Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1977-06-01 / 3. szám
Széchenyi, hogy őt viszi magával, szakértőként, első al-dunai (tanulmány) útjára. Korábban, régi, anekdotikus jellegű tudósítások alapján úgy tűnt, hogy ez a tanulmányút balul ütött ki, s ennek során Széchenyi és Beszédes kapcsolata is megromlott. Az azonban semmiképpen sem igaz, hogy valamilyen szakításra került volna sor, mert Széchenyi, ha közügyekről volt szó mindig túltette magát a személyes motívumokon. A vízügyeket és főleg a vízi utak fejlesztésének kérdéseit pedig a legfontosabb közügyek egyikének tekintette. De ellentmondanak az említett véleményeknek az ismert tények is: Széchenyi általában is sokra becsülte a mérnököket és a mérnöki munkát és különösen nagyra értékelte Beszédest. Ismeretes, hogy amikor felmerült a Duna—Tisza-csatorna kérdése Széchenyinek döntő szerepe volt abban, hogy a Csatorna-társulat megalakult és, hogy az Országgyűlés törvényt hozott a csatorna megépítéséről, melyet szinte minden egyéb gazdasági-műszaki feladat elé helyezett. „Legelső helyet pedig az érintett csatorna, hogy többet ne mondjak, e két okból érdemel. Mert egész felső-Magyarországot és Erdélyt hozná összeköttetésbe a hon szívével, mellynek emelése olly főszempont, — és így szinte az egész hazai testtel. Mert a honnak olly vidékét emelné varázsvesszőileg, melly leginkább megőrző magyar jellemét.. „A vasút áltálján véve csak azon két végpontot gazdagítja, mellyet egybefüggeszt, míglen célszerű vízcsatorna útján, mellynek partján e fölött mindig keletkezik út, mindazon középpontok is hízni szoktak, mellyeken az keresztül vág.” „Keblemet pedig semmi sem tágítaná annyira, mint ha mind azon jó magyar képek, mellyek Duna—Tisza közt láthatók, egy új életet árasztó derék vízcsatorna mellett, legnagyobb kéjjel éldelhetnék százszorta javított vidékünk minden előnyeit.” „És akkor, ha majd Tokajból is, Maros-Ujvárról is látnék érkezni Pestre hajót, és Szolnokra és Szegedre hajón indulván, kies kertek és csinos házak között vinne át az út, hol magyarságnak van legeredetibb bölcsője, melly azonban ma jobbadán homokban és sárban fekszik, akkor bizony egy kicsivel megint könnyülne rajtam az agyag súlya!...” (Széchenyi I. Jelenkor, 1845.) Csak a körülmények hatására nyugszik bele, hogy dédelgetett terve halasztást szenvedjen — de végleg akkor sem mond le róla — amikor be kell látnia, hogy az ország erői nem elégségesek két ilyen nagy feladat egyidejű megoldásához. Ezért összpontosította figyelmét a Tisza szabályozására. Amikor pedig a Balaton-gőzhajózás és a Balaton-fejlesztés ill. rendezés kérdése kerül napirendre, mint a terület legjobb ismerőjéhez, ismét Beszédeshez fordult a Balaton hajózhatása ügyében, mert csak tőle várhatta a Duna—balatoni víziösszeköttetés megteremtését. („Ugyan miért ne mennénk hajózható csatorna által legalább a Dunára” — írja balatoni röpiratában 1846-ban. — A Balaton hajózása már régen foglalkoztatta, hiszen „az egész világon a tavakat hajókon lehet bejárni még vitorlákkal is, csak az én szegény hazámban nem tudták még annyira vinni” — írta már 1818-ban, görögországi utazásakor.) És Széchenyi nem is csalódott várakozásában: Beszédes változatlanul szembefordult a XVIII. századi racionalista lecsapolási tervekkel és csupán a Balaton kellő mederbe szorítását tartotta szükségesnek a Balaton hajózási és egyéb irányú hasznosítása érdekében. Ugyanakkor pedig ismételten felhívta a figyelmet az egész dunántúli dombvidék vészesen elharapódzó bajára: az erdők kipusztításának következményeire, a folyók és vízmedrek feliszapolódásának veszélyére, vagyis az erdősítés és talajvédelem (ma úgy mondanánk: környezetvédelem) feladataira:.. . „... rémítő mély vízmosások szomorítják az értelmes utazót országszerte hegyes és dombos vidékén hazánknak. Például: Bakonyságban az elenyészett erdő helyén, a Zala völgy oldalban, a somogyi zselizben, Pécsvárad dombos vidékén, és másutt több száz helyen, hol földmurva legközelebb a patakokba, ezekből nagyobb vizesetek erejével a kevés esetü befogadó anya folyamokba sodortatik, hol a vízágyfenék emelésére meghever, az erdőpusztításért bünkesztésünkre . .(Beszédes J. 1839.) Valójában, csak az ő figyelmeztetését foglalja össze más szavakkal Széchenyi, amikor a balatoni röpiratában így ír: „... itt vajmi sokat tett ugyan a természet, de annál kevésbé vehető észre az emberek ápoló keze, midőn elferdítési és rontási iránya szinte minden lépten látható . .(Széchenyi I. 1846). Nemcsak az Al-Duna, a Duna—Tisza-csatorna és a Balatonvidék voltak Széchenyi és Beszédes együttműködési területei. Ilyennek tekinthető a Tisza-szabályozás is, noha Beszédes szerepe ebben a kérdésben nem egyértelműen pozitív. Igaz ugyan, hogy — mint a helyi hagyományok és tapasztalatok legjobb ismerője — ismételten állást foglal az átvágásokkal való szabályozás mellett, a gyakorlatban mégis egy olyan — Paleocapa által „valódinak” nevezett —átvágási tervvel lépett fel, amelyről a későbbiek során derült csak ki, hogy a Tiszán nem alkalmazható: lassú és költséges. Ennek ellenére azonban vitathatatlan, hogy az ő kerecseny komorói átvágási tervének lényeges szerepe volt a Tisza-szabályozás elindításában. Ez volt ugyanis a legjelentősebb azok közül a helyi tervek közül, amelyeket a hivatalos intézkedéseket és központi kezdeményezéseket türelmetlenül sürgető érdekeltek készítettek a saját költségükre. Az ellentmondó és vitatott tervek pedig végül is arra indították az ügyükben döntő nádori bíróságot, hogy egy minden érdekelt fél által elfogadható és együttműködésre alkalmas központi terv kidolgozását rendelje el. Így születhetett meg azután a Tisza-szabályozás általános terve, Vásárhelyi Pál munkája, amely alapján a Tisza-szabályozás ténylegesen megkezdődhetett. A Széchenyivel való kapcsolat kérdésében válik világossá Beszédes igazi jelentősége és kortársaihoz való viszonya is. Míg Széchenyi egyéb műszaki tanácsadói és munkatársai (Vásárhelyi, Pa- 110