Zalai Hírlap, 1963. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-01 / 26. szám
2. Nehru beszéde a Delhiben megtartott Gandhi emlékgyűlésen Delhi (TASZSZ). Nehru indiai miniszterelnök beszédet mondott a Gandhi emlékének szentelt delhi gyűlésen. Az indiai miniszterelnök kijelentette: „Ellenezzük a háborút, és valamennyi vita békés rendezésére törekszünk”. A Szovjetunió békés együttélési politikájáról szólva Nehru megállapította, hogy „Oroszország azért ellenzi a háborút, mert a háború ma atomháborút jelent, amely Európát, s az egész világot pusztulásba dönti.” Félúton a Mirnij és a Vosztok között Moszkva. (TASZSZ). A Föld déli mágneses sarkának övezetébe tartó szovjet szántalpas vonat baj nélkül halad dél felé. Az út első kilenc napja alatt az expedíció 600 kilométerre távolodott el a Mirnij szovjet déli sarki megfigyelőállomástól. Ezzel megtette a Vosztok belső szárazföldi sarkkutató állomást a Davis-tenger partjától elválasztó távolság felét. A vonat több mint 3200 méter magasságban hidad a tenger szintje felett, ahol annak ellenére, hogy az Antarktiszon most nyár van, a levegő hőmérséklete mintegy 30 fokkal van a fagypont alatt. Omani hazafiak angol katonai raktárt gyújtottak fel. Kairó. (TASZSZ). Az ománi imám kairói irodája közölte, IR 1 Élénk diplomáciai tevékenység Nyugaton a brüsszeli tárgyalások kudarca után Washington. Amerikai politikai körökben nagy hatást keltett a brüsszeli tárgyalások meghiúsulása. Az AP washingtoni tudósítója szerint az Egyesült Államok figyelmeztetést intéz európai szövetségeseihez, hogy esetleg revideálni kényszerül a Nyugat-Európa védelmében vállalt amerikai szerepről eddig vallott felfogást, ha a nyugat-európai államok megengedik, hogy De Gaulle elnök átvegye vezetésüket. A tudósító szerint a Kennedy-kormányzat most nyilván mindent elkövet, hogy erős ellenállást építsen ki Nyugat-Európában De Gaullelal szemben. Javíts republikánus szenátor szerdán törvényjavaslatot terjesztett be, amely módosítaná az Egyesült Államokban a kereskedelem kiterjesztéséről tavaly elfogadott törvényt. A törvényjavaslat értelmében az Egyesült Államok „teljes gazdasági társulást” tenne lehetővé Nagy-Britannia és a brit nemzetközösség államai számára, így ellensúlyozva Anglia közös piaci tagságának meghiúsulását. London: Londoni politikai körökben a brüsszeli tanácskozások kudarca után fontolóra vették az európai szabadkereskedelmi társulás kiszélesítését és erősítését. Jelentések szerint az angol kormány már érintkezésbe lépett a nemzetközösség tagállamainak vezetőivel is, hogy erősebb gazdasági kapcsolatok létrehozásáról tárgyalásokat kezdjenek. A brüsszeli tárgyalások meghiúsulása nyomja rá bélyegét Krag dán miniszterelnök és Haekkerup külügyminiszter londoni látogatására is. A két politikus szerdán délután érkezett Londonba, hogy Macmillan miniszterelnökkel és Home külügyminiszterrel tárgyaljon. ) A dán miniszterelnök Londonba érkezésekor kijelentette, hogy a Brüsszelben történtek aggodalommal töltik el Dánia arra számított, hogy Angliával együtt rövidesen csatlakozhat a Közös Piachoz. A mostani látogatás célja annak megtudakolása, hogy az angol kormány milyen politikát kíván követni az európai szabadkereskedelmi társulással kapcsolatban. Krag azt is kijelentette, hogy a mostani körülmények között nem lehet szó Dánia közös piaci csatlakozásáról. (MTI) AZ ÚJ ESZTENDŐ első hónapjának egyik legnagyobb feltűnést keltő eseménye volt az agresszív atlanti blokk élén végrehajtott katonai őrségváltás. Norstad tábornok, az „atlanti főparancsnok” korhatár előtt nyugdíjba vonult, és helyét Lemnitzer, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának volt elnöke foglalta el. Persze, mindkét tábornok csak végrehajtója az imperializmus katonai programjának, s ebből a mély elvi szempontból nézve tényleg nem történt egyéb egyszerű „őrségváltásnál”. Ugyanakkor azonban az előzmények és a Norstad lemondását követő események egyaránt arról tanúskodnak: ez a személycsere kifejezője, szimptómája az imperialista tábort megosztó politikai és katonai ellentéteknek. A személycserével kapcsolatban tehát egy sor más esemény is felvetődik, amelyek együttesen már igen komoly hatással lehetnek a nemzetközi helyzet fejlődésére. Az első feltűnő tanulság: a katonai szervezet erősebb összpontosítása az Egyesült Államok kezében, és a NATO katonai szerepének új felfogása. Norstad, a bukott NATO-parancsnok, a Pentagon „első gazitúrájához” tartozott. Lemnitzer már sokkal szürkébb, kevésbé nevezetes egyéniség , akit ráadásul voltaképpen „lebuktattak” Norstad helyére. Korábbi helye, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöksége ugyanis a jelenlegi helyzetben sokkal fontosabb hely volt. Lemnitzert már korábban elbocsátották erről a posztról, és jóformán hónapokig állott készenlétben, amíg Norstad elbocsátására megérett a helyzet. Közben az ő helyét Taylor tábornok foglalta el, aki katonai-stratégiai kérdésekben az elnök bizalmas tanácsadójának számít. A korábbi első osztályú helyett tehát a NATO- parancsnokság „másodosztályú kezelést kapott”, ami aláhúzza Kennedynek és tanácsadóinak azt a szándékát, hogy az igazi döntéseket Washingtonban hozzák. A NATO-főparancsnok ezentúl sokkal inkább Washington egyszerű függvénye, mint eddig, sokkal kevésbé lehetnek „önálló” elképzelései, mint Norstad korában. EZZEL ÖSSZEFÜGG és teljes egységet alkot a változásnak az a része, amely a NATO katonapolitikai válságával kapcsolatos. Norstad tábornok a Pentagon ama vezetői közé tartozott, akik egy valamilyen formában független, „európai” NATO-atomhaderőről ábrándoznak. Az volt az elképzelése, hogy egy európai konfliktust „törvényszerűen” atom-összecsapássá kell változtatni, s ezért a NATO európai tagállamait, mindenekelőtt Nyugat-Németországot saját atomütőerővel kell ellátni. Ennek megfelelően némi támogatást nyújtott De Gaulle „francia atomütőerő” tervének is. A másik elképzelésit Washingtonban az elnök, Menamara hadügyminiszter és Taylor képviselték. Az ő „vonaluk” a következő volt: az atomfegyverek felhasználása feletti döntés kizárólagosan az Egyesült Államokat illeti. A NATO európai tagállamai ne is hozzanak létre független atomütőerőt, mert hatásos és korszerű formában erre amúgyis képtelenek. Ezek az országok ehelyett szolgálják úgy az amerikai felfegyverzési politikát, hogy az eddiginél jóval többet költenek a „hagyományos” hadsereg felfegyverzésére. Mint látható, mindkét elképzelés a felfegyverzés, és nem a leszerelés elvi alapjaira épült. A nemzetközi enyhülés szempontjából tehát nem lehet „jobb” és „rosszabb” változatról beszélni. Az atlanti blokk belső hatalmi viszonyait tekintve azonban nagyon is lényeges volt a különbség a két elképzelés között , és ennek megfelelően helyes volt a politikai összecsapás is. Norstad helyzetének meggyengülésével szinte egy időben bekövetkezett Strauss bukása. A volt nyugatnémet hadügyminiszter, mint az új , Wehrmacht atomfelfegyverzésének lelkes híve, a Norstad- i vonalat követte. Bukásában persze ez is szerepet játszott, I távozása pedig visszahatott a Pentagonban folyó hatalmi marakodásra, és újabb szőnyeget húzott ki az ingadozó Norstad lába alól. De Gaulle a maga részéről a legvégsőkig kitartott Norstad mellett, és a bukás pillanatában csókkal és a becsületrend parancsnoki keresztjével próbálta magvígasztalni a tábornokot. Ez a gesztus nem változtatthatott azon, hogy mihelyt Nors-tad csillaga lehanyatlott — az amerikai katonapolitikai fellé■lés is sokkal élesebbé vált a NATO európai tagállamaival szemben. Legvilágosabban Kennedy és Macmillan nassaui értekezlete jelezte ezt. A találkozón, és az azt követő megbeszélések során az amerikaiak Polaris-rakétát ajánlottak Londonnak és Párizsnak. Azaz: olyan fegyvert, amelyet speciálisan erre a célra épített tengeralattjáróról, különleges töltettel ellátva lehet csak kilőni. Az ajánlat így voltaképpen a teljes visszautasítást jelezte a „független” európai atom-ütőerő tervével szemben, s egy semmitmondó „ajándék” ezüstpapírjába csomagolva, hiszen sem az angoloknak, sem a franciáknak nincs megfelelő felszerelésük. De Gaulle a tényeknek megfelelően, visszautasításként is értelemezte az amerikai ajánlatot, és néhány nappal később kijelentette: Franciaország folytatja a saját „atomfütőerő” létrehozására tett erőfeszítéseit. Kennedy a „hadüzenetre” azzal vágott vissza, hogy az „atlanti egység” felbomlásának távlataival fenyegetőzött. MASSZÓVAL: az atlanti blokkon belül immár nyílt öszszecsapásig fejlődött a vita az abszolút amerikai atom-egyeduralom hívei és ellenfelei között. Norstad bukása egyik fontos epizódja volt ennek a küzdelemnek: azt jelezte, hogy a Pentagon felső köreiben vívott belharc az „európai atom-ütőerő” híveinek vereségét hozta. A párizsi NATO-parancsnokság közvetítő, egyensúlyozó szerepe ezzel végetért, és most már nyílt sisakkal folyik tovább a csata a támadó blokk stratégiai megszervezésének módozatairól. Egy őrségváltás kulisszatitkai hogy omani hazafiak egy csoportja felgyújtotta az angol légierő Ras El-Hadd körzetében fekvő egyik raktárát — jelenti a MEN közép-keleti hírügynökség. A tűz nagy kárt okozott. Az Egyesült Államok újabb Kuba-ellenes akciói Washington. (MTI). Az Egyesült Államok kormánya — mint a Reuter hírül adja — szerdán jegyzéket juttatott el az Amerikai Államok Szervezetéhez. A jegyzék azt állítja, hogy Fidel Castro kubai miniszterelnök január 16-i beszédében — amelyben, mint ismeretes, támogatásáról biztosította a latin-amerikai felszabadító mozgalmakat — „hadat üzent a nyugati féltekének.” Washington uszító hangú jegyzékében arra buzdítja latin-amerikai szövetségeseit, hogy „fokozzák éberségüket Castro kommunista felforgató tevékenysége miatt.” • Az AFP jelentése szerint Washingtonban hivatalosan bejelentették: növelni fogják a Kubával szemben fekvő floridai Homes-Tead légi támaszpontján elhelyezett F—104 típusú vadászgépek számát. A Szovjetunió tavaly egymillió tonna cementtel gyártott többet, mint az Egyesült Államok Moszkva (TASZSZ). A Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalának jelentése szerint a Szovjetunió cementgyártása az elmúlt évben 57,3 millió tonna volt. Ez a mennyiség egymillió tonnával több, mint az Egyesült Államok 1962. évi cementgyártása Szaúd-Arábiában Macmillan: Itt is megfúrt a bestia! (Endrődi István rajza) Zalai hírlap A katangai harmadik menet után Mindössze három hétbe telt hogy a kongói ENSZ csapatai katonailag megoldják azt a problémát, amelyre tucatnyi érvényes határozat volt a Biztonsági Tanács és a közgyűlés szignójával, de évekig hiába vártunk érvényesítésükre. Katanga különállásának megszüntetésére gondolunk. Ennek a három hétnek a története tele van drámai fordulatokkal, sötét rejtelmekkel, amelyeknek rugói és összefüggései talán csak évek múltán tárulnak majd a világ elé. De ha nagyvonalúan eltekintünk az utóbbi három hét történetének aprólékos boncolgatásától, s a lián helyett manoo az eraore , ügyelnnk, nagyjából rekonstruálható nemcsak az, ami történt, hanem az is, hogy miért történt. Tavaly karácsony és újév között Katanga fovárosában, Eusabethvme-ben Csombe csemerei tüzet nyitottak az ott levő LnSZ csapatokra, majd a tartomány más pontjain is összetűzéseket provokáltak a katángál fegyveres erők. Csomoe ugyan megpróbált kimagyarázkodni, de minthogy a támadások neon szűntek, New Yorkból olyan utasítás érkezett a kongói ENSZ parancsnoksághoz, hogy ellentámadást kell indítani, s „biztosítani kell az ENSZ csapatok mozgási szabadságát egész Katangában”. Csembe és a New York-i ENSZ-körök egyaránt abból indultak ki, hogy 1962 december 31-ével lejár a világszervezet kongói megbízatása. S míg a katangai diktátor önön helyzetét kívánta megszilárdítani, hogy majd a kék karszalagosok távozása után mattot adhasson a központi kormánynak. New Yorkban az volt az indító ok a katangai szeparatizmus megszüntetéséhez, hogy erre való hivatkozással a világszervezet tagjai meghosszabbítják a megbízást, s egyúttal eloszlik az a látszat is, mintha a titkárság elszabotálná a határozatokat. Az ENSZ-csapatok tehát felvették a kesztyűt, s ellentámadásba mentek át, aminek a katangai véderő képtelen volt ellenállni. Csembe, az összeomlást látva, kereket oldott. Az ENSZ csapatok előnyomulása azonban akadozni kezdett, majd abba is maradt. U Thant egészen eddig ridegen elutasítót minden olyan javaslatot, hogy megbízottaitárgyaljanak Csőmbéval. De azután Csőmbe váratlanul visszatért Elisabethville-be, majd Kolwezibe ment közben találkozott Bunche-sal az ENSZ helyettes főtitkárával aki csak pár napra repült New Yorkból Kongóba. A katanga diktátor ezután rövid ideig ház őrizetben is volt, majd alku kötött, s végül átadta Kolwezit az ENSZ csapatoknak. Ezzé Katanga különállása be is fejeződött. E vázlatos felsorolásból is kitűnik, mennyi rejtelmes, ellentmondó eleme van e háromhetes ENSZ akciónak. Anélkül, hogy belebocsátkoznánk ezeknek az elemeknek az elrendezésébe, inkább arra a tagadhatatlan tényre mutassunk rá, hogy e „titkok” csakis annak a marakodásnak a zsinegére fűzhetők fel, amely a kulisszák mögött az amerikai, az angol, a belga és a francia nagy monopóliumok között dúl U Thant főtitkár és az ENSZ akciója kétségkívül amerikai kezdeményezésre indult meg, eredetileg gazdasági szankciók formájában. December első napjaiban U Thant meghirdette a katangai ásványitermékek bojkottját. Párizs nyíltan ellenszegült, London és Brüsszel is ellenkezett, de lapjelentések szerint az Union Miniere mindenható urai nem voltak ellene, hogy Csombot „megtréfálják”. A magyarázat elsősorban üzleti. A katangai szeparatizmuskövetkeztében az ásványkincseket nem lehet Kongón keresztül elszállítani, viszont az angolai útvonal, az ottani függetlenségi harc mélyülése folytán, egyre bizonytalanabbá vált. Az Union Miniereben tehát felülkerekedett a hajlandóság, hogy juttatásait megossza Csembe és az Adoula-féle központi kormány között, s ezáltal megnyissa a Kongón át vezető utat. Igenám, de amikor a „tréfa” rosszul sült el, s Csembe veszélybe került, megindult a mentőakció. A nyugati sajtóból kitűnően nyomon követhető, hogyan került U Thant és a világszervezet kongói ügyekkel foglalkozó bizottsága mind erősebb nyomás alá az angol, belga és francia diplomaták részéről. — Ebből a nyomásból kijutott az amerikaiaknak is, akiket a nyugati fővárosok politikusai az ENSZ-akció mögött tudtak. — Pontosan ismétlődött harmadszor is az, ami eddig már két ízben megtörtént: amikor az amerikai nagytőke az ENSZ leplébe bújva megpróbál behatolni Katangába, a „Katangalobby” (O’Brien mutatja be könyvében e csoport nagy befolyását) keresztülhúzza ezt az akciót. Csakhogy ezúttal a körülmények olyanok voltak, hogy az amerikai ostromot a „Katangalobby” nem tudta elhárítani. Két tényező kedvezett az amerikaiaknak. Egyrészt a Wall Street 1962 folyamán erősen befészkelte magát Kongóba,, Adoulát Brüsszel és London oldaláról a magáéra vonta. Ez a kongói kormány jó néhány 'előnyös gazdasági szerződéshez 'juttatta az amerikaikat. Igen sokat mond az az adat is, hogy a belgák Kongó importjában az előző év 35 százalékával szemben 1962-ben már csak 15 szá- szalékkal részesedtek. A párizsi L’Echos joggal állapította meg január első napjaiban, hogy „a katonai beavatkozás Katangában mindenek előtt annak a gazdasági háborúnak egyik ütközete, amelyet bizonyos amerikai csoportok viselnek új piacok szerzése céljából”. Másrészt a kongói központi kormány helyzete rendkívül ingatag volt. Az amerikaiak azzal rémítgették nyugat-európai partnereiket, hogy ha nem részeltetik Adoulát a katangai jövedelmekből (az Union Miniere jóvoltából évi 200 millió dollár folyt be), illetve nemrendszabályozzák meg Csombet, akkor Gizenga hívei kerekednek felül, s a maguk radikális módján oldják meg az összes problémákat. Washingtonban hivatkoztak arra, hogy tavaly novemberben a parlamenti többség meg is vonta a bizalmat Adouintól. Csembe pártfogói, ha a Wall Street ostromát megállítani nem is tudták, annyit elértek, hogy egy adott pillanatban a katonai akciónak vége szakadt s diplomáciai keretek között fejeződött be. Jadotvillet még bevették az ENSZ csapatok, jóllehet utóbb hivatalosan elismerték, hogy ez kifejezetten a főtitkár instrukciói ellenére történt,viszont Kolwezi kulcsait maga Csombe adta át az ENSZ csapatoknak. A katangai harmadik menet tehát azzal zárult, hogy Kongó egysége — legalább is pro forma — helyreállt, most már nincs akadálya, hogy U Thant amerikai sugalmazású terve szerint föderatív alapra helyezzék az államot, ami egyebek között annyit jelent, hogy végre megnyílik a Wall Street előtt a katangai kincsesbánya. S a hálás amerikaiak megkegyelmeztek Csombenak, akit az Al Mansa című kairói lap nagyon tartózkodóan így jellemzett: „A legundorítóbb imperialista ügynök, akivel csak Afrikának eddig dolga volt.” A kongói dráma újabb fejezete a jelek szerint olyan kompromisszummal zárult amely Washingtonnak kedvez ugyan, de további bonyodalmak csíráit rejti magában. .. Nem ért véget a nagy monopóliumok marakodása, hiszen London, Brüsszel és Pakis keresni fogja a módját annak, hogy elégtételt vegyen az amerikaiakon, talán éppen Csőmbe segítségével, viszont Washington aligha elégszik meg a most aratott félgyőzelemmel. A Csombenak adott „kegyelem” sem az ENSZ, sem pedig Adoula hírnevét nem öregbíti. Nkrumah ghanai elnöknek az a minapi követelése, hogy Lumumba gyilkosát állítsák bíróság elé, nemzetközi komplikációit árnyékát vetíti előre. S végül a nemzeti függetlenség eszméjének hívei sem adták fel a sarcot — gondoljunk csak a parlamenti akciókra meg a tömegtüntetésekre. Ilyenformán most lezárult katangai harmadik menettel aligha tekinthető lefutottnak a kongói mérkőzés. Ülést tartott a KGST gépipari állásió bizottságának mezőgazdasági gépgyártási tagozata ■ Varsó (PAP). A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) gépipari állandó bizottságának mezőgazdasági gépgyártási tagozata Varsóban tartotta meg ülését Az ülés fontos eredménye, hogy megkötötték az állami szabványok egységesítéséről szóló egyezményt. Kidolgozták továbbá a folyó évi részletes munkatervet amelynek értelmében az idén is folytatódik a mezőgazdasági gépgyártás egységesítése és szabványosítása, valamint a termelés szakosítása. A résztvevők megvitatták a nemzetközi mezőgazdasági géptervező irodák szervezésének kérdését is. 1963. február 1.