Zalai Hírlap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

4 _ Tudósítások Riportok Képek (Folytatás az 1. oldalról.) ban. — Az az igazság, hogy nem tudtunk ellenállni a sodró ritmusnak, s ahogy be­lülről jött, spontán mozogni kezdtünk. Mindig is csodál­tam ezt a muzsikát, szerin­tem nem lehet ellenállni a csábításának. — Alaposan kipirultak! — kockáztattuk meg. — Arra való a fedett me­dence — válaszolt barátnője, Renata Kirsk —, hogy lubic­koljunk egyet, s felfrissülve folytassuk a diszkóban. Az­tán később a szalonzenére is andaloghatunk. És már el is siettek átöl­tözni, hogy nem sokkal ké­sőbb a medencében tűnjenek fel. A vízből kiabálták: — Komfort, ja!­telt, csak kimondottan indo­kolt esetben jöttek gyógysze­rért, s egy fájdalomcsillapítót kérő, kapatosnak látszó férfi kivételével receptet is hoztak. Előre dolgoztunk a kollégák­kal, sok medicinát készítet­tünk az ünnepek előtt, így csak váratlan helyzetben kell a mérleghez nyúlni. Az útépítők keszthelyi üdü­lőjében az ország minden fe­léből érkeztek szilveszterezni, egyetlen nagy családként ví­­gadt a 49 szoba vendégköre. Szinte kezdettől világos volt a hangulat, ami nem vélet­len: a négy napos, rendkívüli programra benevezettek előző este sörivó, lepényevő és pa­lacsintasütő versennyel han­golhattak.. Könnyű dolga volt Szmisek Marianna kultúrosnak, hiszen nem nehéz közös játékba, az­az mókás táncba csalni a tár­saságot: fülbemászó ritmusra járt a fakanál párról—párra. „Büntetésül” egy pohár bort kellett meginnia annak, aki a hirtelen beálló csendben ép­pen kezében tartotta a kellé­ket. — Te csalsz, papa — kor­holta férjét egy piruló asz­­szonyka, mikor észrevette a turpisságot. Bizony, az enyhén pocakos férfi rendre úgy forgatta pár­ját, hogy nekik kínálhassák — Mikor koccintott az új évre? — Péntek reggelig szól az ügyelet, addig itt a helyem. Persze, egy jókívánság erejé­ig becsengetnek majd a gye­rekeim, s hozzák az unokákat is, akikkel ma éjjel a papa volt szolgálatban, fel a vándorló fakanalat — és aztán a poharat. Nem sokkal később, a hölgyválasznál a szomszéd asztalnál ülő fiatal­ember előtt hajol meg az asz­­szonyka, emigyen kérve fel: — Mondja, hányszor sült a kezébe a fakanál? Éjfél után talpalatnyi sza­bad hely sem volt rztár a keszthelyi Hotel Helikonban, bár újabb és újabb vigadni vágyók érkeztek. A hallban a kemény rockot játszó zenekar előtt inkább a fiatalabbak „ráztak”, köztük néhány ma már furcsának tűnő frizurás, váltig érő hajat viselő fiú. Az egyik rángatózásszerű fej­mozdulattal hívta táncba a „petrezselymet áruló” fruskát. — Veled? Te őskövület! A fater fiatalkori képein láttam ilyen madárijesztőket, mint te a séróddal. Csak nem gondo­lod, hogy szégyenkezem ve­led? Hm . .. Változnak az idők, változik a módi. Közvetlen éj­fél előtt a ka­nizsai utcákon még alig volt érezhető a szilveszteri hangulat. Kü­lönösen a pezs­gő délutáni forgalom után tűnt kihaltnak a város, csak néha-néha ha­sított a csend­be egy-egy trombita­­hang. Ám csa­lóka az első­­ benyomás, mert majd mindenütt állt a vígalom, a szórakozóhelyeken nagyrészt elővételben elfogytak a he­lyek. A Centrál-szálloda étter­mében és sörözőjében kétszá­zan szilvesztereztek, , köztük százan határainkon túlról ér­keztek. A­­ hangzavarban egy­mással keveredtek az olasz, a német, a svéd, a szerb és a horvát szavak. Az első pillan­tásra a sörözőben is hasonló kép tárult az érdeklődő elé, ám itt mégis valami egészen más, a megszokottól eltérő ünnepléssel találkoztunk. Na nem a pezsgőben és a vidám­ságban volt különbség, hanem hogy mind a negyven óév­ bú­csúztató egyetlen családhoz, s annak baráti köréhez tarto­zott. — Ez a Liplin-család és ba­ráti köre — derülnek csodál­kozásunkon. Horváth L­ászlóné a segít­ségünkre siet: — Nagyon összetartó család a miénk, munkában és szóra­kozásban egyaránt. Eddig is mindig együtt ünnepeltünk, sőt a munkahelyünk is nagy­részt azonos. Az ittlévők több­sége a Tungsram RT és a Ka­nizsa Bútorgyár munkása. Idén aztán úgy döntöttünk, itt, a Centrál sörözőjében adunk egymásnak randevút. Bár csak azért is, mert Ko­szorú Feri, a pincér is a csa­ládhoz tartozik. Miért nélkü­lözzük őt éppen a jeles na­pon? — Vendégnők milyenek a hozzátartozói? — kérdeztük a nevezettet. — Igényesek — sóhajt Ko­szorú Ferenc, óriási derültsé­get váltva ki ezzel az aszta­loknál. Aztán még hozzáte­szi: — Tizenkét éve dolgozom szilveszterenként, s bár a mai estém is jövés-menéssel telik majd mégis egészen más lesz, mint az utóbbi tucatnyi év­ben. S még egy előnye volt az együttes szilveszternek. A szo­kások szerint a Centrál két helyiségében egy malacot sor­soltak ki éjfélkor. Az már a kezdéskor biztosnak látszott, hogy az egyik a családban marad. . . A zárt ajtó rögtön érthetővé vált a Holsten-sörözőnél. Oda­bent a párok minden talpa­latnyi helyet kihasználva rop­ták a táncot. Nem volt köny­­nyű e színes kavalkádban a konyháig szlalomozni, ahol a 18 éves­ Varga István szakács tartotta a frontot. — Idén végeztem a szak­munkásképzőben, s ez az el­ső szilveszterem a pult innen­ső oldalán — újságolta. — Az ünnepi munka min­den „újoncnak” kijár? — Nem tudom, de én szí­vesen vállaltam, mert kiván­csi voltam, milyen itt — mu­tat körbe konyhai birodalmá­ban — a munka ilyen alka­lommal. Persze, nem vagyok egyedül, a konyhafőnök is dolgozik. — Tapasztalatok? — Most már könnyebb! A vacsora ideje elmúlt. . Egyéb­ként disznótorost csináltunk. Ami még visszavan, az az éj­féli 140 pár virsli elkészíté­se. Éjfél. Ahogy a Himnusz utolsó akkordjai is elhangzot­tak, nagyot változott a város képe. Az­­utcákon megszapo­rodtak az egymást köszöntő emberek, s a levegő is meg­telt a fülrepesztő — ilyenkor azonban mégis kedves és han­gulatos — „trombitaszólók­­kal”. Mintha mindegyik ezt ismételgette volna: Buék, ka­nizsaiak! Az „elsőszilveszteres” szakács A csengetésre Boldizsár Lászlóné arca jelenik meg a keszthelyi Fő téri gyógyszer­­tár ajtajának kicsiny ablaká­­ban. Mosolyog­va viszonozza a köszöntést és invitál beljebb. — Jövőre lesz harminc éve, hogy a szakmában dolgozom. Gyógyszerész vagyok, s ez idő alatt a mostani a 18., ügyeletesként eltöltött szil­veszter-éjsza­kám — mond­ja gyógyszer­készítés köz­ben. — Sosem tiltakoztam ez ellen, sőt kér­tem, mert ne­kem sokkal többet ért a karácsonyi pihenő a gyerme­keim és a szüleim miatt. — Milyen volt az éjszaka? — Meglepően nyugodtan készül a sürgős medicina .(IRo)|____ — Nem mondom, hogy nem lennék szívesebben otthon a hozzátartozók, barátok köré­ben, de a parancsnokaink is mindent megtettek azért, hogy emlékezetes maradjon szá­munkra a laktanyában töltött szilveszter-éjszaka — közli a nagykőrösi illetőségű Kecskés Gyula honvéd, a keszthelyi Bethlen Gábor laktanyában. — Szerintem például a város egyetlen éttermében sem volt jobb az ajánlat, mint amit a mi szakácsaink szolgáltak fel ma: kacsa és sertéssült, disz­nótoros, éjfélkor pedig virsli, üdítővel. Azután annak is örültünk, hogy éjjel két órá­ig nézhettük a televíziót. Ka­rácsonykor otthon voltam a szüleimmel, a honvágy se any­­nyira erős most. A civilben keszthelyi tv­­műszerész, Kutassy Zsolt is­A karácsonyfa kedves fé­nyének látványa csalogatott be Zalakomáron a Pálfi-csa­­lád otthonába, hogy érdeklőd­jünk: milyen tervekkel néz­nek az elkövetkező év elé? — Immár évek óta idehaza szilveszterezünk — invitál a családfő beljebb. — Kedvel­jük a csendes, családias óév­­-búcsúztatót. Talán azért van ez így, mert a nagyobbik kis­lányunk, a tíz éves Éva is e napokban ünnepli születés­napját, s a két eseményt ösz­­szekapcsol­j­uk. Így aztán már érthető, hogy Éva és húga, a kilenc eszten­dős Annamária is — bár már közeledik az éjfél — a tele­vízió előtt ül. — Hogy milyen volt az 1986-os év számunkra? — kérdez vissza Pálfi Józsefné. — Akadtak olyan események, redes 42 nappal a leszerelés előtt őrparancsnokként tény­kedik.­­ Valamivel többször kell járőrözni az éjszaka, mert a tapasztalatlan újoncokat is il­lik bátorítani, de így jobban múlik az idő, s közben a rá­dióban hallgatjuk a kabarét. Az egész laktanyában talán a februárban bevonult szeme­­nyei Németh József honvéd bizonyult a legizgatottabbnak. No nem azért, mert ő az ügyeletes gépkocsivezető, ha­nem mert éppen szilveszter­kor volt esedékes odahaza a második gyerek születése. — A fiú után kislányt vá­runk, bár egyébként mindegy — mondja. — Lesem a tele­font, ugyanis a parancsnokom megígérte, hogy a gólyahírre azonnal utazhatok, ha levál­tottak, amelyeket szeretnénk gyorsan elfelejteni, de azért valamivel gazdagabb is volt ez az év, mint a korábbiak. Hat éve költöztünk Zalakomárba, s nem sokkal utána építkezni kezdtünk. Azóta el is készült az otthonunk, s ezért — bár akadt még sok kisebb munka — immár több a lehetőségünk a kikapcsolódásra. — S jövőre? — A ház ugyan felépült — mondja a férj —, ám a be­rendezés . . . Szóval lesz még jócskán kiadásunk. Ám biz­tos, hogy már jobban tudunk egyéb lehetőségeinkkel is él­ni. A lányok láthatóan élvezik a televízió műsorát, s ahogy közeledik az éjfél, előkerül­nek a pezsgős és az üdítős­­­palackok. Családi körben Zalakomáron közeleg az éjfél, koccintásra emelik a poharakat Pálfiéknál 1987. január 2., péntek — Jó dolog nagyobb közös­ a család. Ezért minden lehő­­ségben ünnepelni, ám olyan tőséget ki kell használni — ritkán ülhet nyugodtan együtt búcsúzik a háziasszony. — Bort hoztak? — kacsint ránk nevetve Ludovics József állomáskezelő a kerítésen be­lülről. — Különben nem jö­hetnek be!.. . — Csak magunkkal szolgál­hatunk ... — Na nem baj. Kerüljenek beljebb! — Egy korty szesz sincs az állomáson? — kérdezem a Killián György szocialista bri­gád műszakban lévő tagjaitól az LT—5-ös főgyűjtő tankál­lomáson, Lovászi határában. — Egy csepp sem! Majd ha letesszük a műszakot, akkor elmegyünk mi is a presszóba, a kultúrba vagy aki ahová akar. Én meg azt hiszem, hogy hazamegyek az asszonyhoz, aztán még nézzük egy kicsit a tévét és eltesszük magun­kat holnapra — válaszolja Csordás József főgyűjtőkeze­lő. — És mikor jön a váltás? — Éppen éjfélkor — vála­szolja Deák Ferenc kazánke­zelő. — Évek óta így van ez már, hogy ránk esik a szil­veszteri műszak. Bár fordul az esztendő, nekünk a mun­ka éppen olyan, mint bárme­lyik más napon. A változatos­ság csak annyi, hogy amikor megjönnek a munkatársaink, nemcsak jószerencsét, hanem ezúttal boldog új évet is kí­vánnak. — Én még gyerekkoromban kerültem a vállalathoz, ponto­sabban az olajiparba — me­séli Toplak Lajos. — Még van­­egy-két évem a nyugdíjig. Na ezt csak azért mondom el, mert sok szilveszterre emlék­szem, amit munkával töltöt­tünk el. Ez a mostani elég kellemes néhány korábbihoz képest. — Hogyhogy? — Szinte tavasz van! Volt olyan, hogy hasig érő hóban kellett elvégeznünk a munkát. Ez a jó idő nekünk az újévi ajándék. — Vannak, akik nyugdíjba készülődnek? — A Ludovics meg a Csor­dás már több szilvesztert nem töltenek itt velünk. — Akkor tán készítenek egy kis számvetést is, mielőtt megjön a váltás. — Arra még ráérünk, ami­kor végleg letesszük a mun­kát — feleli Csordás József. — De tudja, az új esztendőre kívánnék valamit. A magyar olajat ki kell termelni, mert nekünk ez a legolcsóbb... Így a fiataloknak is — mutat Kovács Lajos kútkezelőre — jó ideig munkát adnak még a zalai olajkutak. H­szem ah­hoz, hogy olyan odaadással dolgozzanak, akárcsak mi, az kéne, hogy még jobban is­merjék el ezt a nagyon nehéz munkát. Ha erre sor kerül 1987-ben, ez igazi öröm lesz mindannyiunk számára. A többiek rábólintanak. Olajosok kézfogása szilveszterkor az LTV 5-ösön A zalakarosi hel­ységjelző tábla alá nyugodtan kifüg­geszthették volna a „megtelt” táblát. No persze, e téli estén nem a fürdő volt a fő attrak­ció, de a parkolóhelyeken ál­ló külföldi rendszámú gépko­csik bizonyították: immár ilyenkor is kedvelt úticél a fürdőhely. Közel ezer vendég búcsúztatta négy helyütt — SZOT-gyógyüdülő, Reining­­haus-söröző, Karos-étterem, Napfény-üdülőszövetkezet — az évet vidám hangulatban. Az asztallap-méretű tepsi­ken már három malac sült, amikor még csak gyülekeztek a vendégek a SZOT-gyógy­üdülő hangulatosan díszített éttermében. Nyolc órát köve­tően azonban minden hely gyorsan gazdára lelt. Az ér­kezők — elsősorban a szak­­szervezeti beutaltak — az or­szág minden tájegységét kép­viselték, sőt a jugoszláviai Lendváról is érkezett néhány család. — Nem először vagyunk Zalakaroson — mosolyog Do­­minko Mártán. — Most azért jöttünk, hogy lássuk, milyen egy magyar­­szilveszter. — S milyen? — Nagyon tetszik nekünk a hely, a kiszolgálás, s a han­gulat is kifogástalan. Ezért — bár sokat utazunk Európának ezen a részért — minden bi­zonnyal a következő szilvesz­tert is Magyarországon fogjuk eltölteni. Karádi Lajos és felesége Budapestről érkezett. — Nagyon jót tesz nekünk a víz és a településen is év­­ről-évre látszik a fejlődés. Mindig érdemes ide ellátogat­ni. A szilveszteri vendéglátás? Kitűnő! — mondják. Bizton állítható,, hogy a töb­bi vendég is osztotta a véle­ményünket, hiszen hajnali kettőig tartott a felhőtlen óévbúcsúztató. Pántlikákkal feldíszített autóbusz hordta a vendégse­reget. A­­sütőben aranypiros a rétes, hatalmas lábasban sül­tek a csirkecombok. A decem­ber 31-e kétszeresen is emlé­kezetes marad Pusztamagya­­ródon, illetve Fityeházán. Ka­rakas Bernadett és Niklesz Antal ezen a napon esküdtek egymásnak örök hűséget. A magyaródi lányos­ háznál vagy száz vendég ült a gaz­dagon megterített asztalnál. Az örömszülők, Szorosén László és felesége csak azért szomorúak: elviszik a feleség első házasságából való lányt Fityeházára asszonynak, épít­kezni is ott szeretnének. Két helyen folyt egyébként a lag­­zi: a fityeházi szokások sze­rint éjfélig ott mulatnak, utá­na a lányos házhoz tart a pár. — Egy héttel ezelőtt kezd­tük az előkészületeket. Első­nek a levestészta készült el, utána három napig a sütemé­nyeket sütöttük — sorolja Be­­dő Ferencné, a szakácsnő, aki már 320 lakodalmat főzött ki a környéken. — Aztán jött a disznóvágás, azaz a húsok, sültek elkészítése, a hurkatöl­tés. A mi vidékünkön szokás kolbászt is adni az asztalra. Utolsó nap már csak a főzés marad, no meg a rétes. — Elegendő lesz az étel, ital? — A jó lakodalomban nem szabad semminek sem kifogy­nia. Sőt az a cél, hogy gaz­dag csomaggal búcsúztathas­suk a vendégeket — mondták az asszonyok, továbbra is a konyhán sürgölődve. (Folytatás az 5. oldalon.)

Next