Zalai Hírlap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

4 _ Tudósítások Riportok Képek (Folytatás az 1. oldalról.) ban. — Az az igazság, hogy nem tudtunk ellenállni a sodró ritmusnak, s ahogy belülről jött, spontán mozogni kezdtünk. Mindig is csodáltam ezt a muzsikát, szerintem nem lehet ellenállni a csábításának. — Alaposan kipirultak! — kockáztattuk meg. — Arra való a fedett medence — válaszolt barátnője, Renata Kirsk —, hogy lubickoljunk egyet, s felfrissülve folytassuk a diszkóban. Aztán később a szalonzenére is andaloghatunk. És már el is siettek átöltözni, hogy nem sokkal később a medencében tűnjenek fel. A vízből kiabálták: — Komfort, ja!telt, csak kimondottan indokolt esetben jöttek gyógyszerért, s egy fájdalomcsillapítót kérő, kapatosnak látszó férfi kivételével receptet is hoztak. Előre dolgoztunk a kollégákkal, sok medicinát készítettünk az ünnepek előtt, így csak váratlan helyzetben kell a mérleghez nyúlni. Az útépítők keszthelyi üdülőjében az ország minden feléből érkeztek szilveszterezni, egyetlen nagy családként vígadt a 49 szoba vendégköre. Szinte kezdettől világos volt a hangulat, ami nem véletlen: a négy napos, rendkívüli programra benevezettek előző este sörivó, lepényevő és palacsintasütő versennyel hangolhattak.. Könnyű dolga volt Szmisek Marianna kultúrosnak, hiszen nem nehéz közös játékba, azaz mókás táncba csalni a társaságot: fülbemászó ritmusra járt a fakanál párról—párra. „Büntetésül” egy pohár bort kellett meginnia annak, aki a hirtelen beálló csendben éppen kezében tartotta a kelléket. — Te csalsz, papa — korholta férjét egy piruló aszszonyka, mikor észrevette a turpisságot. Bizony, az enyhén pocakos férfi rendre úgy forgatta párját, hogy nekik kínálhassák — Mikor koccintott az új évre? — Péntek reggelig szól az ügyelet, addig itt a helyem. Persze, egy jókívánság erejéig becsengetnek majd a gyerekeim, s hozzák az unokákat is, akikkel ma éjjel a papa volt szolgálatban, fel a vándorló fakanalat — és aztán a poharat. Nem sokkal később, a hölgyválasznál a szomszéd asztalnál ülő fiatalember előtt hajol meg az aszszonyka, emigyen kérve fel: — Mondja, hányszor sült a kezébe a fakanál? Éjfél után talpalatnyi szabad hely sem volt rztár a keszthelyi Hotel Helikonban, bár újabb és újabb vigadni vágyók érkeztek. A hallban a kemény rockot játszó zenekar előtt inkább a fiatalabbak „ráztak”, köztük néhány ma már furcsának tűnő frizurás, váltig érő hajat viselő fiú. Az egyik rángatózásszerű fejmozdulattal hívta táncba a „petrezselymet áruló” fruskát. — Veled? Te őskövület! A fater fiatalkori képein láttam ilyen madárijesztőket, mint te a séróddal. Csak nem gondolod, hogy szégyenkezem veled? Hm . .. Változnak az idők, változik a módi. Közvetlen éjfél előtt a kanizsai utcákon még alig volt érezhető a szilveszteri hangulat. Különösen a pezsgő délutáni forgalom után tűnt kihaltnak a város, csak néha-néha hasított a csendbe egy-egy trombitahang. Ám csalóka az első benyomás, mert majd mindenütt állt a vígalom, a szórakozóhelyeken nagyrészt elővételben elfogytak a helyek. A Centrál-szálloda éttermében és sörözőjében kétszázan szilvesztereztek, , köztük százan határainkon túlról érkeztek. A hangzavarban egymással keveredtek az olasz, a német, a svéd, a szerb és a horvát szavak. Az első pillantásra a sörözőben is hasonló kép tárult az érdeklődő elé, ám itt mégis valami egészen más, a megszokottól eltérő ünnepléssel találkoztunk. Na nem a pezsgőben és a vidámságban volt különbség, hanem hogy mind a negyven óév búcsúztató egyetlen családhoz, s annak baráti köréhez tartozott. — Ez a Liplin-család és baráti köre — derülnek csodálkozásunkon. Horváth Lászlóné a segítségünkre siet: — Nagyon összetartó család a miénk, munkában és szórakozásban egyaránt. Eddig is mindig együtt ünnepeltünk, sőt a munkahelyünk is nagyrészt azonos. Az ittlévők többsége a Tungsram RT és a Kanizsa Bútorgyár munkása. Idén aztán úgy döntöttünk, itt, a Centrál sörözőjében adunk egymásnak randevút. Bár csak azért is, mert Koszorú Feri, a pincér is a családhoz tartozik. Miért nélkülözzük őt éppen a jeles napon? — Vendégnők milyenek a hozzátartozói? — kérdeztük a nevezettet. — Igényesek — sóhajt Koszorú Ferenc, óriási derültséget váltva ki ezzel az asztaloknál. Aztán még hozzáteszi: — Tizenkét éve dolgozom szilveszterenként, s bár a mai estém is jövés-menéssel telik majd mégis egészen más lesz, mint az utóbbi tucatnyi évben. S még egy előnye volt az együttes szilveszternek. A szokások szerint a Centrál két helyiségében egy malacot sorsoltak ki éjfélkor. Az már a kezdéskor biztosnak látszott, hogy az egyik a családban marad. . . A zárt ajtó rögtön érthetővé vált a Holsten-sörözőnél. Odabent a párok minden talpalatnyi helyet kihasználva ropták a táncot. Nem volt könynyű e színes kavalkádban a konyháig szlalomozni, ahol a 18 éves Varga István szakács tartotta a frontot. — Idén végeztem a szakmunkásképzőben, s ez az első szilveszterem a pult innenső oldalán — újságolta. — Az ünnepi munka minden „újoncnak” kijár? — Nem tudom, de én szívesen vállaltam, mert kiváncsi voltam, milyen itt — mutat körbe konyhai birodalmában — a munka ilyen alkalommal. Persze, nem vagyok egyedül, a konyhafőnök is dolgozik. — Tapasztalatok? — Most már könnyebb! A vacsora ideje elmúlt. . Egyébként disznótorost csináltunk. Ami még visszavan, az az éjféli 140 pár virsli elkészítése. Éjfél. Ahogy a Himnusz utolsó akkordjai is elhangzottak, nagyot változott a város képe. Azutcákon megszaporodtak az egymást köszöntő emberek, s a levegő is megtelt a fülrepesztő — ilyenkor azonban mégis kedves és hangulatos — „trombitaszólókkal”. Mintha mindegyik ezt ismételgette volna: Buék, kanizsaiak! Az „elsőszilveszteres” szakács A csengetésre Boldizsár Lászlóné arca jelenik meg a keszthelyi Fő téri gyógyszertár ajtajának kicsiny ablakában. Mosolyogva viszonozza a köszöntést és invitál beljebb. — Jövőre lesz harminc éve, hogy a szakmában dolgozom. Gyógyszerész vagyok, s ez idő alatt a mostani a 18., ügyeletesként eltöltött szilveszter-éjszakám — mondja gyógyszerkészítés közben. — Sosem tiltakoztam ez ellen, sőt kértem, mert nekem sokkal többet ért a karácsonyi pihenő a gyermekeim és a szüleim miatt. — Milyen volt az éjszaka? — Meglepően nyugodtan készül a sürgős medicina .(IRo)|____ — Nem mondom, hogy nem lennék szívesebben otthon a hozzátartozók, barátok körében, de a parancsnokaink is mindent megtettek azért, hogy emlékezetes maradjon számunkra a laktanyában töltött szilveszter-éjszaka — közli a nagykőrösi illetőségű Kecskés Gyula honvéd, a keszthelyi Bethlen Gábor laktanyában. — Szerintem például a város egyetlen éttermében sem volt jobb az ajánlat, mint amit a mi szakácsaink szolgáltak fel ma: kacsa és sertéssült, disznótoros, éjfélkor pedig virsli, üdítővel. Azután annak is örültünk, hogy éjjel két óráig nézhettük a televíziót. Karácsonykor otthon voltam a szüleimmel, a honvágy se anynyira erős most. A civilben keszthelyi tvműszerész, Kutassy Zsolt isA karácsonyfa kedves fényének látványa csalogatott be Zalakomáron a Pálfi-család otthonába, hogy érdeklődjünk: milyen tervekkel néznek az elkövetkező év elé? — Immár évek óta idehaza szilveszterezünk — invitál a családfő beljebb. — Kedveljük a csendes, családias óév-búcsúztatót. Talán azért van ez így, mert a nagyobbik kislányunk, a tíz éves Éva is e napokban ünnepli születésnapját, s a két eseményt öszszekapcsoljuk. Így aztán már érthető, hogy Éva és húga, a kilenc esztendős Annamária is — bár már közeledik az éjfél — a televízió előtt ül. — Hogy milyen volt az 1986-os év számunkra? — kérdez vissza Pálfi Józsefné. — Akadtak olyan események, redes 42 nappal a leszerelés előtt őrparancsnokként ténykedik. Valamivel többször kell járőrözni az éjszaka, mert a tapasztalatlan újoncokat is illik bátorítani, de így jobban múlik az idő, s közben a rádióban hallgatjuk a kabarét. Az egész laktanyában talán a februárban bevonult szemenyei Németh József honvéd bizonyult a legizgatottabbnak. No nem azért, mert ő az ügyeletes gépkocsivezető, hanem mert éppen szilveszterkor volt esedékes odahaza a második gyerek születése. — A fiú után kislányt várunk, bár egyébként mindegy — mondja. — Lesem a telefont, ugyanis a parancsnokom megígérte, hogy a gólyahírre azonnal utazhatok, ha leváltottak, amelyeket szeretnénk gyorsan elfelejteni, de azért valamivel gazdagabb is volt ez az év, mint a korábbiak. Hat éve költöztünk Zalakomárba, s nem sokkal utána építkezni kezdtünk. Azóta el is készült az otthonunk, s ezért — bár akadt még sok kisebb munka — immár több a lehetőségünk a kikapcsolódásra. — S jövőre? — A ház ugyan felépült — mondja a férj —, ám a berendezés . . . Szóval lesz még jócskán kiadásunk. Ám biztos, hogy már jobban tudunk egyéb lehetőségeinkkel is élni. A lányok láthatóan élvezik a televízió műsorát, s ahogy közeledik az éjfél, előkerülnek a pezsgős és az üdítőspalackok. Családi körben Zalakomáron közeleg az éjfél, koccintásra emelik a poharakat Pálfiéknál 1987. január 2., péntek — Jó dolog nagyobb közös a család. Ezért minden lehőségben ünnepelni, ám olyan tőséget ki kell használni — ritkán ülhet nyugodtan együtt búcsúzik a háziasszony. — Bort hoztak? — kacsint ránk nevetve Ludovics József állomáskezelő a kerítésen belülről. — Különben nem jöhetnek be!.. . — Csak magunkkal szolgálhatunk ... — Na nem baj. Kerüljenek beljebb! — Egy korty szesz sincs az állomáson? — kérdezem a Killián György szocialista brigád műszakban lévő tagjaitól az LT—5-ös főgyűjtő tankállomáson, Lovászi határában. — Egy csepp sem! Majd ha letesszük a műszakot, akkor elmegyünk mi is a presszóba, a kultúrba vagy aki ahová akar. Én meg azt hiszem, hogy hazamegyek az asszonyhoz, aztán még nézzük egy kicsit a tévét és eltesszük magunkat holnapra — válaszolja Csordás József főgyűjtőkezelő. — És mikor jön a váltás? — Éppen éjfélkor — válaszolja Deák Ferenc kazánkezelő. — Évek óta így van ez már, hogy ránk esik a szilveszteri műszak. Bár fordul az esztendő, nekünk a munka éppen olyan, mint bármelyik más napon. A változatosság csak annyi, hogy amikor megjönnek a munkatársaink, nemcsak jószerencsét, hanem ezúttal boldog új évet is kívánnak. — Én még gyerekkoromban kerültem a vállalathoz, pontosabban az olajiparba — meséli Toplak Lajos. — Még vanegy-két évem a nyugdíjig. Na ezt csak azért mondom el, mert sok szilveszterre emlékszem, amit munkával töltöttünk el. Ez a mostani elég kellemes néhány korábbihoz képest. — Hogyhogy? — Szinte tavasz van! Volt olyan, hogy hasig érő hóban kellett elvégeznünk a munkát. Ez a jó idő nekünk az újévi ajándék. — Vannak, akik nyugdíjba készülődnek? — A Ludovics meg a Csordás már több szilvesztert nem töltenek itt velünk. — Akkor tán készítenek egy kis számvetést is, mielőtt megjön a váltás. — Arra még ráérünk, amikor végleg letesszük a munkát — feleli Csordás József. — De tudja, az új esztendőre kívánnék valamit. A magyar olajat ki kell termelni, mert nekünk ez a legolcsóbb... Így a fiataloknak is — mutat Kovács Lajos kútkezelőre — jó ideig munkát adnak még a zalai olajkutak. Hszem ahhoz, hogy olyan odaadással dolgozzanak, akárcsak mi, az kéne, hogy még jobban ismerjék el ezt a nagyon nehéz munkát. Ha erre sor kerül 1987-ben, ez igazi öröm lesz mindannyiunk számára. A többiek rábólintanak. Olajosok kézfogása szilveszterkor az LTV 5-ösön A zalakarosi helységjelző tábla alá nyugodtan kifüggeszthették volna a „megtelt” táblát. No persze, e téli estén nem a fürdő volt a fő attrakció, de a parkolóhelyeken álló külföldi rendszámú gépkocsik bizonyították: immár ilyenkor is kedvelt úticél a fürdőhely. Közel ezer vendég búcsúztatta négy helyütt — SZOT-gyógyüdülő, Reininghaus-söröző, Karos-étterem, Napfény-üdülőszövetkezet — az évet vidám hangulatban. Az asztallap-méretű tepsiken már három malac sült, amikor még csak gyülekeztek a vendégek a SZOT-gyógyüdülő hangulatosan díszített éttermében. Nyolc órát követően azonban minden hely gyorsan gazdára lelt. Az érkezők — elsősorban a szakszervezeti beutaltak — az ország minden tájegységét képviselték, sőt a jugoszláviai Lendváról is érkezett néhány család. — Nem először vagyunk Zalakaroson — mosolyog Dominko Mártán. — Most azért jöttünk, hogy lássuk, milyen egy magyarszilveszter. — S milyen? — Nagyon tetszik nekünk a hely, a kiszolgálás, s a hangulat is kifogástalan. Ezért — bár sokat utazunk Európának ezen a részért — minden bizonnyal a következő szilvesztert is Magyarországon fogjuk eltölteni. Karádi Lajos és felesége Budapestről érkezett. — Nagyon jót tesz nekünk a víz és a településen is évről-évre látszik a fejlődés. Mindig érdemes ide ellátogatni. A szilveszteri vendéglátás? Kitűnő! — mondják. Bizton állítható,, hogy a többi vendég is osztotta a véleményünket, hiszen hajnali kettőig tartott a felhőtlen óévbúcsúztató. Pántlikákkal feldíszített autóbusz hordta a vendégsereget. Asütőben aranypiros a rétes, hatalmas lábasban sültek a csirkecombok. A december 31-e kétszeresen is emlékezetes marad Pusztamagyaródon, illetve Fityeházán. Karakas Bernadett és Niklesz Antal ezen a napon esküdtek egymásnak örök hűséget. A magyaródi lányos háznál vagy száz vendég ült a gazdagon megterített asztalnál. Az örömszülők, Szorosén László és felesége csak azért szomorúak: elviszik a feleség első házasságából való lányt Fityeházára asszonynak, építkezni is ott szeretnének. Két helyen folyt egyébként a lagzi: a fityeházi szokások szerint éjfélig ott mulatnak, utána a lányos házhoz tart a pár. — Egy héttel ezelőtt kezdtük az előkészületeket. Elsőnek a levestészta készült el, utána három napig a süteményeket sütöttük — sorolja Bedő Ferencné, a szakácsnő, aki már 320 lakodalmat főzött ki a környéken. — Aztán jött a disznóvágás, azaz a húsok, sültek elkészítése, a hurkatöltés. A mi vidékünkön szokás kolbászt is adni az asztalra. Utolsó nap már csak a főzés marad, no meg a rétes. — Elegendő lesz az étel, ital? — A jó lakodalomban nem szabad semminek sem kifogynia. Sőt az a cél, hogy gazdag csomaggal búcsúztathassuk a vendégeket — mondták az asszonyok, továbbra is a konyhán sürgölődve. (Folytatás az 5. oldalon.)