Világosság, 1991. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1991 / 7-8. szám - Schöpflin György: Nacionalizmus és posztkommunista rendszerekben
SCHÖPFLIN GYÖRGY Nacionalizmus a posztkommunista rendszerekben írásomban az európai nacionalizmus problémáját vizsgálom, különös tekintettel Közép- és Kelet-Európára és arra a szerepre, amelyet a nacionalizmus játszott a demokráciák felépítésében, a kommunizmus bukását követően. Az európai lépték e tekintetben több szempontból is fontos. Az európai nacionalizmusnak mély kulturális gyökerei vannak. Bizonyságul elég felidéznünk, hogy a nacionalizmus elmélete abból a 18. század végi európai gyakorlatból származott, hogy megleljék helyüket a körülmények olyan adott rendszerében, amelyben politikai jelleget adtak a közösségek kulturális kötődéseinek azért, hogy megfeleljenek a dinasztikus, vallásos és feudális kötöttségek megszűnésekor létrejött új politikai feltételek követelményeinek. Ezt új politikai hullám követte, amely az addigiakhoz képest sokkal nagyobb mértékben támasztott igényt a politikai hatalom megszerzésére és amelyre a modernitás új, dinamikus társadalmi és gazdasági feltételei voltak a jellemzők. Ezekre a kihívásokra válaszként jöttek létre ekkoriban a nacionalizmus új elméletével átitatott modern értelemben vett nemzetek, bár ekkorra már több évszázadra visszanyúló, jól kialakult etnikai alapokkal rendelkeztek. Ez a kulturális kötődés sokkal kevésbé jellemzi például a harmadik világ nacionalizmusát, ahol a nemzetek végül is politikai formáció felé haladnak, abban az értelemben, hogy a posztkolonialista uralkodók végrendelete hozta létre őket ebben a formában. Ezekben a nemzetekben sokkal inkább politikai, mintsem kulturális tényezők határozzák meg az azonosságtudatot. Számos olyan különlegességet kell megemlítenünk, amelyek a nyugat-európai, illetve közép- és kelet-európai nacionalizmus sajátjai. Nyugat-Európában a politikai, gazdasági, társadalmi és egyéb feladatkörök megosztott rendszerét magába foglaló államformák lassú kialakulása során a nemzettudat uralkodó törvényes elvként jelentkezett, melyhez jól kialakult intézményes keretek párosultak. Ezt a folyamatot leginkább Franciaország, Anglia, Hollandia és Svédország illusztrálja. Ennél fogva Európa nyugati szélein olyasvalamik jöttek létre, amiket úgy definiálhatunk, hogy „véletlenszerűen létrejött nemzetek”, hiszen az évszázadok során számos olyan eseményre került sor, amelyek eredményeként később nem szándékoltan létrejöttek a nemzetállamok megosztott kulturális renddel és politikai kohéziós képességgel rendelkező közösségek. Ezeket az államokat ekkor törvényesítette a nacionalizmus újonnan megfogalmazott elmélete, nevezetesen: a világ nemzetekre és csakis nemzetekre oszlik, minden egyes személy egy nemzethez és csakis egy nemzethez tartozik, a nemzetek egy konkrét területhez kötődnek, és ez néhány fontos következménnyel jár, konkrétan azzal, hogy egy nemzet tagjait csak ugyanahhoz a nemzethez 481 *'Г