Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
Hódmezővásárhely és a Tisza-szabályozás (II.) Szabályozás után A vizekben gazdag világban addig soha nem látott fordulatot hozott a Tisza szabályozása. A természetes éltetőjüktől elszakított vizes helyek kiszáradtak, csak a nagyobb esőzések idején telítődött medrük vízzel. Hódmezővásárhely akkori 132 ezer holdnyi területéből 76 010 kh. volt a tiszai árterület, vizes, mocsaras, lápos vidék. Gazdaságilag halászattal, nádvágással, legeltetéssel hasznosították. Ez a szabályozás után mezőgazdasági művelésre alkalmassá vált. Igaz, egy részét a száraz években aszály sújtotta, csapadékos esztendőkben fakadó vizek foglalták el. A Hód-tó, amelynek vizére 1845 májusában még nagy dunai gabonás hajókat is felvontattak, az 1860-as években kiszáradt. Előbb a partosabb részeit kezdik szántani, 1859-ben kutat szeretnének ásni a területén, majd a következő években a tófenék felmérését és kiosztását is elvégzik. 1863-ban a tó helyén levő veteményesek közül 14—16 hold közötti területet népkert céljára szakítanak ki. A volt „Nagytó" területének beépítése századunk második évtizedében kezdődött meg, és hosszabb építési szünet után a hatvanas évek elején vett lendület után hamarosan be is fejeződik. A Tisza gátak közé szorításával kialakuló új helyzethez nehezen szokott hozzá a lakosság. Igaz, főképp az ügyesebbek, olcsón jutottak tekintélyes nagyságú művelhető földhöz, mégis, az aszályos évek és a soha nem látott vízszintmagasságokkal érkező árvizek, amelyeknek kivédése nem mindig sikerült, erőteljesen foglalkoztatták a közvéleményt. A száraz időszakban, 1869-ben érdekes vita alakult ki a körtvélyesi kanyarulatról Vásárhelyen. Ekkor a vizet lajtokban hozták a Tiszáról, és pénzért mérték az utcán. Az artézi kutak tömeges fúrásának ideje még nem érkezett el. Egy cikkíró felveti: Jó lenne, ha a vasúttársasággal karöltve Algyőről csöveken hoznák a városba a vizet. Mások, meglehetősen rövidlátóan, „ne a vasúttal közösködjünk” jelszóval, Körtvélyes felől „lóvonatú" vasúttal szeretnék a vizet a városba hozni. Ismeretes, hogy az 1879-es árvíz Szeged katasztrófáját okozta. Nagy veszély fenyegeti ekkor Hódmezővásárhelyt is. A védekezés későn indult meg. Csak március 4-én reggel vonult ki nagyobb erő a kilenc mérföld hosszú vásárhelyi illetőségű töltések védelmére. A nagy veszélyt jelzi, hogy a következő nap már 3000—4000 ember védekezik a gátakon. Az utak járhatalanok. Március 5-én Körtvélyesnél töltéscsuszamlás keletkezik, a bajt azonban sikerül elhárítani. Ekkor már az ár szintje 10 hüvelykkel meghaladta az 1877-es legnagyobb vízállást. Éjjel a túlsó oldal gátja már nem bírta a víz nyomását, átszakadt. A Szeged pusztulását okozó gátszakadás után a folyó bal partján védekezők lélegzetvételnyi időhöz jutottak. A Szentes felől jövő újabb árhullám azonban a töltések további erősítését, a várható Szentes környéki gátszakadás pedig a város védelmét biztosító munkálatok gyorsítását kívánta. Az említett közerő mellett a 46-os gyalogezred fél százada dolgozott a töltéseken. A temesvári katonai parancsnokság ugyanennyi utászt küldött, Komáromból pedig 39 nagyméretű ladik és 86 hajós érkezett a munkálatokhoz. A védekezés mellett újabb feladatot jelentett Algyő, majd Szeged ide húzódó lakosainak elhelyezése és ellátása. A város 1749 algyőit és 1240 szegedit fogadott be. Márciusban természetbeni élelmezéssel látták el őket, áprilistól pedig pénzt kaptak napi élelmezésük biztosítására. A belügyminisztériumtól kapott 12 ezer forint október végére fogyott el. A vásárhelyiek segítettek a szegedi védekezésben is, éppen ott, ahol a vasúti töltést az ár áttörte, öten az ilovai malomban lelték halálukat, ketten nyomtalanul eltűntek. Szeged katasztrófája lendítette előre a vásárhelyi körtöltés építését is. A várost bizonyos töltések már jóval korábbi időben is védték, körtöltés emelésének gondolata azonban csak 1876- ban merült fel. Mikor az árvíz elmúlt, a terveket el is felejtették. 1879-ben azonban már a veszély idején megindult a munka. Az állam is támogatta: 250 ezer forint kölcsönt kapott a város erre a célra. A töltés 1881-ben elkészült, jelenleg is megvan. A gát vonala az északi részen, az alacsonyabb területeket megkerülve a várostól távolabb fekvő magasabb részeken halad. Hossza 17,5 kilométer és 83 méter tengerszint feletti magasságú. A város déli részén a partos oldalhoz téglafalakat építettek három kilométer hosszan. A „kőfalnak" ma már városképi jelentősége van. A múlt század nyolcvanas éveiben többször fenyegetett a Tisza árja, a kis-tiszai árvíz mégis akkor okozott károkat a vásárhelyieknek, amikor nagyobb veszélyekre nem számítottak. A nagyfai kanyarulatnál levő ún. kis-tiszai zsilip beton építménye a víz alámosása miatt megrepedt. Az újabb erősítő betonréteg sem segített, és egy kisebb árhullám hatására a víz a zsilipet 1887 június 1-én bedöntötte. A víz elárasztott majd 16 ezer hold földet, 210 tanyai lakás ment tönkre, az anyagi kár majd 806 ezer forint volt. A bajba jutottak megsegítésére kevés ruhanemű és 23 ezer forint jött össze gyűjtés útján. Szenti Tibor írja le, hogy „ ... a zsilipszakadást követően egy csoport szegedi kijött a Tisza partjára. Zenekart hoztak magukkal, nagy dáridót csaptak, és a cigánnyal ezt huzatták: Ehettek vásárhelyiek most már ti is halat! Szántó Nagy Mihály az év őszén a megtelt évben csónakból szórta a szemet az ér két száraz partjára, s kilenc kishold földjébe kilenc véka búzát vetett el." A Tisza árjának megfékezése, a folyó gátak közé szorítása még nem hárított el minden veszélyt. Már Széchenyi is világosan látta, számos alkalommal meg is fogalmazta, hogy a szabályozásnak a belvízrendezéssel és a víz i Az 1887-es kistiszai gátszakadás után 34