Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)

1987 / 7. szám

ásták ki a teljes átvágási szelvényt, ha­nem annak csak kb. egyharmadát, a bontás többi feladatát a víz erejére bízták. Egyes átvágások e módszerrel is kifejlődtek — döntően a Szolnok fe­letti lazább, a homokos és a kavicsos mederanyag —, más átvágások — döntően a Szolnok alatti kötött tala­jokban — alig fejlődtek tovább, úgy­hogy később gőzerejű kotrókkal kellett a kézi földmunka hiányaira „rásegíte­ni”. Érdekes, hogy a szakmán kívüli bí­rálók nincsenek tisztában azzal, hogy a vezérárkos módszer azelőtt is, akkor is, azóta is bevált és alkalmazott, gaz­daságos, költségkímélő, és általában eredményes módszer. Beszédes Józsefet minden krónikása dicséri ezért a be­vált módszerért. Ugyanezt a módszert a Tiszánál már rendszerint kárhoztatják, holott ott is bevált, s ahol kivételesen kiderült, hogy nem váltotta be, vagy nem mindenben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ott az utómunkákkal elérték a kívánt mértékű földeltávolí­tást. Az 1879. évi szegedi árvizet követő külföldi szakértői vélemény egyébként helyeselte a Vásárhelyi-koncepciót, rendben levőnek ítélte a végzett mun­kákat, s a teljes további sikert az ak­kor még nem teljes befejezés elvégzé­séhez kötötte. Az utómunkák szintén elhúzódtak, ezért tekintik a „készre je­lentés” időpontjának az 1908. évet. Az 1846. évi kezdéstől az 1908. évi teljes a befejezéséig eltelt 62 év mutatja, hogy Tisza szabályozásának munkája: mérnök és földmunkás nemzedékek munkája volt. Az aktualizáló történetszemlélet nyil­ván nem tud mit kezdeni azzal a két­ségtelen ténnyel, hogy az építések zö­mét, annak legalább 80%-át az ön­kényuralmi, 1850—1867. időszakban végezték. És azzal sem, hogy 1850 és 1879 között a hazai vízügyek „első em­­ber”-e, akár, mint császári műszaki fel­ügyelő, akár mint később az „alkotmá­nyos" magyar kormány műszaki taná­csosa, Herrich Károly volt, akit Bach huszárnak, a bécsi udvar bizalmi em­berének, egyes intézkedéseiből ítélve hozzá nem értő embernek, sőt, építési vállalkozó rokonának bizonyos vissza­élései, vagy gyanús manipulációi miatt még korrupt vezetőnek, általában pe­dig „minden bűn és baj okozójának" tekintenek még ma is. Ne gondoljuk, hogy a szabadságharc leverése után nem volt gazdasági élet Magyarországon, nem dolgoztak az em­berek, és nem igyekeztek a nehézségek ellenére is megtenni minden lehetőt megélhetésükért. Azt sem szabad gon­dolnunk, hogy a kiegyezést követően, amikor a gazdasági lehetőségek is megjavultak, minden nehézség egy szóra megoldódott. Ha azonban sok buktató és akadály után mégis sikerrel elkészült egyszer a nagy mű, sőt sike­rült a hibásnak bizonyult építéseket — a rosszul vonalazott töltéseket, eléggé ki nem fejlett átvágásokat, hibásnak bizonyult műtárgyakat — utóbb rend­behozni, s ezt a nagy művet később fenntartani és eredménnyel használni, akkor az is igaz, hogy aki ezeknek a munkáknak kb. 30 évig az élén állott, az általánosságban és összességében nem végezhetett rossz munkát. Ahhoz túl sok már a vád Herrich Károllyal szemben, hogy együttesen ennyi hihető volna. Valószínű, hogy követett el hi­bákat, ezeket a történetkutatóknak részletesen fel kellene kutatniuk. Nem valószínű azonban, hogy egy végül is a maga egészében jól sikerült ország­építő munkának harminc éven át hozzá nem értő szakmai irányítója lehessen, vagy olyan irányítója, aki tudatosan rosszat akar annak az ügynek, amelyet képvisel. Rövid szakmai értékelés 1948-ban, száz évvel a szabályozási munkák kezdete után, s 40 évvel a hi­vatalos befejezés után Iványi Bertalan mérnöknek már lehetett ennyi tapaszta­lata, hogy a Vízügyi Közleményekben „A Tisza kisvízi szabályozása” c. részle­tes értékelésében mindenben megala­pozott szakmai véleményt mondhasson az elkészült és élő műről. Iványi sze­rint a teljes mű összességében sikeres, a koncepció és a megoldási mód egye­dül lehetséges, s bizonyos hibái, ha nem is kiküszöbölhetők, de ellensúlyoz­hatók. Az alföldi viszonyokból következő csekély vízszínesés ki nem küszöböl­hető, csak javítható adottság. Az átvá­gások csak helyi javulást eredményez­hettek, csodát nem tehettek. A dunai betorkollásnál a Duna vízszintje, és ár­vízszintjei nem voltak lesüllyeszthetők s a Tisza vízszínesését csak úgy lehetett volna jelentékenyen megnövelni, ha a medret mélyre ássák és a Duna előtt kialakult lesüllyesztett tiszai vizeket szi­vattyúzással emelik be a nála maga­sabb szintű Dunába. A mélyre ásás, a szivattyútelep (és árvízkapu) irreálisan nagy méreteket, óriás energiamennyisé­geket kívánt volna, mindez irrealitás. De enélkül kényszerűen tűrni kell a Tiszába óriás hosszakig — egészen Szolnokig — visszaduzzasztó dunai víz­állásokat. És emiatt a tiszai mederesé­sek növelése behatárolódott. A tiszai árvízszintek is ijesztően meg­emelkedtek, akár 3—3,5 m-rel is a sza­bályozás előtti állapothoz képest. Ez az emelkedés a betöltésezés kényszerű ára. Az a víz folyik el a régi legna­gyobb vízszintek felett, ami a töltések miatt nem tud kiterülni az ármentesí­tett területekre. Miért nem ásatta a mérnök mélyebbre a Tisza medrét, hogy a kiterüléstől megmentett víz ott talál­jon helyet? Azért, mert a dunai, vagy a marosi, illetve körösi vissszaduzzasz­­tások miatt a vízszínek nem változná­nak, vagy ha igen, az előbb említett irreális szivattyútelepen kellene a Tisza vizét a Dunába juttatni. Éppen ezért árvízkor a töltéseken védekezni kell, a töltéseket pedig rendszeresen karban kell tartani. Az 1970. évi árvízvédekezés valóban sok pénzébe került az ország­nak. De mennyibe került volna, ha a Tisza gátjai átszakadnak? És egy év­században hányszor van szükség akko­ra kiadásokra? Különlegesen nagy és hosszú árvíz a Tiszán a töltésezés óta 1888-ban, 1895-ben, 1919-ben, 1932- ben és 1970-ben volt. Ez a gyakoriság viszonylag kicsiny, s bár igaz, hogy a védekezés koncentrált költségigényű, de az is igaz, hogy évtizedekig nem szükséges igen magas árvíz ellen véde­kezni. 1970-ben a védekezőknek sok dolguk volt, de a Tisza hosszához ké­pest a szükségszerűen előforduló lé­nyegesebb meghibásodások száma ke­vés volt. A túlfejlett kanyarulatok átvágásos megrövidítése az árvízszintek süllyesz­tésére ugyan nem alkalmas beavatko­zás, azonban az esésviszonyok és a mederviszonyok javításával némileg gyorsíthatta a víz áramlását, megnö­velhette az áramlási sebességeket, ja­víthatta az áramlási képet, ami a me­der állékonyságához és a hajózás na­gyobb biztonságához lényegesen hoz­zájárult. A szűk töltésezés által a töl­tések közébe kényszerített vizek árhul­lámai is hamarább elhagyják a Tisza vízrendszerét, mint a szabályozás előtt, amikor a visszafolydogáló vizekből hó­napokig is utánpótlást kapott a főfolyó. Az a vélekedés azonban téves — még akkor is, ha mérnöktől halljuk —, ami szerint az árhullámok levonulási sebes­sége (a tetőzések haladási sebessége) növekedhetett volna az átvágások miatt, a meder lefolyási akadályainak megszüntetése következtében. A cikk szerzője saját vizsgálatai nyomán és a szegedi hidrológai „iskola” megállapí­tásai nyomán állíthatja, hogy a Tiszán az árhullámok levonulási sebessége a Duna, Maros, vagy a Körös árhullá­mainak befolyásától függ. A tiszai levo­nulási sebesség szabad állapotban is lényegesen kisebb a víz áramlási kö­zépsebességénél (0,4 m/s az 1 m/s-mal szemben!), viszont általában, amikor az említett folyók hatása érvényesül, visszaduzzasztások és süllyesztések érik­­ a Tiszát, akkor, mint rendszerint, a tető­­zési sebesség iránya a vízfolyáséval el­lentétessé válik, ami azt jelenti, hogy Szegeden rendszerint hamarább letető­zik az árhullám, mint pl. Szolnokon. Ha tehát azt látjuk leírva, hogy a Tisza árhulláma Szolnok és Szeged közt, vagy Csongrád és Szeged közt „megtorlódik", amivel azt fejezik ki, hogy a tetőző vízállás hosszú folyó­szakaszokon napokon át nem, vagy csak alig mozdul egy árhullám során, akkor nem arra kell gondolnunk, hogy a meder elégtelen vízszállítású — eltö­­mődött, zátonyos, vagy rosszul fejlett, vagy „rosszul szabályozott” —, hanem arra, hogy a Körös, Maros, vagy Duna vízhozamával, vagy beömlésének geo­déziai magasságával éppen duzzasztó hatást gyakorol az említett folyósza­kaszokra. Ha nem így volna, nem vol­na lehetséges az sem, hogy amikor a Duna fogadóképessége ugyanannál az árvíznél megnyílik, vagy ha a mellék­folyók hirtelen kimerülnek, az állítólag rossz folyómeder hirtelen megjavul, és másfélszeres vízhozammal önteni kezdi a vizet. Nem szabad a mérnök hibáját keresni olyan körülményekben, amelyek nem létezőek. Mondják még, hogy a szabályozás a hordalékviszonyokat is károsan befo­lyásolta. Igaz, minden beavatkozás változtathat a hordalékviszonyokon. Még egy hídépítés is. Ezért tehát ne építsenek hidat? Száz év tapasztalata­ 23

Next