Világszövetség, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1992-08-15 / 1-2. szám
A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGÉNEK KÉTHETI LAPJA ELSŐ ÉVFOLYAM, 1-2. SZÁM, 1992. AUGUSZTUS 15. szabadon pezseghet körülöttük a nyelv, szabadon bogározhatnak az ötletek, és a gyanútlan olvasó azt élheti át, hogy itt valami teremtés zajlik. Teremtés, vagy egy új igazság születése. Pedig egyszerűbb volna az egészet könnyed rágalmazásnak nevezni. De felejtsük el gyorsan ezt a kitérőt, ezt a személyeskedést. Nem illik hozzá aszkétikus nyaramhoz. S ahhoz a fullasztó föladathoz sem, ami az elkövetkezendő hetekben, hónapokban ránk vár. Amikor decemberben elvállaltam az elnöki tisztet, tudtam, hogy valamikor valakik nekem esnek majd durván, szócséphadaróval, ágyútűzzel, s gúnyos pillantások közben kérdezetlenül is azt kérdik: mi az, hogy elnök? mi az, hogy magyarok? mi az, hogy világszövetség? világtalálkozó? Egyáltalán: mi ez az egész mitologizált, magyar izé a földrészek közötti nyakba borulással? De, szerencsére, nemcsak azt tudtam, hogy ez menetrendszerűen bekövetkezik, hanem azt is, hogy nekem falfehér arccal minden gorombaságot el kell viselnem. Még a tetszetős, félrevezető féligazságokat is, mert rugdalódzásom ellenére ismét olyan személy leszek, aki körül elválik majd egymástól jóhiszeműség és nyegleség, beárnyékolt erkölcs és küszködő akarat. Nem félek kimondani: olyan személy, aki azzal segít a történelemnek, hogy sosem félt bevallani gyöngeségét, de esendősége közben se húzódott át a romboló szellemek oldalára. S nem azért, mert egy elkülönített, magyar mennyországban szeretne üdvözülni, hanem azért, mert idejében megértette, hogy sokáig voltunk Kőműves Kelemen-i nép, s egyszer abba kell ezt a nyűglődést hagynunk. Abba az önsajnálatot s a patetikus bukások sorozatát. De még az érzelmesen tangózó, kis filozófiákat is, melyek szerint nekünk csak élnünk kell, dolgoznunk, megteríteni az asztalt, megbontani az ágyat, mert ez az egyedüli, hazafias program. Egy ilyen program csak akkor volna kívánatos és követhető, ha nekünk, magyaroknak, táncolni nem romok között, hanem jól ledöngölt földön lehetne. Ha folyamatosak volnának a történeteink, és szervesebb múlt gomolyogna mögöttünk. De elég, ha csak az utolsó negyven év aszályos időszakaira gondolunk. Például a haza iránti érzelmek olyanok voltak Magyarországon, mint szigorú ateista világban az eltitkolandó istenhit. Ilyen előzmények után a ráhagyatkozó természetesség még sokáig természetellenes igényünk marad. Nekünk igenis akarnunk kell valamit, amit egyes-egyedül csak erkölcsi erőfeszítéssel érhetünk el. Hisz ahol nincs akarat, ott személyiség sincs: nép se, nemzet se. Ha István király csak a Nagyboldogasszony tündöklésére figyel, s nem akar államot alapítani, akkor ma nincs magyar állam, nincs magyar műveltség, nyelv, emlékezet. De ugyanezt elmondhatom Bethlen Gábor Erdélyéről, Széchenyi építkező akaratáról s Bartók kristályos szelleméről. Hisz amit teremtettek — akarták is! Tudom, vannak édenkeztibb állapotok is ennél a fegyelmező állapotnál, amikor könnyű szél emelgeti az ember csuklóját, de mi — itt, vagy bárhol másutt élő magyarok — nemigen ismerjük ezeket a természetes pillanatokat. Az élet számunkra többnyire kínos és gyötrető házi feladat. Valahonnan mindig lőhetnek ránk váratlanul, mint most épp Délen, a „háborúba ájult Szerbiában”, vagy mocskolhatnak és kiszoríthatnak bennünket, mint Erdélyben. Valahonnan mindig menekülnünk kell, s valamiért folyton mentegetőznünk. Nem most jött-e el az ideje annak, hogy a helyzetünkön változtassunk? Eddig minden szerencsétlenségünkre és bűnünkre találtunk magyarázatot. Azokra is, amelyeket mások ellen, s azokra is, amelyeket magunk ellen követtünk el. Mostantól kezdve hiába keresünk mentségeket. Magunk vagyunk, mint az egzisztencialista filozófia abszurd embere, s bármit csinálunk, minden a mi művünk lesz. A primitívség ugyanúgy, mint a zsenialitás. Akár tetszik nekünk ez a történelmi szerep, akár nem, erre kell fölkészülnünk. * Vasárnap van, augusztus első vasárnapja. Ismét egy fülledt, sorvasztó szobában ülök s dolgozom, mint valami világi szerzetes. Érzelmeket s gondolatokat gereblyézek össze a közeledő világtalálkozóhoz. Nehezen megy. Ennyi erővel egy drámát is meg lehetne írni. Eközben még csak darázs sem köszön be hozzám. Még csak a szomszéd vadgalamb se. Mintha az utca lakóival ők is a Balatonra utaztak volna. De semmi baj! Már-már kezdem jól érezni magam ebben a nyári aszkézisben. Mert tudom, hogy aki világtalálkozót szervez a föld harmincöt-harminchat országából hazaérkező magyaroknak, annak előbb magában kell nagy csöndet teremtenie. Nagy csöndet, mintha egy hűvös székesegyház gótikus ívei alatt ülne. éltő aggodalom és az aggódásnál mégis erősebb remény késztet szólásra néhány héttel az 1992 augusztusára tervezett világtalálkozó, illetve a Magyarok Világszövetsége esedékes közgyűlése előtt. Mi, akik annyi évtizeden át kettős kiszolgáltatottságban éltünk, az 1989-es politikai fordulatot úgy éltük meg ebben a keletközép-európai térségben, mint amely majd lehetővé teszi nemzeti azonosságunk érvényesítését. Nem így történt, nem így történik. Ebbe azonban nem nyugodhatunk bele. 20. századi történelmünk nagy drámája, megosztottságunk enyhülni látszik. Nemzeti s emberi csatavesztéseink után megértük, megéljük a történelem esélyét. Bennünk és körülöttünk több minden szerencsésen összehangzik. A demokratikus Európa, Kelet-Közép-Európa feltámadó demokratikus erői s Magyarország mai helyzete párhuzamos, illetve egybefutó utak. Brutális megosztottságunk erőszakos elidegenedésünket jelentette egymástól. Történelmünk áldása lehetne, ha a világ magyarságának elmúlt fél évszázados tapasztalatai alapján bölcs felismeréssé alakulna: meg kell szüntetni megosztottságunkat. Évtizedek történelmi megveretése után, a negatív helyzetek és tények őrjítő sora után: szolidaritás. Egymás keresése, egymáshoz való közelítése. Egymás megismerése. A világ magyarsága az elmúlt évtizedekben óriási szellemi, tudományos, erkölcsi és emberi értékeket hozott létre. Ezeket kellene a fejünk fölé tartani. Ezekből alakítani másféle emberi és magyarságtudatot. Mai nemzedékeinkben fél évszázados várakozás görcsölődik. S mi e várakozás tétje? Emberi többlet, nemzeti többlet. Az, ami eddig életünkből hiányzott, az emberi, erkölcsi szabad akarat, önbecsülésünk, a másság tisztelete és becsülése. A mai magyarságlét földrajzi területein, Magyarország, a világ szórvány- és sziget magyarsága az elmúlt fél évszázados történelmét különböző helyeken, különböző helyzetekben, másmás meghatározó körülmények hatása alatt élte meg. E tényből az is következik, hogy mindhárom létformának sajátos öntörvényei alakultak ki. S ha meg akarjuk érteni egymást, elsősorban különböző létformáink öntörvényeit, behatároló tényezőit kell ismernünk. Minden átvett séma vagy abszolutizáló mérték torzíthatja ítéleteinket. Nyelvünk, történelmünk okán azonosak vagyunk, életünk területei viszont másság hordozói. Egyszerre vagyunk azonosak-hasonlók és mások. A világ magyarsága más-más társadalmak függvényében, más-más helyzetekben, más hőfokon élte meg a kényszer, a hazátlanság, a létküzdelem, a honvágy, a hazafiság, a szülőföld, a boldogulás és a sikertelenség érzéseit. Másmás helyzetekben éltük és éljük meg a hatalomhoz való viszonyunkat: szervilizmusokat, a lojalitásokat, az asszimilációt, a közönyöket, a rejtett és nyílt ellenállásokat, a szembeszegüléseket és mártíromságokat. A világ magyarsága földrészekre szórt szálláshelyein alig van ember, család, akit és amelyet ne ért volna sérelem, megaláztatás, igazságtalanság az elmúlt fél évszázadban. Hányféle határt — láthatót és láthatatlant — húzott közénk az elmúlt idő? Mert más a viszonylagos anyagi jólét és más a koplalás, a szűkösség, a nincstelenség közérzete. Más a világ szellemi csúcsára ért magyar közérzete és más a ma is menekülő földönfutóé. Az elmúlt fél évszázadban a világ magyarságának a zöme a hatalmon kívül élt. Ma is csak kisebb részüknek van demokráciaélménye. Többségünk megcsonkított lélekkel néz a világba. Azonosak, hasonlóak vagyunk és különbözőek is. A másság lehet gazdagító érték, de gátló távolság is. Úgy érezzük, le kell küzdenünk a másság távolságait. Sérelmeikért, megkínzott életükért milliók kérhetnek, kérhetnének elégtételt. Szerintünk az az erkölcsi rend adhat megoldást, amelyet magunkban hordunk: a világmagyarság megélt élményei és tapasztalatai. Magunkban hordjuk az új rend igényét és mértékké alakítható nyersanyagát; — markánssá válik a magyar politika nemzetet és összmagyarságot vállaló felelőssége. Magyarország, minden magyar szellemi hazájává magasodik; — a volt emigráció szinte minden földrészen kialakította a magyarság szellemi gócait: világismeretet, világélményt adott, példát mutatott létküzdelemből, s legjobbjai elől jártak a zsarnokság és az erőszak leküzdésében; s a határon kívüli nemzeti kisebbségek felmutatták az önvédelem reflexeit, a megmaradás filozófiai, erkölcsi, művészi értelmezéseit. Az 1989-es változás után politikai tényezőkként jelenhettek meg a határon kívüli nemzetrészek. Az új demokráciákban folyó jogalkotás alapkérdése az emberi jog. Kelet-Közép-Európa magyarságának nagy történelmi esélye az önrendelkezés, az önigazgatás elve és gyakorlata. A határon kívül élők közérzetének markáns jellemzője a hovatartozás és az együvé tartozás érzése. A magyar kisebbségek, a sziget- és szórványmagyarság erőteljesen Magyarország irányába orientálódik, élő kapcsolatokra vágyik a szellemi hazával. A megosztottság állapotának természetes reflexe ez. Meggyőződésünk: a mai magyarságlétnek megvan az ereje, felismerőképessége ahhoz, hogy e tényezőket pozitív folyamatokká alakítsa és erősítse. Az esély és a helyzet tétje nagy, azért is, mert az összmagyarság, az egyetemes magyarság gondolatával szemben új nacionalizmusok sorakoznak a Kárpát-medencében. A magyarságlét súlypontjai Kelet-Közép-Európa térségeire tevődnek. Ennek ellenére szükségesnek tartjuk megőrizni hármas tagolódásunk belső egyensúlyát, egyenrangú szövetség-jellegét. Ne legyenek dominanciák. Ne legyen egyik területnek sem előjoga a másikkal szemben. Öntörvényeink tiszteletben tartásával közeledjünk egymáshoz. Ne öltsünk bírói talárt közös találkozásainkon. Saját igazságainkat ne nyilvánítsuk egyetlen igazsággá, mert egymást kereső utunkon nincs egyetlen igazság, emberi minősítéseinknek nem lehet csak egyetlen mértéke. Az igazságtevés mértékét nem lehet sem exportálni, sem importálni. Ha ezt tesszük, úgy a harag, a sértések, s a gyűlölködések új tüzeit rakjuk magunk alá. Az összmagyarság gondolatának szerintünk ma nem számon kérő bírákra, hanem megküzdött életeink, értékeink tisztelőire, befogadó, új utakra igazító, nagy lelkekre van szüksége. Sokan valljuk: az összmagyarság gondolata átfogó intézményt feltételez. A magyar állam hivatalos intézményrendszere mellett szükség van egy erős szövetségre. Egy szabad társulású, erkölcsi alapozású Magyarok Világszövetségére. Nyitott, pártoktól független, autonóm szövetséget képzelünk el, amely partneri viszonyban lehetne a magyar állammal, — olyan szövetséget, amelynek tagja lehet mindenki, aki elismeri alapszabályát és programját; — olyan szövetséget, amely összmagyar parlament formájában működhetne, valamennyi számottevő magyar szervezet és egyén részvételével; — olyan szövetséget, amelynek meghatározó alapelvei a tolerancia és a szolidaritás lenne; — olyan szövetséget, amely a határon túli magyarság regisztere, információs bázisa, kapcsolatainak ápolásában központja is lehetne. Az 1991-es decemberi közgyűlés és az azóta eltelt időszak eseményei nyugtalansággal töltenek el bennünket. Félő, hogy a Nyugaton és a Kárpát-medencében élő magyarság képviselői, illetve a magyarországiak nem haladnak kívánt mértékben a józan összmagyar megértés és megegyezés irányába. A személyi ambíciók és a személyes ellentétek sajnos még mindig meghatározóak és veszélyeztetik a közgyűlés és a magyarok világtalálkozója sikerét. Márpedig a folytatódó személyeskedő és elvtelen viták csökkentik a mai magyarság-lét esélyeit, legalábbis veszélyesen késleltetik politikai, gazdasági, kulturális talpraállását. Ennek a tarthatatlan helyzetnek a tudatosításával kérünk mindenkit, aki a magyarság egységében gondolkodik, próbálja meg félretenni előítéleteit, az elfogultságot, és a valódi értékekre figyelve vállalja részvételét az összmagyarság jövőjét munkáló fórumon. E találkozással megosztottságunk, szétszórtságunk távolságait kívánjuk csökkenteni, integrálni erőinket, egymáshoz közelítő szándékainkat, közös érdekeinket. Dobos László Levél a világ magyarságához Hornyik Miklós főszerkesztő Nácsa Klára főszerkesztő-helyettes Baráth Ferenc művészeti vezető Tördelőszerkesztők: Csánki János, Mikola Péter * A szerkesztőség munkatársai: Domonkos László, Endrődi Szabó Ernő, Győrffy László, Szilágyi Károly, Tóth László * Szerkesztőségi titkár: Hegedűs Vilmosné * Kiadja a Közművelődési Információs Vállalat, 1035 Budapest, Miklós tér I. Felelős kiadó: a K.I.V. igazgatója ,imma HAZAI ÉS KÜLHONI TUDÓSÍTÁSOK A Magyarok Világszövetsége kétheti lapja Megjelenik a Tótfalusi Kis Miklós Sajtóalapítvány támogatásával. Az Alapítvány kuratóriumának tagjai: Csoóri Sándor elnök Dobos László, Pomogáts Béla Szerkesztőség: 1011 Budapest I. Corvin tér 8. Levélcím: 1251 Budapest, Postafiók 54., Telefon: 201-3766; 201-5256 Telefax: Magyarok Világszövetsége 1068 Budapest, Benczúr u. 15. (36-1)122-8465. Hirdetésfelvétel: 1035 Budapest, Miklós tér 1. Telefon: 180-3594. * Lapunk szeptember közepétől előfizethető lesz Magyarországon a Magyar Postánál, külföldi előfizetőink részére a Kultúra Külkereskedelmi Vállalatnál. Az előfizetési szelvény következő számunktól megtalálható lesz a lapban. * Szikra Lapnyomda, Budapest (92-6375) Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 1216-432