Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 7. szám
ásták ki a teljes átvágási szelvényt, hanem annak csak kb. egyharmadát, a bontás többi feladatát a víz erejére bízták. Egyes átvágások e módszerrel is kifejlődtek — döntően a Szolnok feletti lazább, a homokos és a kavicsos mederanyag —, más átvágások — döntően a Szolnok alatti kötött talajokban — alig fejlődtek tovább, úgyhogy később gőzerejű kotrókkal kellett a kézi földmunka hiányaira „rásegíteni”. Érdekes, hogy a szakmán kívüli bírálók nincsenek tisztában azzal, hogy a vezérárkos módszer azelőtt is, akkor is, azóta is bevált és alkalmazott, gazdaságos, költségkímélő, és általában eredményes módszer. Beszédes Józsefet minden krónikása dicséri ezért a bevált módszerért. Ugyanezt a módszert a Tiszánál már rendszerint kárhoztatják, holott ott is bevált, s ahol kivételesen kiderült, hogy nem váltotta be, vagy nem mindenben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ott az utómunkákkal elérték a kívánt mértékű földeltávolítást. Az 1879. évi szegedi árvizet követő külföldi szakértői vélemény egyébként helyeselte a Vásárhelyi-koncepciót, rendben levőnek ítélte a végzett munkákat, s a teljes további sikert az akkor még nem teljes befejezés elvégzéséhez kötötte. Az utómunkák szintén elhúzódtak, ezért tekintik a „készre jelentés” időpontjának az 1908. évet. Az 1846. évi kezdéstől az 1908. évi teljes a befejezéséig eltelt 62 év mutatja, hogy Tisza szabályozásának munkája: mérnök és földmunkás nemzedékek munkája volt. Az aktualizáló történetszemlélet nyilván nem tud mit kezdeni azzal a kétségtelen ténnyel, hogy az építések zömét, annak legalább 80%-át az önkényuralmi, 1850—1867. időszakban végezték. És azzal sem, hogy 1850 és 1879 között a hazai vízügyek „első ember”-e, akár, mint császári műszaki felügyelő, akár mint később az „alkotmányos" magyar kormány műszaki tanácsosa, Herrich Károly volt, akit Bach huszárnak, a bécsi udvar bizalmi emberének, egyes intézkedéseiből ítélve hozzá nem értő embernek, sőt, építési vállalkozó rokonának bizonyos visszaélései, vagy gyanús manipulációi miatt még korrupt vezetőnek, általában pedig „minden bűn és baj okozójának" tekintenek még ma is. Ne gondoljuk, hogy a szabadságharc leverése után nem volt gazdasági élet Magyarországon, nem dolgoztak az emberek, és nem igyekeztek a nehézségek ellenére is megtenni minden lehetőt megélhetésükért. Azt sem szabad gondolnunk, hogy a kiegyezést követően, amikor a gazdasági lehetőségek is megjavultak, minden nehézség egy szóra megoldódott. Ha azonban sok buktató és akadály után mégis sikerrel elkészült egyszer a nagy mű, sőt sikerült a hibásnak bizonyult építéseket — a rosszul vonalazott töltéseket, eléggé ki nem fejlett átvágásokat, hibásnak bizonyult műtárgyakat — utóbb rendbehozni, s ezt a nagy művet később fenntartani és eredménnyel használni, akkor az is igaz, hogy aki ezeknek a munkáknak kb. 30 évig az élén állott, az általánosságban és összességében nem végezhetett rossz munkát. Ahhoz túl sok már a vád Herrich Károllyal szemben, hogy együttesen ennyi hihető volna. Valószínű, hogy követett el hibákat, ezeket a történetkutatóknak részletesen fel kellene kutatniuk. Nem valószínű azonban, hogy egy végül is a maga egészében jól sikerült országépítő munkának harminc éven át hozzá nem értő szakmai irányítója lehessen, vagy olyan irányítója, aki tudatosan rosszat akar annak az ügynek, amelyet képvisel. Rövid szakmai értékelés 1948-ban, száz évvel a szabályozási munkák kezdete után, s 40 évvel a hivatalos befejezés után Iványi Bertalan mérnöknek már lehetett ennyi tapasztalata, hogy a Vízügyi Közleményekben „A Tisza kisvízi szabályozása” c. részletes értékelésében mindenben megalapozott szakmai véleményt mondhasson az elkészült és élő műről. Iványi szerint a teljes mű összességében sikeres, a koncepció és a megoldási mód egyedül lehetséges, s bizonyos hibái, ha nem is kiküszöbölhetők, de ellensúlyozhatók. Az alföldi viszonyokból következő csekély vízszínesés ki nem küszöbölhető, csak javítható adottság. Az átvágások csak helyi javulást eredményezhettek, csodát nem tehettek. A dunai betorkollásnál a Duna vízszintje, és árvízszintjei nem voltak lesüllyeszthetők s a Tisza vízszínesését csak úgy lehetett volna jelentékenyen megnövelni, ha a medret mélyre ássák és a Duna előtt kialakult lesüllyesztett tiszai vizeket szivattyúzással emelik be a nála magasabb szintű Dunába. A mélyre ásás, a szivattyútelep (és árvízkapu) irreálisan nagy méreteket, óriás energiamennyiségeket kívánt volna, mindez irrealitás. De enélkül kényszerűen tűrni kell a Tiszába óriás hosszakig — egészen Szolnokig — visszaduzzasztó dunai vízállásokat. És emiatt a tiszai mederesések növelése behatárolódott. A tiszai árvízszintek is ijesztően megemelkedtek, akár 3—3,5 m-rel is a szabályozás előtti állapothoz képest. Ez az emelkedés a betöltésezés kényszerű ára. Az a víz folyik el a régi legnagyobb vízszintek felett, ami a töltések miatt nem tud kiterülni az ármentesített területekre. Miért nem ásatta a mérnök mélyebbre a Tisza medrét, hogy a kiterüléstől megmentett víz ott találjon helyet? Azért, mert a dunai, vagy a marosi, illetve körösi vissszaduzzasztások miatt a vízszínek nem változnának, vagy ha igen, az előbb említett irreális szivattyútelepen kellene a Tisza vizét a Dunába juttatni. Éppen ezért árvízkor a töltéseken védekezni kell, a töltéseket pedig rendszeresen karban kell tartani. Az 1970. évi árvízvédekezés valóban sok pénzébe került az országnak. De mennyibe került volna, ha a Tisza gátjai átszakadnak? És egy évszázadban hányszor van szükség akkora kiadásokra? Különlegesen nagy és hosszú árvíz a Tiszán a töltésezés óta 1888-ban, 1895-ben, 1919-ben, 1932- ben és 1970-ben volt. Ez a gyakoriság viszonylag kicsiny, s bár igaz, hogy a védekezés koncentrált költségigényű, de az is igaz, hogy évtizedekig nem szükséges igen magas árvíz ellen védekezni. 1970-ben a védekezőknek sok dolguk volt, de a Tisza hosszához képest a szükségszerűen előforduló lényegesebb meghibásodások száma kevés volt. A túlfejlett kanyarulatok átvágásos megrövidítése az árvízszintek süllyesztésére ugyan nem alkalmas beavatkozás, azonban az esésviszonyok és a mederviszonyok javításával némileg gyorsíthatta a víz áramlását, megnövelhette az áramlási sebességeket, javíthatta az áramlási képet, ami a meder állékonyságához és a hajózás nagyobb biztonságához lényegesen hozzájárult. A szűk töltésezés által a töltések közébe kényszerített vizek árhullámai is hamarább elhagyják a Tisza vízrendszerét, mint a szabályozás előtt, amikor a visszafolydogáló vizekből hónapokig is utánpótlást kapott a főfolyó. Az a vélekedés azonban téves — még akkor is, ha mérnöktől halljuk —, ami szerint az árhullámok levonulási sebessége (a tetőzések haladási sebessége) növekedhetett volna az átvágások miatt, a meder lefolyási akadályainak megszüntetése következtében. A cikk szerzője saját vizsgálatai nyomán és a szegedi hidrológai „iskola” megállapításai nyomán állíthatja, hogy a Tiszán az árhullámok levonulási sebessége a Duna, Maros, vagy a Körös árhullámainak befolyásától függ. A tiszai levonulási sebesség szabad állapotban is lényegesen kisebb a víz áramlási középsebességénél (0,4 m/s az 1 m/s-mal szemben!), viszont általában, amikor az említett folyók hatása érvényesül, visszaduzzasztások és süllyesztések érik a Tiszát, akkor, mint rendszerint, a tetőzési sebesség iránya a vízfolyáséval ellentétessé válik, ami azt jelenti, hogy Szegeden rendszerint hamarább letetőzik az árhullám, mint pl. Szolnokon. Ha tehát azt látjuk leírva, hogy a Tisza árhulláma Szolnok és Szeged közt, vagy Csongrád és Szeged közt „megtorlódik", amivel azt fejezik ki, hogy a tetőző vízállás hosszú folyószakaszokon napokon át nem, vagy csak alig mozdul egy árhullám során, akkor nem arra kell gondolnunk, hogy a meder elégtelen vízszállítású — eltömődött, zátonyos, vagy rosszul fejlett, vagy „rosszul szabályozott” —, hanem arra, hogy a Körös, Maros, vagy Duna vízhozamával, vagy beömlésének geodéziai magasságával éppen duzzasztó hatást gyakorol az említett folyószakaszokra. Ha nem így volna, nem volna lehetséges az sem, hogy amikor a Duna fogadóképessége ugyanannál az árvíznél megnyílik, vagy ha a mellékfolyók hirtelen kimerülnek, az állítólag rossz folyómeder hirtelen megjavul, és másfélszeres vízhozammal önteni kezdi a vizet. Nem szabad a mérnök hibáját keresni olyan körülményekben, amelyek nem létezőek. Mondják még, hogy a szabályozás a hordalékviszonyokat is károsan befolyásolta. Igaz, minden beavatkozás változtathat a hordalékviszonyokon. Még egy hídépítés is. Ezért tehát ne építsenek hidat? Száz év tapasztalata 23