Világosság, 1991. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1991 / 7-8. szám - HANNAH ARENDT - Jay, Martin: Hannah Arendt politikai egzisztencializmusa
ez a kiindulópont még azután is hihetetlenül nagy mértékben meghatározta nézeteit és attitűdjeit, amikor már látszólag túlhaladt rajta. Természetesen gyakran hálásan emlegette, milyen sokkal tartozik Heideggernek és Jaspersnek. Egy 1946-os Partisan Review-beli esszében, amelynek címében feltette és megválaszolta a „What is Existent Philosophie ?” kérdést. Hannah Arendt világosan kifejtette azt a meggyőződését, hogy a Schellinggel és Kierkegaardral kezdődő, majd a 20-as évek mestereivel kulmináló hagyomány egyszerűen azonos a modern kor filozófiájával. A francia egzisztencialistáknak, különösen Sartre-nak nem maradt hely ebben a felsorolásban, jóllehet Merleau-Ponty műveiben a későbbi években Arendt sok csodálnivalóra bukkan. Bár Arendt soha nem említette, hogy az Existenzphilosophienak milyen politikai implikációi vannak, visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a politikáról később írt műveiben explicitté vált témák közül nagyon sok ebben az esszében nyert szigorú értelemben vett filozófiai megfogalmazást. Hannah Arendt ellenérzése a hegeli-marxi hagyománnyal, sőt általában a racionalizmussal szemben; a semmiből való újrakezdés fontosságának a hangsúlyozása; a tetteknek a puszta gondolkodás fölébe emelése; az, hogy egyetértett Jasperssel: az új humanizmus forrása csakis a szubjektumok közötti kommunikáció lehet; amelletti kitartása, hogy a filozófiának fölül kell emelkednie a historicizmuson - mindezek hangsúlyos helyet kaptak politikai elméleteiben. Hasonlóan kiemelt helyet foglalt el az a makacs meggyőződése, mely szerint a szavak „valódi” jelentésének magyarázatában azok etimológiájára lehet és kell támaszkodni (ami egyébként Heidegger kedvelt eljárása is volt). Az Existenzphilosophie kifejezetten politikaivá tételére valamivel később, 1958-ban került sor elméleti munkái legambiciózusabbikában, a The Human Conditionban, de a recept valamennyi hozzávalója már a háború utáni esszéjében rendelkezésre állt. Talán csak azért nem akarta kifejteni, mert emlékezett, milyen eredménnyel járt annak előtte, ha valaki politikai következtetéseket vont le az egzisztencializmusból a weimari korszakban. Tanítómesterén, Heideggeren kívül, akinek politikai kalandja egy rövid, szomorú időszakra korlátozódott a náci korszakban, a 20-as évek „politikai egzisztencialistái” között ott találjuk Carl Schmittet, Ernst Jüngert és Alfred Bäumlert is. Minthogy ilyen vagy olyan mértékben, de a történészek legtöbbje mindegyikükről úgy látja, hogy előkészítették a terepet a fasizmus számára, nem meglepő, hogy az az Arendt, aki annyira hevesen bírálja a totalitarizmust, kerüli társaságukat. Kétség alig férhet hozzá mellesleg, hogy gondolataik nagy részét valóban elfogadhatatlannak találta. Irt például az erőszak jüngeri ünneplése ellen, és bírálta Schmittet, amiért az a szuverenitásra helyezi a hangsúlyt és a mozgalmakat dicsőíti, nem pedig a pártok hívei. Ugyanígy szembehelyezkedett Arendt azon nézetükkel is, amely szerint a politika a háború folytatása más eszközökkel, hiszen neki magának a nyilvánosságról mint a pluralista együttműködés színteréről ennél határozottan jobb véleménye volt. Azt is beismerte, hogy Heidegger kollaboráló időszakának völkisch túlkapásai „mitologizáló zagyvaságok”10, noha attól azért tartózkodott, hogy filozófiáját teljes egészében a fasizmus iránti rokonszenvével kapcsolja össze - ahogy Heidegger másik korábbi tanítványa, Herbert Marcuse tette. Mindezen kritikák ellenére Arendt politikai filozófiáját joggal helyezhetjük a 20-as évek politikai egzisztencialista hagyományába, még ha annak nem is „keményebb”, hanem „finomabb” változatának tekintjük. Nem azért hasznos e kapcsolatot hangsúlyozni, mert az asszociáció valamiféle bűntudatot vált ki, hanem mert olyan történeti kontextust nyújt, amelyben Arendt látszólag osztályba sorolhatatlan álláspontja logikussá kezd válni. Legáltalánosabb szinten elmondhatjuk, hogy ezzel válik láthatóvá az a széles mozgalom, melyhez Hannah Arendt is tartozott, s amely azt hirdette, hogy az ember leglényegesebben emberi minőségét, a szabadságra való képességet legjobban kibontakoztatni képes szintén sokkal inkább a politikai szféra, mintsem a társadalom, a kultúra, a gazdaság avagy a vallás. A politikát a társadalmi-gazdasági tendenciák egyszerű függvényére lefokozó tipikus tizenkilencedik