­tetéseket vont le az egzisztencializmusból a weimari korszakban. Tanítómesterén, Hei­deggeren kívül, akinek politikai kalandja egy rövid, szomorú időszakra korlátozódott a náci korszakban, a 20-as évek „politikai egzisztencialistái” között ott találjuk Carl Schmittet, Ernst Jüngert és Alfred Bäum­­lert is. Minthogy ilyen vagy olyan mérték­ben, de a történészek legtöbbje mindegyi­kükről úgy látja, hogy előkészítették a terepet a fasizmus számára, nem meglepő, hogy az az Arendt, aki annyira hevesen bírálja a totalitarizmust, kerüli társaságukat. Kétség alig férhet hozzá mellesleg, hogy gondolataik nagy részét valóban elfogad­hatatlannak találta. Irt például az erőszak jüngeri­ ünneplése ellen, és bírálta Schmit­tet, amiért az a szuverenitásra helyezi a hangsúlyt és a mozgalmakat dicsőíti, nem pedig a pártok hívei. Ugyanígy szembehe­lyezkedett Arendt azon nézetükkel is, amely szerint a politika a háború folytatása más eszközökkel, hiszen neki magának a nyilvánosságról mint a pluralista együtt­működés színteréről ennél határozottan jobb véleménye volt. Azt is beismerte, hogy Heidegger kollaboráló időszakának völkisch túlkapásai „mitologizáló zagyva­­ságok”10, noha attól azért tartózkodott, hogy filozófiáját teljes egészében a fasizmus iránti rokonszenvével kapcsolja össze - ahogy Heidegger másik korábbi tanítványa, Herbert Marcuse tette. Mindezen kritikák ellenére Arendt poli­tikai filozófiáját joggal helyezhetjük a 20-as évek politikai egzisztencialista hagyomá­nyába, még ha annak nem is „keményebb”, hanem „finomabb” változatának tekintjük. Nem azért hasznos e kapcsolatot hang­súlyozni, mert az asszociáció valamiféle bűntudatot vált ki, hanem mert olyan történeti kontextust nyújt, amelyben Arendt látszólag osztályba sorolhatatlan álláspontja logikussá kezd válni. Legáltalánosabb szin­ten elmondhatjuk, hogy ezzel válik látha­tóvá az a széles mozgalom, melyhez Hannah Arendt is tartozott, s amely azt hirdette, hogy az ember leglényegesebben emberi minőségét, a szabadságra való képességet legjobban kibontakoztatni képes szintén sokkal inkább a politikai szféra, mintsem a társadalom, a kultúra, a gaz­daság avagy a vallás. A politikát a társa­dalmi-gazdasági tendenciák egyszerű függ­vényére lefokozó tipikus tizenkilencedik

Next