Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)
2007-09-01 / 65-66. szám
Juhász László Tollas Tibor igazsága (Folytatás lapunk előző számaiból) Az első nyilvános támadás Nem sokkal Kannás önkéntes felajánlkozása után jelent meg a színen Lévai Jenő publicista, aki a háború előtt közölt szovjet- és kommunistaellenes írásai (Éhség, forradalom, Szibéria, 1933; Fehérvártól vörös Leninig, 1934), valamint az 1946-ban kiadott Wallenberg-könyve miatt sokáig mellőzött volt. Ő látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy felújítsa, sőt kibővítse a Kecskési Tollas Tibor ellen koholt vádakat. Egyesek szerint Lévai nem önkéntes lelkesedésből, hanem felső nyomásra írta meg A beregszászi gettó parancsnokából szabadságharcos című írását az Új Élet című budapesti izraelita lap 1965. július 15-i, majd folytatását az újság augusztus 1-jei számában (A beregszászi gettó parancsnokából nemzeti hős). Már a címből is látszik, hogy Lévai nemcsak a rendelkezésére bocsátott periratokat használta fel írásában, hanem néhány lapáttal rá is tett a vádakra. .. Hiszen sem a vádirat, sem az ítélet nem szólt arról, hogy Kecskési Tibor volt a beregszászi gettó parancsnoka. Ugyancsak valótlan Lévainak az az állítása, hogy a csendőr főhadnagy ellen egy volt csendőre tett feljelentést. A periratokból ugyanis egyértelműen megállapítható, hogy a Tavi Árpád elleni perben merült fel először Kecskési Tibor neve, és annak alapján indítványozta a budapesti népügyész előzetes őrizetbe vételét. A belügyi szervek által az Új Élet rendelkezésére bocsátott anyagot jelenleg a Lévai-hagyaték egyik aktájaként a Történettudományi Intézetben őrzik. Ez a dosszié nem tartalmazza az egész peranyagot, kizárólag az ügyészi tanúkihallgatások jegyzőkönyvét, a vádiratot, az ítéletet, a vádlott életleírását, az igazoló eljárás kérdőívét, valamint azokat a jugoszláv hatóságok által 1945 májusában kiállított igazolásokat, amelyek a volt csendőr főhadnagy muraközi szolgálata idején tanúsított demokratikus magatartásáról szólnak. Különös, hogy hiányoznak innen a védelem tanúinak vallomásai, amelyek sorra cáfolták volna Lévai cikkének valótlan állításait. A szerzőnek nyilvánvalóan nem volt szüksége a Gáspár testvérek, Lefkovics Klára, Halász Magda, Stark Ervin, Mándl Sándor és Fuchs Márta (valamennyien üldözöttek) vallomására, mert ők Kecskési Tibor ártatlanságát tanúsították. A Lévai-hagyatékban megtalálható viszont egy géppel írt vallomás 1965-ből, amelyben a per egyik tanúja olyan emlékeket elevenít fel huszonegy évvel a történtek után Kecskési főhadnagyról, amelyekre az 1948-as tanúkihallgatásán még nem emlékezett. Belügyi akció a forradalom évfordulóját szervező emigránsok ellen Újabb büntetőperre nem volt kilátás, akkor hát mi célt szolgált 1965-ben ez a megkésett adatgyűjtés Tollas Tibor ellen? A válasz egyértelmű: közvetlenül a forradalom tizedik évfordulója előtt hatásos muníciót nyújtani ahhoz a rágalomhadjárathoz, amely az emigrációban kívánta lejáratni Tollas Tibort. A Történeti Hivatalban őrzik azt a belügyi határozatot, amelyben a csoportfőnökség a szabadságharc évfordulója előtt név szerint felsorolt veszélyes politikai emigránsok otthon élő hozzátartozóinak megfélemlítésére adott utasítást. A névsor élén Kecskési Tollas Tibor neve állt. Az otthon élő rokonok megfélemlítésével egyidejűleg megkezdődtek azok a lejáratási akciók, amelyekkel már nemcsak azt akarták bebizonyítani az illetékesek, hogy Kecskési főhadnagy a háború vége előtt náci volt, de azt is, hogy a háború alatt együttműködött a jugoszláv partizánokkal, a háború után pedig kommunista rendőr volt. Ezt a célt szolgálta az Új Életben közölt Lévai-cikk, amely Kecskési Tibornak nem csupán a háború alatti, de az 1945 utáni pályafutásával is foglalkozik. Mivel a rendőr szó a jobboldali fülekben rosszabbul cseng, mint a honvéd, ezért helyezi át a szerző Kecskési főhadnagyot a hadseregtől a rendőrség kötelékébe. Tudjuk a hivatalos iratokból, valamint Király Béla könyvéből és Röder Jenő vezérőrnagy nyilatkozatából, hogy Kecskési Tibor 1945/46- ban a honvédség kötelékében szolgált, és csak 1946 decemberében került kiképzőtisztként a rendőriskolára. Lévai viszont azzal a légből kapott állítással igyekezett felháborítani a nyugati magyarságot (nem az Új Élet olvasóit), hogy 1945. december 1 -jén hadnagyként felvették a rendőrség kötelékébe, ahol bujkáló nácik és nyilasok, volt csendőrök felkutatása és őrizetbevétele volt fő feladata. Ez már hatásos rágalomnak ígérkezett, mivel azonban a nyugati magyarság, különösen annak jobbszárnya nem olvasta a hazai zsidóság lapját, szükség volt egy Tollas Tibor elleni kinti támadásra, amely nem is sokat váratott magára. Tűztámogatás Nyugatról Ahogy erről már szó volt, elsőként Kannás Alajos New Yorkban élő költő kért 1963 októberében kompromittáló adatokat a magyar hatóságoktól egy Kecskési Tollas Tibor leleplezését célzó könyv kiadásához. Simon Gusztáv rendőr őrnagy 1963. november 1-jén kelt, a BM III/1. csoportfőnökség 2-B alosztályának írt jelentésében arról számolt be, hogy a Minőségi cukrászdában beszélgetést folytatott Kannás Alajos Egyesült Államokban élő költővel, aki Kecskési Tollas Tibor ellen adatokat gyűjt Magyarországon. Idézet a „szigorúan titkos” jelentésből: A könyv mielőbbi megjelenését Kannás ■szerint akadályozza, hogy nem rendelkezik kellő ténybeli anyaggal Tollas Tibor korábbi magyarországi tevékenységét illetően. Ez ügyben már korábban tárgyalásokat folytatott washingtoni külképviseletünkön Czottner elvtárssal, kinek elmondta Tollas Tiborral kapcsolatos igényeit, azonban támogatást mind ez ideig nem kapott. Jelenlegi magyarországi utazásának is egyik célja az volt, hogy Tollassal kapcsolatos anyagokat szerezzen. Kannás közölte, hogy Tollassal kapcsolatban a következőkre lenne szüksége: Kecskési Tollas Tibor peranyaga, partizánvadász tevékenységével kapcsolatban, - Kecskési Tollas fogdaügynöki tevékenységére utaló anyagok, - Tagja volt-e Kecskési Tollas 1945 után az MKP-nek, - Kecskési Tollas tagja volt-e 1945 után a rendőrségnek, s ha igen, mikortól meddig, milyen beosztásban, Tóth Bálint és Szatmáry Kornél [helyesen: György] Tollas volt börtöntársai adtak-e megbízást Tollas Tibornak arra, hogy az verseiket közölje, ugyanis feltehető, hogy Tollas ezen személyek verseit egyszerűen ellopta. A jelentést tájékoztatásul „Maróti elvtársnak” is elküldték, aki s. k. írta a lap aljára: Tájékoztasatok [sic] milyen lehetőség van kérésének teljesítésére? XI. 4. A BM III/1. csoportfőnöksége bizonyára örömmel tett eleget Kannás Alajos teljesíthető kéréseinek, és betekintést engedett neki a létező dokumentumokba (periratok, jugoszláv igazolások stb.), hiszen Budapestről hazatérve olyan vádakat hozott fel Tollas Tibor ellen, amelyekről csak a hazai titkos iratokból szerezhetett tudomást. Csodát azonban a belügyi szervek sem tehettek, és nem szolgálhattak olyan iratokkal, amelyekkel Tollas Tibor baloldali múltját, fogdaügynöki tevékenységét, illetve lírai tolvajlásait bizonyíthatta volna az emigráns költőtárs. Kannás 1963-as magyarországi útjáról nemcsak a Történeti Hivatal anyagából tudunk, erről Kecskési Tibor már 1967. január 8-án feljegyzést készített, amelyben az ellene indított lejáratási kísérlet előzményeit foglalta össze. Két évvel később ismét Budapestre látogatott a New York-i magyar költő-pszichológus, aki ez alkalommal már nemcsak anyagot kért Tollas Tibor ellen, de bőséges információval is szolgált róla a belügyi szerveknek. Karnás Alajos 1965-ös útja alkalmával más adatok közlésével is igyekezett kiérdemelni a belügyi titkosszolgálat segítségét. Elmondta például, hogy Tollas egy angol vállalat megbízásából adja ki a Nemzetőrt, hogy az angol gyarmatügyi minisztérium szervezte meg afrikai körútját; hogy jelenleg a német hatóságok kijátszásával él Nyugat-Németországban; hogy a Nemzetőrt Franz Josef Strauss müncheni kiadójának kívánja eladni; valamint hogy vissza akarta venni a Kohlmann nevet, de barátai erről lebeszélték... Az amerikai vendég arról is beszámolt a titkosszolgálat emberének, hogy Münchenben megkérte a Nemzetőr egyik vezető munkatársát, aki szívből utálja Kecskésit, írja meg neki, hogyan látja őt „belülről”. Aknamunka a Szabadságharcos Világszövetségben A Nemzetőr főszerkesztője elleni akciókban fontos szerep jutott Mikófalvy Lajosnak, aki a lap kiadóhivatalát vezette, és ugyanakkor a Szabadságharcos Szövetség titkára volt. Tollas Tibor a Fekete füzet előzményeit összefoglaló írásában (1967. január 8.) a Benkő Zoltán és Mikófalvy által szervezett palotaforradalomról közöl részleteket. Az 1963-ban megtartott washingtoni Szabadságharcos Világkongresszus leplezte le a Mikófalvy-Benkő csoportot, akik olyan személyeket gyűjtöttek össze a washingtoni kongresszusra, kik képesek ott személyemet és a Nemzetőr tekintélyét tönkretenni. (Folytatás lapunk következő számában) Szepesi Attila Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző számaiból) Amúgy a kamrában is egérfogók álltak minden zugban. A szilkékben meg a csatos bödönökben fekete szilvalekvár és disznózsír egészítette ki a téli készletet. A vilmoskörte benn a szobában érett a fiókokban. A komód fiókjában, mely öreg bútordarabot porolgatva egyszer nagyanyám talált egy „titkos fiókot”. Érdeklődve nyitotta ki, belekukkantott, majd kiemelve onnan néhány papírdarabot, ennyit fűzött az esethez: „Na, fijjacskám, nagyapád ide rejtette a kötvényeit. A kalapod mellé tűzheted!” Mivel azonban nem volt kalapom, lassan összetépte a papírdarabokat, és tűzbe hajította mindet. A szekrény tetején birsalmák sorakoztak. Fonott kosárban fügék. Nagyanyám szerette a sült almát meg a sült kukoricát, a sparhelt platniján készítette el. Néha krumplit is sütött, hajában. „Vajjal az igazi ez, fijjacskám, de hát vaj nincs!” Zsírral ette. Készített néha madártejet meg almahabot. De birsalmasajtot is, dióval. Utóbbi ünnepi csemege volt. Dugdosta előlünk. A betelelés csúcsa a szilvalekvárfőzés volt, meg a disznóölés. A fekete lekvár naphosszat főtt az udvaron, az üstben. Rőzsével meg szőlővenyigével rakták alatta a tüzet. Utóbbiban nem volt hiány. Vigyázni kellett, mert amikor már kellőképp besűrűsödött a kezdetben vörös szilvalé, „köpködni” kezdett. A Suara-házat az utca felől sűrűn ellepte a vadszőlő. Kamyi vastagságú törzsei szerteindáztak. Amúgy verebek zsinatoltak e szövevényben - lesték a karvalyt. Az alacsonyan szálló ragadozó hirtelen csapott le. Elkapott egy óvatlan verebet. A többi a vadszőlő-dzsungel mélyén lapult, és felháborodottan mondta a magáét. Ezt a száraz, pattanva törő venyigét használtuk tüzeléshez. Maradt így is elég a verebeknek óvóhelyül. Alkonyatkor még mindig kavargatni kellett a fémkarral az üstöt, oda ne kozmáljon a szilvalekvár. Szállt a pernye meg az arany szikra. Mire körözni kezdtek odafenn a denevérek, és felfénylettek a csillagok, a lekvár végre megsűrűsödött, és nehéz illata betöltötte az udvart. Hóvirág- és ibolyaidő, málna- és szilvalekváridő. Belső naptáram az évszakok körforgásához igazodott. Ma sincs másként. Rókagomba- és birsalmaidő. Ez úgy belém rögzült, hogy már Pesten, a kopár falak között, ahová alig szökött be a tarka körforgás némi emlékeztetője, nos, már itt is azt kerestem, ami felidézi a körkörös időt, igaz, itt alig valami emlékeztetője volt az esztendő örvénylésének, csak egyegy virágzó jázminbokor meg az őszi pázsiton civakodó varjak. Egyetlen tarka örvény volt a gyerekkori esztendő, színekkel és zenékkel, szárnyakkal, madárfüttyökkel és gyümölcsökkel. A verőfényben álló mandulafáktól a zintankós szelek szárnyán érkező „csontfarkú madarakig” ívelt, melyek a kemény tél hírhozói voltak... A disznóvágás már kevésbé volt derűs ceremónia, mint a szilvalekvárfőzés. Hajnalban érkezett a hentes. Csizmában, zsíros kötényben. Megivott egy kupica pálinkát - nagyanyám csak snapsznak mondta -, fente a késeket, aztán elővezették szegény áldozatot. Bennünket, húgommal, nem engedtek ki az udvarra. Az ablakon leskelődtünk kifelé. Végül a visító disznót Lőrinc-szomszéd lefogta, a hentes még mellészökkent - de tovább nem engedték anyámék, hogy nézzük a véres ceremóniát. Mikor legközelebb kikukucskálhattam az ablakon, már lobogott a tűz. Szalmából rakták. Szegény disznó ott hevert a lángok közepén, aztán hirtelen felszökkent, és ingadozva futni kezdett. Körbefutotta az udvart. Hátán lángolt a szőr. A hentes utána. „Kerítsd, sangor!” Szegény disznó végül, miután Lőrinc bácsit fellökte, lerogyott a virágágyra, nagyanyám kedvenc őszirózsáira, és kimúlt. A disznóölés ünnepének is megvoltak a különös ételei. Az orjaleves meg a toroskáposzta. Utána a pirított hagymán kisütött disznóvér. Ez darabosra és feketére sült, jól megsózták, és friss kenyérrel ették. Bevallom, irtóztam tőle. A káposztás paszuly sódarral már inkább szilveszteri ínyencség volt. Gyakran ettünk podlupkát, ami a karalábé leveléből és szárából készült főzelék. Kedvencem volt a lapcsinka - disznózsírban kisütött darált nyerskrumpli. A dalkerlrhez és a palacsintához hecsedlilekvár dukált - ezt Kárpátalján mind a mai napig hecsepecsnek mondják. Csíkot én már nem ettem, csak nagyanyámtól hallottam, hogyan kell a sikamlós halakat körömkefével megpucolni, a zöldes nyálka miatt, ami az apró mocsári halak testét ellepi, hogyan kell a farkuk lemetszése után kihúzni az „egyszál bélüket”, majd káposztával és jó sok pirospaprikával összefűzni őket. АРАМ SOSEM VETTE A FÁRADSÁGOT, hogy levelet vagy akár egy-egy néhány szavas lapot írjon nekünk. Egyszer, már a hetvenes években elmesélte, hogy amikor Beregszászon át vitték hadifogságba, kidobott egy levelet a vagonból. Még egy követ is kötött rá. Remélte, hogy híradása eljut hozzánk. Tudomásom szerint anyámék ezt a levelet sosem kapták meg. Az azonban rejtély maradt, miért nem próbálkozott újra hírt adni magáról. Még hadifogságból való hazatérése után - Pestre irányították, hisz itt esett hadifogságba - is néma maradt. Nagyszüleim sem jeleskedtek a levélírásban. Apám később sem szívesen emlegette hadifogoly-esztendeit. Három évet töltött fogságban az Északi-sarkkör közelében, finnugor rokonaink lakta vidéken. Néha megemlítette, hogy az ezek közül a civilizálatlan „nyelvrokonok” közül kikerülő katonák, táborfelvigyázók sokkal vadabbak és kíméletlenebbek voltak az oroszoknál... Váratlanul ért bennünket 1947-ben Atalanagyanyám pesti halálhíre. Hatvanéves volt. Gondolom, hozzájárult korai elhunytához az is, hogy apám hadifogságban sínylődött, öccse, Artúr volt ludovikás főhadnagy a Margit körúti börtönben ült „államellenes összeesküvés” miatt (mint utóbb elmesélte: autóbuszkalauzként dolgozott, és az ávósok a buszról szedték le és vezették el kalauz-egyenruhában, megbilincselve), csak Márta-nagynéném élt egyelőre szabadon Budapesten, a Szilágyi Dezső téren - nem sejtve, hogy hamarosan férjestül ki fogják telepíteni a Mátraaljára, Gyöngyöspatára. Nagyanyám emlékére gyertyát gyújtottunk. És vacsoránál kitettek anyámék az asztalra egy külön terítéket, amihez nem ült oda senki. Arról, hogy a temetésre Pestre jöjjünk,, szó sem lehetett. Atala-nagyanyámról amúgy semmi emlékem nincs. Mondják pedig, rá hasonlítok leginkább a nagyszüleim közül. Gesztusaimmal, fintoraimmal. Csípős nyelvemmel. Apámra egyáltalán nem emlékeztem. () inkább mesealak volt akkoriban számomra, mint valóságos. Amúgy különösebben nem tűnt fel, hogy apátián családban élek. Magyar férfi alig maradt Kárpátalján. A legtöbben elestek vagy eltűntek, hadifogságban sínylődtek, vagy elmenekültek. Csak az öregek meg a bicebócák maradtak. Meg az a néhány szerencsés, aki hazajutott Szolyváról. Igaz, némelyikük nyomoréban vagy beleőszülve a rettenetbe. Anyám sokat mesélt az Aranylyukban élő zöld lifkekről, Erős Jánosról meg a Bábotkán fel-feltűnő kivert bikákról. Volt egy füzete, amibe mesék voltak kézzel lekömlölve. Pali és a palacsinta. A kismalac meg a farkasok. Ezekből néha felolvasott. Ahogy a Káldi György-féle öreg Bibliából is. Apámról szóló történetei valamiképp összekeveredtek ezekkel a hol bolondos, hol szomorkás mesékkel. Valami huszárfélének képzeltem őt, aki mindig lovon jár, és egyszer eljön értünk Beregszászra is. Nagyszobánk asztalán állt a Káldi-Biblia, Dóré illusztrációival. Csupa riasztó, hideg, metafizikus borzongást árasztó metszettel. A Sátán megkísérti Jézust. Sámson harca az oroszlánnal. Az aranyborjú imádása. Lót a pusztában. A pokolba aláhulló bűnösök. Lapozgattam a könyvet-olvasni nem tudtam még, csak a képek acélszürke hangulata fogott meg, a félpucér testek szánalmas görbülete , és hideg borzongás futkosott a hátamon. Volt e képekben valami titokzatos, a gyereklélek számára felfoghatatlan. Az élet törékenységét ábrázolták. Én ugyan sok koldust meg egyéb nyomorultat láthattam napról napra, de az elmúlás rettenete nem foglalkoztatott. Igaz, a szomszéd Lőrincék csecsemői sorra kivándoroltak a temetőbe, de ezt olyan faktumnak éreztem, ami engem nem fenyeget. Ezek a Doré-rajzok viszont riasztóak voltak, félelemmel átitatottak, szemben a füvek és göröngyök, bibircsókos varasbékák, a cserebogarak meg a surranó egerek derűjével. Télen amúgy csak az egyik szobát laktuk, az „elülsőt”. Elég volt ezt is kisüteni, nagy kincs volt a fa. A „téli szoba” ilyenkor hidegen és üresen állt. A függönyeit anyámék lehúzták. Örök félhomály uralkodott benne. (Folytatás lapunk következő számában) 2007. szeptemberszombat HUH IMI UHU is. * 7. oldal