Vörös Zászló, 1973. január (25. évfolyam, 1-24. szám)
1973-01-14 / 10. szám
Eminescu nyelvén Ezelőtt nem egészen négy esztendővel, mikor hősi halála 125. évfordulója alkalmából ünnepeltük a legnagyobb és legelőbb magyar költőt, az írószövetség megbízásából Iasi-ban tartottam előadást Róla. Július vége volt, rekkenő hőség, az egyetemisták tekintetében elnéptelenedett város..., bevallom, nem sok reményt fűztem a dicséretes akció sikeréhez. De mint a helyszínen kiderült , tévedtem. A szerény plakáttal összeharangozott közönség jó nagy termet töltött meg a gyönyörű szép művelődési palotában,és az előadás után bensőséges Petőfi-ünneplésre került sor. Színművészek adták elő legszebb verseit, sőt, egy lelkes fiatalember — aki Jebeleanu révén szerette meg a János Viteazul szerzőjét — friss-új, eredeti műfordításokkal állt elő. Vagyis reményen felül sikerült a megemlékezés. .. Ott és akkor, a restaurált Dosoftei-nyomdától és a Trei Ierarhi bazilikától egy hajításnyira értettem meg, hogy Petőfi Sándor ma már a románoké is. Hogy kultusza végképp kilépett a kezdeti szakaszból, amikor legtöbb nyugati méltatója (így többek közt Benedetto Croce) csak azt tudta vagy jegyezte meg róla, hogy mint kevéssel azelőtt Byron a szabadságharc mezején esett el. Megértettem, hogy jó négy évtized s főleg egy felszabadulás (!) kellett hozzá, de valóra vált, mégis, C. Bogdan Duica vágya. Mert 1923-ban ezt írta rá kolozsvári professzor: „Szép dolog, hogy a magyarok ünneplik Petőfit. Természetes dolog, hiszen Petőfi az övék. De vajon nem lehetne ő, még az ilyen ünnepi alkalmakon is, a mienk is? ... St. O. Iosif és Octavian Goga szerették őt és szikráitól lángra lobbantak. Lángra lobbanhatnának mások is tőle, irodalmunk nyereségére“. S az ezerkilencszázhatvanas évek végére öt önálló kiadvány és megszámlálhatatlan, itt-ott napvilágot látott műfordítás jelzi, hogy Petőfi utat talált a román olvasóhoz is. Ha elgondolom, hogy G. Marchisiu, a ma már névtelenség homályába veszett műfordító úttörő tolmácsolásai 1865-ben jelentek meg, akarva, nem akarva sokallom az „útépítés“ idejét, hiszen kerek egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Petőfi költészete Eminescu nyelvén is elterjedjen. De azután gondolatban végigfutom a legnagyobb román költőnek a magyar olvasóhoz vezető útját, és nyomban megnyugszom: Eminescunak szinte ugyanannyi időre volt szüksége, hogy Petőfi nyelvén is közkinccsé válhasson. Véletlen lenne ez? — Nem hinném. Mi, irodalmárok megszoktuk, hogy a nyomtatott betű kategóriáiban gondolkozzunk, mert „scripta manent“ ugyebár. Ez az észjárás diktálja, hogy a Werther fordításaiban kövessük nyomon Goethe növekvő hírnevét, idézetek kisebb-nagyobb gyakoriságával méregessük Horatius vagy Dante egyetemességét. Néha azonban nem árt, ha ama bizonyos „elröppenő szavak“ súlyát-jelentőségét sem rekesztjük figyelmen kívül, mert túl az írásbeliségen — vagy azon innen, mindegy — a nyomdafestéket nélkülöző közeledésnek is fontos szerep jut az irodalmi kapcsolatok kiépítésében. Ezt az igazságot meggyőzően példázza Petőfi kezdeti útja a román közönséghez. Nyomtatásban a 860-as évek hozzák meg az első fecskéket, G. Marchiziu és I. Se. Badescu fordításait, majd 1880 és 1884 között tizenegy, 1885 és 1890 között további 21 Petőfi-vers jelenik meg románul. De józan ésszel szinte elképzelhetetlen, hogy a világszabadság kivívását sürgető költő élő szóban ne találta volna meg 1865 előtt is a román néphez vezető utat. Abban a szellemi légkörben, ahol Kossuth bujdosását épp úgy számontartották, mint Balcescu száműzetésben bekövetkezett halálát, előbb Erdélyben, majd Havasalföldön és Moldvában minden bizonnyal szóhoz jutott a forradalmár poéta, hiszen 1849 elején a román fejedelemségekben is közzé tették a (cirill betűkkel nyomtatott) császári körözvényt, amely Petőfi személyleírását tartalmazza, s a magyar költő eszme-barikádjait Cézár Bolliac és számos román értelmiségi vallotta magáénak... Következnek aztán az 1900- as évek, mikor Pesten a Luceafáról, Nagyszebenben a Gazeta Transilvaniei, Craiovában a Ramuri közöl fordításokat Petőfi lírájából, s Octavian Goga meg Stefan Octavian Iosif jóvoltából konzseniális átültetések szolgálják e líra térhódítását a román olvasók körében. És jönnek a két világháború között már számszerűen is megsokasodott Petőfi-fordítók — Axente Banciu, M. I. Pricopie, A. P. Todor, Eugen Jebeleanu, Mihai Beniuc és mások —, akik már-már a Petőfi-kultusz vitorláit duzzasztják Románia-szerte. Ám ahhoz, hogy Petőfi költészete méltó helyet kapjon a román olvasó tudatában, értékrendjében, két népnek kellett találkoznia és kezet fognia — nemcsak két irodalomnak. Az 1944-es, illetve 1945-ös felszabadulás után e két nép találkozott a szocialista építés vártáin, s hála Eugen Jebeleanu, Mihai Beniuc, Veronica Porumbacu és mások közvetítésének, ugrásszerű térhódítást mutat — románul is — a Petőfi-kultusz. A számok beszélnek: egy, a 30-as években megjelent bibliográfia 150 Petőfiköltemény 197 fordítását veszi számba, míg a 60-as években már 366 vers 640 fordításáról tudunk. Az utóbbi kéthárom évtizedben megtízszereződtek Petőfi Sándor olvasói — Eminescu nyelvén. OLÁH TIBOR A nép hangja Petőfi Sándor gazdag gondolatiságú költészetét méltatva ezúttal művészi eszközeinek újszerűségét, forradalomságát kell kiemelnünk. Igen, mert forradalmat teremtett a költői nyelvben is. Gyökeresen változtatott azon a nyelvi anyagon, melyet addig a szépirodalomban használtak. A szépírói nyelvet az élő nyelvhez, a népnyelvhez közelítette. Ebben a törekvésében Arany Jánosban olyan költőtársra talált, akinek művészi céljai hasonló utat követnek: uralkodóvá termi a népet, a nép nyelvét a költészetben. Meg voltak ugyanis győződve arról, ezzel elősegítse, hogy majd a politikában is uralkodjék. Petőfinél a népi nyelv nem e tájnyelvet jelentette, hanem valamilyen közérthető mindennapi nyelvet. Olyant, amilyen a később erősödő köznyelv volt. Petőfi nyelvi mintaképe az egyszerűség. Ennek tulajdonítható, hogy költészete a dolgozó nép legmélyebb rétegéig megtalálta az utat, és ma is a széles néptömegek előtt ez a legismertebb költészet. Petőfi népi realizmusának lényeges vonását tehát mindenekelőtt a költői nyelv egyszerűségében, közérthetőségében kell keresnünk. Hadd érzékeltessük mindezt főleg olyan sorokkal, melyek hiányzanak az iskolai tankönyvekből, a versmondók műsorából, de az ő „rongyos vitézeinek“ derékhadát alkotják. A naphoz című versének sorai oly megszokottak, oly hétköznapiak, hogyha nem lennének szakaszokba „szedve“, szinte beszélt nyelvi szövegként fogadhatnék el őket: „Szánjon meg tehát kegyelmed. Kedves kolléga uram, S mától kezdve sugarával Ne bánjék oly fukaran.“ Idézzünk az Ismertebb, Egy estém otthon soraiból is: „Sohá nem voltam otthon, Oly rég nem láta már. Úgy megvénült azóta — Hja, az idő lejár.“ Az élő nyelvhez való közelítés nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a szöveg hűségesen követi a beszélt nyelvet. A nép nyelve tele van szólásokkal, szóláshasonlatokkal. A köznyelvben a gyakori használat folytán ezek sokat veszítenek kifejező erejükből, szemléletességüikből. A költői nyelvbe való beépítésük mintegy megújítja kifejező erejüket Petőfi költészetében számos ismert szólással találkozunk. Ilyenek: inába szállt a bátorsága, a világ papol, hegyen-völgyön lakodalom; iszik, mint a kefekötő; koldusbotra fut; falra hányt borsó stb. Gyakran esik szó Petőfi népdalszerűi költeményeiről. Sokan ilyenkor elsősorban azokra a versekre gondolnak, melyek dalokként váltak a széles tömegek közkincsévé, sőt gyakran a boros kancsó melletti búfelejtés eszközeivé (Fa leszek..Rózsabokor a domboldalon. Juhászlegény, szegény juhászlegény stb.). Nos, itten nem ezekről van szó. Néha népdalsorokat, máskor népdalokra jellemző fordulatokat vagy egyes népdalok ritmusát használja fel költői kifejezőeszközként. Olyanok ezek a versek, mintha a dolgozó nép íratlan költészete teremtette volna őket. Idézzünk néhány sort! „Mi foly ott a mezőn? Patakvízneje gyöngye — Hát szeretőm arcán? A búbánat könnye.“ (Mi folyott) „Hegyen ülök, búsan nézek le róla, Mint a boglya tetejéről a gólya.“ (Hegyen Ülök) „Elfárasztott enyemet a szenvedés. Be sok bam volt, örömem meg be kevés.“ (uo.) Petőfi Sándor kerüli az élőbeszédtől elütő szerkezeti formákat. Sem leírásaiban, sem szóképeiben nincs összetettség, bonyolultság. Mind képei, mind képszerűen ható stíluseszközei tiszták, világosak, nincs bennük homály. Valamennyi jelenség külön vizsgálódás tárgyát alkotja. Ezúttal hadd emeljük ki csupán A puszta, télen című költeményének záró képét: „Mint kiűzött király országa széléről. Visszapillant a nap a föld pereméről. Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a túlsó határra. Leesik fejéről véres koronája." Milyen egyszerű, de ugyanakkor milyen világos és sokatmondó kép. Szemléletesen fonódik össze benne a vörösen lebukó napkorong a költő királyellenességével. És milyen sokatmondóvá fokozta napjaink valósága. Hiszen negyedszázaddal ezelőtt tanúi voltunk egy koronás király kiűzésének, s a nagy költői látomás beteljesülésének hazánk egykori szabadságharcok vérével áztatott földjén is. E napokban röviddel az évforduló után jóleső érzés ünnepelni Petőfi születésének másfél százados jubileumát, aki" a költői nyelv forradalmát megteremtve a köztársaság odaadó híve volt. BARTHA JÁNOS * Tovább vívja forradalmait... Évfordulók jönnek, évfordulók mennek — újra és újra idézzük a Költőt, a Forradalmárt, a nagy Álmodót. Felmondjuk verseit. És újra és újra megvívja bennünk forradalmait. Kicsapott inggallérral, kamaszos hetykeséggel, piros, nagy hittel, fanatikus akarással. Tiszta emberként. Ő, a népköltő, aki világosabban látott, pontosabban ítélt, mint korának legtöbb politikusa. Minden „szív-ütése“ egy imádság volt a világ boldogulásáért. Versei, a „rongyos vitézek“ szétnyargaltak a paloták és kunyhók közé. Forradalmat vittek. Lármafát állítottak. Királyi trónt fenyegettek. Dózsa tüzes trónusát idézték. Költő volt. Forradalmár volt. Mert költő volt — minden csillogni kezdett, amihez hozzáért. A költészet tiszta fénye vetült a világ legapróbb dolgaira, ha rájuk villant tekintete. S mert forradalmár volt — szavaiban a feltámadott tenger morajlott, fenyegetett. Soha senki sem várta, nem sürgette, nem akarta olyan mániákusan, olyan romantikus hevülettel, olyan gyermekszem-tisztasággal a forradalmat, mint ő. Európa még csendes volt a nyolcszáznegyvenes évek derekán, amikor ő már jósolta a világok pusztulását, s a világok születését. Mert világok éltek benne, lázasan, lüktető szédületben. Szívverése egyszerre dobogta ki a művészi és a társadalmi forradalmat. A művészi forradalommal égbe emelte a népköltészetet. A társadalmi forradalommal égbe akarta emelni a népet. Költői és politikai törekvései egy irányba mutattak. Költészete (főleg 1846 után) egyre forradalmibb politikai tartalommal telt meg. Egymás után születtek a nagylélegzetű, egyre forróbb költemények. Világosan felismerte a radikális társadalmi megoldás, a forradalmi harc szükségességét. Programja: a nép felszabadítása és a nemzeti függetlenség kivívása. Forradalom útján, 1847-ben már messzehangzó szóval hirdeti: „Előre hát, mind, aki költő, /A néppel tűzön, vizen át!“ — Tehát a mindenkori haladásért való harcban, a közösség sorsának előbbre vitelében jelölte meg tételesen is az igazi költők feladatát. Forradalmi programjának végső tartalmat a VILÁGSZABADSÁG eszméje adott, amely mindenfajta nemzeti, társadalmi és egyéni elnyomlás megszüntetését foglalja magába az egész világon. Forradalmi optimizmussal hitt abban, hogy ez előbb-utóbb meg fog valósulni. Az ő költészetében jut a legmagasabb esztétikai szinten harmonikus egységbe a haza és emberiség eszméje. „Így vártam a jövendőt — írta naplójában 1848. március 17-én —, vártam azt a pillanatot, amelyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedések helyét... vártam e pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanúbizonyságaim erre a költemények, amelyeket írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből — vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek —, amely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, átaljában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok földindulás vagy napfogyatkozás előtt... Én tudtam azt, amit ők nem tudtak, és ezért szánakoztam a napi politika kurjongató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, amelyet maguknak tulajdonítottak... Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égre vetettem szemeimet, a jelenből a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő... a forradalom kitört“. És a forradalom nélküle talán nem is tört volna ki. Hiszen (amint már sokan leírták) a tömegtüntetést az ő „alkalmi“ költeménye emelte fel a forradalom magasságába. Az ő mániákus hite, költészetének tömegeket magával sodró ereje kellett ahhoz, hogy kipattanjon a szikrából a láng, a trónt perzselő, lelkeket tisztító, a tömegek arcát fénybe fonó láng. A forradalmi láng az ő lángja. Átszáguld életen, halálon, időkön és országhatárokon. Egybeöleli és magasba emeli a népeket. Mindig csak döbbent csodálattal idézhetjük fel vékony, kisfiús alakját, amint megfeszül benne a forradalmi akarat, amint agitál, amint lelkesedik, amint gyűlöl vagy fohászkodik. Szüntelen forrongó elégedetlensége egy pillanatra sem hagyja pihenni. Testet öltött eszmeként magaslik fel ma is. Testet öltött eszme: a Költő, a Forradalmár. Alakja nemcsak évtizedek, hanem évszázadok fölé feszül. A végtelen időbe, Népek vágyába nő óriássá. A világszabadság eszméjének fénye ragyogja be. Ott volt és ott van és ott is lesz mindenütt, ahol hirdetni kell a forradalmat. Századok mennek, századok jönnek, de nyugtalan szavainak nem lankad ereje. A költő él. És tovább vívja forradalmait. KICSI ANTAL /-----------------— Veronica Porumbacu Elégia A FEHÉREGYHÁZI EMLÉKMŰ MELLETT ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér, enyhe napóra síma lapjaként szerteterül. Karcsún harcosok emlékoszlopa rajta; az árnya körbeforog talaján súlyosan, szüntelenül, napról napra eléri, mutatja a gyászteli percet, azt, amidőn a hadak forgatagába veszőn földre bukott; felszállt egy nagy hószínei lepke — lázadó lelke — odább lengve a kába mezőn, ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér, olvadt öblű harang, könnyet hullat az ég. Gazdátlan paripákon a patkó döngve tüzet vet, visszhangként belezeng nyugtalan szelleme még. Senki se tudja a percet s nem leli senki nyomát. Egy százada rejti a föld, őrzi őt fukarul, s megborzong, ha az árnyék mánusa, körbeforogva, jelzi a pillanatot: itt tűnt el nyomtalanul. Negoiá filmje Felirat egy emlékoszlopra Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégetétek... (Petőfi: A nép nevében) Dózsa György tűztrónon uralkodott — De dicsfényként maradt meg koronája, A Vers, míg közben minden lobogott. Nevét visszhangzón zúgta a világba. Könny és kard, bánat és düh volt a versed, A tág időt betöltötte szava. Nem haltál meg, amikor ifjú tested A harcban átdöfte pikák vasa. Mert zeng a hangod, mint egy ballada. KISS JENŐ fordításai Juhász Gyula Petőfi kép Az én lelkemben így él a te képed: Nagy garaboncás, a széllel dacolva Űzöd a jövőt és a messzeséget, Belésírván a lelked a dalodba. Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva, És hivatásod csillagára nézve. Vár rád a távolban egy ódon csárda És álmaidnak késő dicsősége. Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba, Míg beszürkül tört ablakon a reggel. Közönyösen ketyeg a falióra, Te rábámulsz a zöld asztalra némán. Mint valami nagy, magányos, sötét árny. V______________________ A fehéregyházi emlékmű VÖRÖS ZÁSZLÓ Kányádi Sándor Haldoklik az öreg tanú Haldoklik az öreg tanú, Petőfi vén körtefája. Azt beszélik, ő látta volt verset írni utoljára. Alatta ült, onnan indult éjfélkor a csatatérre.. . De rég is volt az a csata! Van annak már jó száz éve. Több is már, mint jó száz éve. S a körtefa ma is áll még. De mögötte, körülötte olyan kicsi lett az árnyék. Úgy összement s gyümölcsöt is ritkán, ha vét néhány ága. Híréhez hű méltósággal készülődik a halálra . Hogy nem is pusztult el eddig? Társai már rég kidőltek — kemény idők jártak, de ő ellenállott az időnek! Várt, mert tudta, ki alóla indult el, annak győzni kell. S visszatér majd egyszer ide egy hatalmas hadsereggel. Nagygalambfalva, 1954 ✓ RANGOS MEGEMLÉKEZÉSEK Az elmúlt évtizedekben Petőfi neve összeforrott a forradalmi átalakulást igénylő törekvésekkel. A munkásmozgalom, a demokratikus politikai irányzatok, az elnyomatás mindenfajta formája ellen küzdő erők Petőfi eszméit is zászlójukra tűzték. A harcos forradalmár Petőfi, a népek testvériségéért, szabadságáért küzdő költő hangsúlyozódott ki leginkább, már a századforduló haladó mozgalmaiban, forradalmi verseit szavalták s különösen a negyvenes évek elején hatottak megdöbbentő időszerűségükkel, mintha a költő egy évszázad múltán kikelt volna jeltelen sírjából, hogy ismét hallassa szavát az embertelenséget, a népek elnyomását és szolgaságát kovácsoló, a történelem kerekét visszafordítani akaró sötét erők ellen. A Hét 1973-es számában Jordáky Lajos alaposan dokumentált cikkében mutat rá arra, hogyan azonosult az erdélyi munkásmozgalom Petőfi eszméivel, hogyan fordult szembe éppen a munkásság a Petőfit kisajátítani, meghamisítani akaró nacionalista irányzatokkal. „A marxista eszmék és ideológia az értelemre hatva formálják a proletariátus osztálytudatát — írja Jordáky Lajos Azért a víz az úr c. cikkében —, Petőfi érzelmileg hat az emberekre; forradalmár életének példája és lazító versei mindig agitatív szerepet játszanak a munkásság társadalmi és politikai megmozdulásaiban“. S rámutat arra, hogy nemcsak a magyar munkásmozgalom, hanem a román haladó szervezetek is harcoltak Petőfi nevével és eszményeivel az elnyomatás ellen. Mihai Beniuc gyermekkori, emlékeiről ír a Hét ugyanebben a számában s megemlékezik a Petőfi költészetével való találkozásáról: „a népdalok után Petőfi volt az első költő, akit megismertem, s Petőfiéi voltak az első versek, melyeket megszerettem... A tanítónővel együtt olvastuk a János vitézt. És betéve fújtam A kutyák dalát és A farkasok dalát is, és valami nagyon-nagyon vonzott a farkasok világához, bár éhezés, fagy és golyó az osztályrészük“. A költő 150.születésnapjára írt cikket a Románia Literara 1-es számában, melyben arról tesz vallomást, hogy a román nyelv mellett másodikként a magyar nyelvet ismeri legjobban s ezt éppen Petőfinek köszönheti. Mihai Beniuc Petőfi életét és művészetét idéző cikkét annak a megállapításával zárja, hogy Petőfi által a magyar nép az emberi szellem, s a világ minden országa és népe számára egyaránt elmúlhatatlan értéket teremtett az emberi szabadsági eszmény és a társadalmi igazság szolgálatában. Ugyancsak Mihai Beniuc az Utunk 1-es számában írja: „Petőfi költészetét egész életemben a szabadságra és a hazaszeretetre vezérlő nagyszerű kalauznak tartottam". Míg az elmúlt évtizedek Petőfi emlékezései a forradalmárt, az eszményeiért hősiesen helytálló és a halált is vállaló költőt helyezték előtérbe, s főként a harcos, a zsarnokság ellenes, a szabadság gondolatát sugárzó verseit idézték Ipost születésének 150. évfordulóján nagyobb teret kap az alkotó művész, a csodálatosan friss és modernül ható formaművész s a mély filozófiai igazságokat közvetítő Petőfi is. Ez az eddigi Petőfi-kép gazdagítását, a költő életművének mélyebb értelmezését követeli meg. Erről a költő életművének új oldalait megközelítő törekvéséről vall Kiss Jenő Utáni Petőfihez c. cikkében az.. Utunk 1-es számában. „Petőfi körül — írja Kiss Jenő — korántsem uralkodik az az olimposzi derű és nyugalom, mint más klasszikusok alakja körül, őt ma is vehemenciával és nem egyszer végletesen ítélik meg, akárcsak életében, ő ma is felborzolja a kedélyeket, ő ma is vitára és ilyen vagy olyan állásfoglalásra ingerel". S részletesen leírja, hogyan változott, alakult benne a Petőfi-kép, a költő értékeinek, művészi erényeinek felismerése. „Valóban, különös ez a Petőfi! — írja cikke befejezéséül. — Egyedülálló. Hajdani ifjúkoromban nem voltam elég egyszerű ahhoz, hogy az egyszerű emberek tömegeivel együtt ösztönösen értsem és szeressem, és elég vájtfülű sem, hogy alkotásainak művészi titkaiba hatolva, a tudat síkján közelítsem meg és zárjam magamba. Aztán ismereteim gyarapodtak, fülem kifinomult, s a titkok kitárulkoztak előttem. De csak most értem el oda, hogy egyszerű emberként is megértsem és értékeljem őt, hogy így is, úgy is eljuthassak Hozzá". Minden ünnepi megemlékezésen kívül, az események és alkalmak követelésén túl. Petőfi" mindig jelen van életünkben, ahogy Balogh Edgár fogalmaztaPetőfi-naplómból című írásában: Petőfivel születünk, élünk, halunk". KATONA SZABÓ ISI VÁN 4 A mi Petőfink Ott kell kezdenem, ahol Majtényi Erik abbahagyta, már tudniillik, amikor A Hét egyik régebbi számában azon elmélkedett, hogy Petőfi végeredményben nemcsak az Anyám tyúkja című versikét írta, hanem sok mást is. Aki pedig most csodálkozik, hogy miért kell nekem mégegyszer szóbahoznom, talán nem is tudja, hogy a számtalan és ünnepélyesebbnél ünnepélyesebb keretek között megrendezett Petőfi-évfordulók ellenére valahol,egy pontosan meg nem határozható irodalmi-olvasói tudatban él egy másik Petőfi is. Az, aki az említett Anyám tyúkjának, a Cserebogár, sárga cserebogárnak szerzője, na meg aztán mellesleg megírta a Feltámadott a tengert, hiszen benne van a tankönyvben... És folytatnám azzal, hogy évekkel ezelőtt gúnyos cikket írtam egy könyvtárosnőről, mert nem kedvelte túlságosan József Attilát. Csak később, véletlenszerű alkalom segített hozzá, hogy közelebbi beszélgetés közben értsem meg tévedését mindannak ellenére, hogy ne felejtsük el: könyvtárban dolgozott. Elmondta ugyanis, az iskolában, pontosabban, egész iskolai tanulmányainak folyamán két-három József Attila verset ismételgettek évről évre, s azokba is olyasmit magyaráztak bele, amelynek, fogalomköre ma már a dogmatikus irodalomszemlélethez tartozik. Tegyük szívünkre a kezünket: nem jártunk így mindnyájan, még filológus, irodalomszakos fiatalok is egy kicsit? Elmondtuk, de ismételni nem lehet eleget — hiszen mennyi tartozásunkat nem róttuk még le ennek a zseniális kamasznak —, hogy tantervünk, irodalomoktatásunk fehér foltjait be kell már mérnünk végérvényesen, hiszen ezek a foltok, mint számos eset tapasztalata bizonyítja egy egész emberi életre, kultúrára, olvasmányélményre lehetnek kihatással, olyan felbecsülhetetlen károkat okozva éppen könyvvel, irodalommal foglalkozók tudatában, amelyek jóvátételére talán nem is lesz módunk maradéktalanul. Tudunk szerencsés kivételekről, de bármennyire is dicsérendő ez, ne felejtsük el: inkább egyéni erőfeszítésekről van szó, nem kiteljesült folyamatról. Félreértés ne essék, senki sem akarja az Anyám tyúkját kiebrudalni az irodalomból, a kisiskolások tankönyvében is nagyon jó helyen van. Ezt a verset is Petőfi írta. De csak is! Ismerjük eléggé az Apostolt? Petőfi Levelezéseit? Hát az Akasszátok fel a királyokat! — annak tüze, értelme, szándéka, forradalmisága szerint? Hát ismerjük-e a kételkedő, a kétségbeesett, az embergyűlölő Petőfi arcát? Az őrült című versét, amely alighanem a világirodalom egyik első tökéletes és költői abszurditása? Ismerjük a szatirikussá érett és alig húsznehány éves 'fiatalembert A' helység kalapácsa révén? Bármiként is magyarázzuk és értelmezzük, ez is ugyanannak a Petőfinek egy-egy arca, ezekből áll össze a tökéletes kerek egész — nem abból, amit a kétségtelenül jószándékkal betanított gyerekek elmotyognak az évzáró ünnepségeken. Nem ijesztgetésről és önkéntes kétségbeesésről van szó. Egyetlen adatot mondok: az Évforduló előtt adatokat gyűjtő kollegám tapasztalatai szerint Segesváron — tovább megyek — Fehéregyházán, a megkérdezettek közül alig néhányan tudták, Petőfi hol és mikor írta a világirodalom páratlan remekét, a Szeptember végén-t. Sokatmondó tény, annak ellenére, hogy nem kell eltúloznunk a dátumok és helyek memorizálásának jelentőségét. Az igazi Petőfit, a mi Petőfinket ebben az országban általában különös megbecsülés övezi. . Hatalmas a román fordítás irodalma, a legnagyobb klasszikus és kortárs költők vallották és vallják magukénak. Ne felejtsük el azt a tény sem, hogy születésének évfordulója egybeesik Köztársaságunk születésének évfordulójával s a dolgok lényegét tekintve ez már több, mint szimbólum. Hiszen ő annak a köztársasági gondolatnak volt megtestesítője, amely nálunk — magasabb szinten — maradéktalanul megvalósult. Ennek a Köztársaságnak tulajdonképpen mindennap megüljük ünnepét. Mindennapjaink Petőfije ezeket’ az ünnepeket teszi még fényesebbé SZŐCS KÁLMÁN Ispánkút — Fehéregyháza Az 1849-es fehéregyházi ütközet (korabeli festmény) Bejegyzés a fehéregyházi Petőfi-múzeum emlékkönyvében