Beregi Hírlap, 1998. január-június (54. évfolyam, 1-59. szám)

1998-02-26 / 15. szám

Lapunk mai számába­n megkezdjük dr. Benda Mária, dr. Fedinecz Sándor és Kállai Gyulánné Polónyi Margit "Bereg megye egészségügyének története" rímes tanulmánya rövidített változatának közlését. A szerzők közel egy évtizeden át tanulmányozták, kutatták Bereg megye egészségü­gyének történetét. Az Országos Széchenyi Könyvtár, a Kárpátaljai Megyei Állami Levéltár adatain, okmányain kívül tanulmányukhoz közel 60 forrásművet használtak fel. A tanulmány a történelmi Bereg megye egészségügyét öleli fel, tehát nemcsak a beregszászi, hanem a munkácsi, szolyvai, valócі járássokél is. Helyszűke miatt azonban csak a Beregszászi járást érintő részeket közöljük. A szerzők a tanulmány egy-egy példányát átadták az Országos Széchenyi Könyvtárnak és a Kárpátaljai Megyei Állami Levéltárnak. A tanulmány még egy példányát, annak lapunkban való közlésével egyidejűleg átadjuk a járási könyvtárnak. Azok az olvasóink, akik bővebb ismereteket szeretnének szerezni vidékünk egészségügyének történetéről, bármikor tanulmányozhatják azt a könyvtár olvasótermében. A tanulmányhoz egy 126 oldalas névtár tartozik, amelyben megtalálhatók a vidékünkön 1493-tól 1­992-ig dolgozott orvosok, gyógyszerészek nevei, rövid jellemzésük. Bármennyire is körültekintően jártak el a névtár összeállítói, kiderült, hogy­ néhány orvos, sajnos, kimaradt abból. A szerzők köszönettel fogadnak minden ezzel kapcsolatos észrevételt, közlést. 1. A táltosoktól az első orvosokig A középkor kezdetén vidékünkön csak népi gyógymódokról, orvosságként használt rituális kegyszerekről tudunk. A kereszténység előtti magyarság táltosai is foglalkoztak gyógyítással, tudtak koponyát lékelni, eret vágni. Módszereik a vándor gyógy­ítók révén fennmaradtak, akárcsak a gyógyító hatású növények, kenőcsök használata. Ezeknek természetfeletti erőt tulajdonítottak, éppúgy, mint később a kegyszereknek, templomi képeknek. Leg­régibb ilyen emlékünk a csarodai református templom faliképe Szent Domjánról és Kozmáról, akiket a járványok idején gyógyító szentekként tiszteltek, akik a sebészként működő borbélyok védőszentjei lettek. Beregszászban is volt ilyen oltárkép, mint ezt Fehér Mátyás "A beregszászi Domokos-rendi kolostor története" c. könyve tanúsítja, amely 1944-ben jelent meg Kassán. Az oltárkép egykor a Minden­szentek plébániai templomban állt Miután Batu kán csapatai elpusz­tították Beregszászt, a temetetlen holttestek miatt pestis tört ki. A körny­ező mocsaras v­idéken a malária is gy­akori volt. 1348-ban is volt járvány, majd 1568-ban ismét pusztított a "fekete halál". A letelepített Benedek- és János­­rendi szerzetesek ispotályokat alapítottak. Az egyik, a XV. században alapított ilyen intézmény igazgatója Túri Domokos volt. Ő tehát az első orvos, akinek ismert a neve. A beregszászi ispotály­ról a XVI. századból is van adatunk. 1530-ban az intézménynek Bekérni Mihály volt a magisztere. Említés történik erről a kórházról 1548-ban is. Ezek a kórházak v­alószínűleg öregek menhelyei vagy szegényházak v­oltak. Erre lehet köv­etkeztetni abból is, hogy 1555-ben I. Ferdinánd király a beregszászi szegény­ek házának javára megengedte, hogy ha olyan lakosok halnak meg, akiknek nincsenek örököseik, hagyatékuk egyharmada az “ápolda” gondnokának kezéhez kerüljön. Az 1645. évi úrbéri összeírás meg­említi, hogy az ispotály adómentes. Ebben az időben a város Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna tulajdonában volt. A kórházról említés történik 1672- ben és 1682-ben is. 1699-ben már hat borbély működött a városban, akik alapv­ető munkájukon kívül sebészi feladatokat is elláttak: eret vágtak, köpülyöztek, eltört végtagokat raktak sínbe. A legügyesebbek “hály­ogot is szúrtak”, vagyis szürkehályog­­műtéteket végeztek. Ezekre a borbélyokra nagy szükség volt, mivel a szerzeteseknek tilos volt műtéti beav­atkozásokat végezni. A rendházakban, főként a Benedek-rendi szerzetesek ispotályaiban gyógyfüv­ekkel, kenőcsökkel gyógy­ítottak. Ezután csak 1725—1726-ban tör­ténik említés a beregszászi kórházról, amely a római katolikus lelkészlak mellett “az elaggott és elnyomorodott lakosok men­­helyéül szereztetett”. 1756-ban gróf Schönborn Anselm Ferenc felesége, gróf Monteforti Mária Terézia új kórházat építtetett négy helyiséggel. 1773-ban azonban újra arról írnak, hogy a kórház állapota elhanyagolt. A lelkész és a város bírái egymást hibáztatták és a Rákóczi­­felkelés utáni állapotokkal magyarázták a romlást. A XVIII. század vége felé ez az állapot valamennyire rendeződik, a kór­házat a plébániára bízták, jav­adalmazásáról a város gondoskodott. A beregszászi kórház még a XIX. század közepén sem egyéb, mint menedékház. “egy-két elaggott helybeli lakos talált benne ellátást, amiért cserében kötelesek voltak a templomot takarítani”. A XVI—XVII. század történelmünk egyik legsötétebb korszaka. A török megszállás, majd a kuruc-labanc háború tönkretette a településeket. A mocsaras területeken dúlt a malária, másutt a feketehimlő, a tífusz. 1679-ben például Bereg megyében márciustól októberig dühöngött a pestis, 1710—1713. között többször is végigsöpört a v­idéken. 1742-ben Beregszászban háromszázan, Váriban több mint kétszázan haltak meg. Ebben a korban, mint Lehoczky Tivadar írta, méltán beszélhetünk egész települések kipusz­tulásáról. A megyében a lakosság becsült száma 45 ezer fő volt. Dávid Zoltán “Az 1738. évi pestisjárvány pusztítása” c. cikkében a halottak számát ötezerre becsüli. 1770 körül a megy­ében sem orvos, sem sebész nem működött. Csak 1787-ben lett ismét Bereg megyének “fizikusa” (az akkori nyelvhasználat szerint orvosa) Kolozsvári Sámuel személyében. Báró Rév­ay Simon, Bereg v­ármegyei főispán 1785-ben kiadott rendeletében olv­ashatjuk, hogy “miután minden járásnak felcsere van”, a bíró a megbetegedéseket "pálca­büntetés terhe alatt tartozik közölni a felcserrel”, aki köteles a beteget “ingyen is" kezelni. Ezenkívül "a közegészség megóvása érdekében a bíró köteles a járvány kitörését jelenteni a v­ármegyéhez. Eltiltatik az a régi rossz szokás, hogy az istálló és a lakószoba egy fedél alatt legyen, minden házon kémény és ablak csináltatása ren­deltetik, hogy a házban "a levegő szabadon járhasson”. Magyarországon 1773-ig nem volt orvosképzés, az orvosok Bécsben végeztek vagy ott tettek vizsgát. Végre 1773-ban Mária Terézia megalapította a nagy­­szombati egyetemet és orvosi kart. Kolozs­vári Sámuel. Bereg megye főorvosa is itt tanult. A járványok azonban tovább pusz­títottak. 1792-ben elterjedt a szifilisz, 1793- ben a v­érhas, 1795-ben a skorbut, amellyel kapcsolatban Sebeők Sándor Váriból származó Bereg megy­ei főorv­os terjedelmes utasítást adott ki. Egy­ébként Sebeők Sándor a korhoz képest szakszerűen foglalkozott a megye egészségügyével, mivel Bécsben v­égzett tudós orv­os volt. Magas képzettségű orvosa volt a vidéknek Beregszászi Mózes is, aki a leydeni egyetemet végezte el. Dercsény­i (Weisz) János Bécsben végzett orv­osdoktor vidékünk ásv­ányi kincseiv­el is foglalkozott, sokat tett Kárpátalja gyógyvizeinek hasz­nosítása érdekében. (Foly­tatása következik.) * 2. oldal jai!S­uzsánna napján megszólalnak a pacsirták — tartja a népi meg­figyelés és én állítom, így igaz. Ahogy beléptem a tanterembe, felbolydult az osztály és alig hangzik el kórusban az üdvözlés, mint kedvesen csivitelő pacsirtacsapat, minden gyerek egyszerre kezd csicseregni. Kezüket úgy lengetik, mintha valódi madárszárny lenne, köröznek körülöttem és szoros gyűrűbe fognak; szemükben öröm ragyog és öröm sugárzik minden szavukból. Csak állok közöttük és igyekszem kihámozni a rám­zúdított színes szavak tömkelegéből, mi okozza a nagy izgalmat, mitől ez a lázas lelkendezés. — Farsangi bál lesz holnap... itt nálunk az osz­tályban... ugye, el tetszik jönni? Álarcban leszünk és szerepelni is fogunk... alig várjuk már, de jó, hogy el tetszett jönni, de holnap feltétlenül tessék itt lenni! —­ Jövök én, hogy ne jönnek, nem hagyhatok ki egy ilyen eseményt ... Hát valamilyen meglepetés lesz-e? — Lesz, persze, hogy lesz, de ez titok, majd holnap! Kucsinka Katalin, a Beregszászi 6. Sz. Általános Iskola II. A osztályának tanítónője szelíden mosolyogva hallgatja a zsivajt, ő is együtt örül a gyerekekkel. Nem is inti csendre a lármázókat, hagyja, hogy felhőtlenül örüljenek, terv­ezgessenek. Elintézem, amiért jöttem, még egy­­szer megígérem, hogy feltétlenül eljövök és kilépek a folyosóra. Nem messze az ajtótól szülők álldogálnak, várják a tanítás végét, hogy hazakísérjék gyermekeiket. Fülemet v­áratlanul méltatlankodó hang üti meg: mit nem találtak ki már megint, méghogy farsangi bál, nincs enélkü­l is elég gondunk? Csodálkozva hallgatom és nem állom meg szó nélkül, mert sehogysem értem a szavakból kiszűrődő rosszallást. Miért baj az, ha a gy­erekek örülnek? Hiszen annyi kevés szórakozás jut nekik az életből... A farsangi mulatozás nagy­on régi népszo­kás, így búcsúztatják a telet szerte a világon. A szülők számára igazán nem jelent sem plusz kiadást, sem külön feladatot... Gondoljanak a gyermekeik örömére, jöjjenek el, meglátják, érdemes lesz — biztatom a szülőket — én még a kisuno­­kámat is elhozom, teszem hozzá v­égül Másnap időben érkeztem a farsang­búcsúztatóra és a már ott megjelent v­endégek és érdeklődő szülők társaságában én is részese lehettem a vidám hangulatnak. Azóta is meleg szív­vel és a tanítónő iránti őszinte tisztelettel gondolok v­issza az ott eltöltött másfél-két órára. Volt itt farsangi lakodalom, meny­asszonny­al és vőlegénny­el, meg nótázó lakodalmas menettel, aztán táncra perdültek és énekeltek, majd vidám verses farsangi jeleneteket adtak elő és persze szav­altak is. Meglestem, ahogy nevető szemükkel minduntalan apjuk­­anyjuk tekintetét keresik, akik kicsit szégyenlős büszkeséggel nézték a felsza­badultan és boldogan szórakozó gyerme­keiket. Nem volt egyiknek sem a jelmeze drága selyemből vagy bársony­ból, maguk csinálta papírálarc volt rajtuk, papírból volt a bohóc sipkája is — de ez senkit nem zavart, mert a jókedvük igazi volt, szívből jövő. Örültem, hogy eljöttem, hogy itt lehetek és ugyanez az érzés volt leolvasható a szülők arcáról is. A “bálra” Horváth Anna művésznőt is meg­hívták a gyerekek, aki aztán régi farsangi csúfolódó nó­tákra tanította a kicsiket és mi tagadás, én sem átal­­lottam beállni a táncosok közé a körbe és együtt játszottam velük. És bár­­a második osztály nem az iskola főépületében helyezkedik el, sőt, nem is közvetlenül a szomszédságában, azért Pákh László igazgatóhelyettes úr is szakított rá időt, hogy ott legyen a farsangbúcsúztatón. Milyen az a bál, ahol nincs evés-ivás, kérdezheti bárki. Nos, ezt nem tudom, mert a szülők között akadtak olyanok is, akik maguktól gondoltak erre, mindenféle felkérés, vagy célzás nélkül és hoztak édes, sós süteményt, ivólét, kólát. Még nézni is jó volt, milyen élvezettel fogyasztották a finomságokat azok a gy­erekek, akiknek alig, vagy soha nem adatik meg, hogy ilyesmihez hozzájussanak... Köszönet érte azoknak a szülőknek, akik gondoltak erre, de a legnagyobb köszönet Kucsinka Katalin tanító nénit illeti, aki nem sajnálta sem az időt, sem a fáradságot, hogy felkészítse, betanítsa a vidám farsangi műsort, munkaidején kívül, nem várva érte köszönetét, sem más any­agi ellenszolgáltatást, még arra sem gondolv­a, azt is feledve, hogy a többi pedagógus kollégájával együtt ő is hiába várja hétről hétre az elmaradt munkabérét, pedig becsülettel megdolgozott érte. Bizony, ebben a nehézkesen döcögő, sok gondtól terhes életben nagyon sokat jelent az, hogy még vannak ilyen lelkes, szív­vel-lélekkel tanító pedagógusok, akik, ha gyerekekről van szó, képesek feledni saját bajaikat és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy örülni, mosolyogni lássák a rájuk bízott kis tanítványaikat. Megbecsülést és tiszteletet érde­melnek és én büszke vagyok rá, hogy több olyan pedagógust ismerek ebben az isko­lában, akikre mindez ráillik, sok ilyen tanárral vagyok kapcsolatban, hosszú­hosszú évek óta. X­eim­auch Katalin Telet temet a víg farsang... A képen: a diploma átadásának ünnepélyes pillanata. Tudósítónk A közelmúltban ünnepélyes eseménynek adott otthont a Kárpátaljai Tudományos Kutatóintézet Buktán. Újabb ifjú kutatóval bővült az agrártudományi szektor: Szemenyenko Igor megkapta az agrártudományok kandidátusa címet. Beregszászban jól ismerik őt. Minden jótékony­sági akcióból kiveszi részét, mivel alapelve, hogy ségitem­ kell a rászorulókon. Aranyéremmel érettségizett, majd kitűnő eredménnyel fejezte be az Ungvári Állami Egyetem közgazdasági szakát. Tudományos értekezését “Magyarország mezőgazdasága és az ottani tapasztalatok felhasználása az ukrajnai mezőgazdaságban” témából védte meg sikeresen. BEREGI HÍRLAP 1998. február 26., csütörtök

Next