Zalai Hírlap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
1990. január 6., szombat 75 éve halt meg Goldmark Károly A Sába királynőjét kilenc nyelven adták elő T Mi volt ő voltaképpen ? Goldmark Rubin kánor 1830. május 18-án Keszthelyen született fia? Az utókor által kellően nem értékelt óriás? Vagy „csupán” szakmájának kiváló mestere, aki arra a sorsra ítéltetett, hogy szerélyen megbújjon a zenetörténeem géniuszainak árnyékában? A jövő majd eldönti. Hiszen ,csak” 114 év telt el a Sábairálynőjének bécsi ősbemutatójától, s ez az idő meglehessen kevésnek tűnik ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk művészetét. Életútja azonban mindenképpen imponáló. A 12 éves koráig teljesen analfabéta fiú .7éves korában Bécsújhelyen ■zerzi meg elemi iskolai bizonyítványát, s több iskolát nem végez. ____________ Ugyanakkor viszont napjainkig főművét, 3 Sába királynőjét a világ harminc operaházában kilenc nyelven adták elő, s életében 3 bölcsészettudományok díszdoktora címet is elnyeri. Tizenegy évesen már a soproni zeneegyesületi iskola tandíjmentes növendéke, s már nyilvánosan is fellép. 1843-ben a vizsgaelőadáson egy tanulótársával Maurer 2 hegedűre írt variációit játssza, ami igazán figyelemre méltó teljesítmény. Egy évvel később már hegedűduókat komponál. 1848-ban behívják katonának, s egy évvel később a győri csatában nem sok híja, hogy életét veszti. Az ezt követő években különféle zenei társulatok tagja, s rendszeres elméletifelkészültség nélkül kezd 1853-ban komolyabb műveket komponálni. Négy évvel később kerül sor első szerzői hangversenyére, majd ezt követően kilép a bécsi Carl-Theater Szolgálatából, s megkezdi zeneelméleti tanulmányait. Több, kevéssé ismert mű után 1866- ban kezdi meg a Sába királynőjének komponálását. Sába királynőjén kívül több operát is szerzett, de azok egyike sem érte el annak sikerét. Talán a Téli rege és a Götz von Berlichingen számít még a zenetörténelem jelesebbjei közé. Az operákon kívül számtalan kórusművet, szimfonikus és kamarazenei művet alkotott. 1910 tavaszán a hazalátogató idős Goldmark Károly tiszteletére országos ünnepségeket rendeznek, amelynek keretében szülővárosában műveiből díszhangversenyt adnak. Ez egyben búcsúja is volt szülőföldjétől, ugyanis pár évvel később, 1915. január 2-án Bécsben meghal.Végezetül érdemes felidézni, hogy a hosszú ferencjózsefi korszakot nagyrészt a császárvárosban végigélt zeneköltő hogyan vall szülőföldjéről : „Hatvanhét éve élek Bécsben, német művelődési forrásokból képeztem magam a tudományban és művészetekben, és ebben az értelemben számítom magam a németekhez. Szeretem is a beérésem és kialakulásom e második otthonát, amelynek mindent köszönhetek, ami vagyok és amit jelentek. De mindez nem oltotta ki a szülőföld iránt érzett erős, mélyen gyökerező érzelmeimet. Kiszáradt, elcsontosodott szívnek kell lennie annak, amelynek a rög, amelyen bölcsője állt és a boldog gyermekkor édes emlékei nem drágák. Ebben az értelemben megőriztem szülőhazámhoz való hűségemet.” _____________ A zeneköltő öregkori arcképe. Ez az erős ember úgy rázkódott, ijedtemben fölkiáltottam: — Orvosért! Sürgős! Ettől magához tért. Zavartan biccentett, majd kitört a járda szélére, s ágaskodva kiáltozott taxiért. Én anyáért futottam. Nem találtam. Olyan fáradt voltam már, majd fölbuktam a lépcsőn. Leültem az utcán egy padra. Nem, dehogyis aludtam el. Arra riadtam, hogy körülállnak. — miért bőgök? Futottam hát megint. Biztosan sok idő múlt el. Mire hazaértem, az előszobában azonnal tudtam, hogy anya otthon van. Az ajtó zárva, s láthattam, hogy Veronika az ágyában fekszik. Az orvos tehát már el is ment. Anya lépett be a konyhából. Meg sem állt, amint észrevett, s a második szónál már háttal volt nekem: — Tégy föl vizet melegedni! Ez a szigorú, mindig csak utasító hang megkeményített, mint akit evickélés után partra löknek. Nyugodtan és szárazon figyeltem. Hallottam bentről minden szót. Veronika oldalára fordult, kinyúlt a takaró alól anya kezéért: — Meg akart csókolni... — nyöszörögte. — Meg is csókolt. .. Nem akartam, nem engedtem, de mégis. Megcsókolt. .. Kihallatszott a köhögése. — Mondta, hogy szeret, kétszer is mondta, háromszor... — sírdogált megint. — Nem igaz, ha százszor mondja is!... Hát milyen vagyok én, nem látjátok?! Szeret? Csúfol csak! Idejön, először talál alkalmat, és, és... persze, mert azt képzeli, hogy én. . . én nyaljam meg mind a tíz ujjamat, ha egyáltalán szóba áll velem valaki! Mert azt hiszi, hogy az ilyen lány, mint én.. . ha véletlenül akad valaki, menten elveszíti a fejét... az ilyen lánnyal gyorsan megy, az ilyennel könnyű, nem úgy, mint azokkal, akikért kapkodnak, akik válogathatnak!... Ugye, azt képzeli, hogy... Anya vissza akarta fektetni a párnájára, ő azonban föltartotta a fejét, s erőszakkal beszélni próbált. De olyan gyönge volt, alig lehetett hallani: — Szeret? Miért hazudik? Hiszen látja, milyen vagyok!. . . Hallusnál, mondaná! Nézze meg őt!... Igenis, csúfolni akart!... Olyan vissza nem tarthatóan zuhogott föl belőle a sírás — előreborult a paplanjára, és lecsúszott válláról a kendő. S meg sem igazította, pedig a hátánál balfelé teljesen elállt. .. " • Hajnalban orvosért kellett futnom. Az eset nehezebb volt. — Veronika ezen a reggelen nem kelt föl, nem indulhatott Ilus elé. De furcsamód Ilus se jött. Később újabb orvosságért küldtek. Visszafelé kerültem egyet, és benéztem a cukrászdába. Középen, a szokott asztalnál, ott ült Ilus. Tiborral! Ők ketten! Máris! A csoda barátnő! És a nagy szerelem! Hát ezért kell nekem a gyógyszertárba futkároznom!. . . Fölemelt karral, gyilkos dühvel rontottam nekik, hogy az orvosságos üveget az arcukba vágjam. Csakhogy közben meghallottam Tibor szavait: — Ha kibékít Veronkával... — és nem ütöttem. Ilus körülbelül ilyesmit válaszolt. — Segítek... S értetlenül meredtek rám, ahogy reszketve megtorpantam az asztaluknál. Hazafelé Tibor a vállamra tette kezét. Tudtam, erős ember. — Látod, öcskös, így van ez. Nem értettem, miért mondja, de bizalmas mosolya jólesett. Talán beavat! Buzgón rábólintottam tehát. — Ühtüm. — Nagyon haragszik? — kérdezte. Folyton sír — válaszoltam. Keserűen ingatta fejét. Rá most nem voltam dühös, szerettem volna valami igazán okosat mondani: — Nem hisz... Mindig azt sírja, hogy nem is tud hinni. — Nem hisz, nem, nem... Mert a lányok azt képzelik, olyan szerelem létezik csak, amilyeneket a „nagy" filmekben látni!... Nagyon szomorúan mondta, alig hallhatóan. Úgy éreztem, hogy most, mellette növök férfivá. ... Veronika reszkető ujjai ügyesen, gyakorlott mozdulatokkal tépték föl az orvosságos üveg csomagolását. — Jön... — súgtam neki közben. Szája előtt megállt a keze. Éppen bekapta volna a pirulákat. Ezúttal egészen száraz volt a szeme. Nyújtottam a poharat, és szorgalmasan bólogattam, hogy jobban megértse: — Jön... Eltolta magától, és nem vette be a gyógyszert. Hanem durcásan rázta a fejét: — Minek?!... Talán ennyit se sóhajtott. Csak a tekintetével várta, szomjasan leste, hogy folytassam. Én azonban most éreztem rá először, hogy igazán milyen gyönge vagyok, milyen hitvány kis alak! Mert ekkor láttam meg, ami pedig eddig is biztosan így volt. Hogy — szép. Ahogyan várt. Maga ez a tehetetlen várakozás. Csak hebegtem hát, összevissza, s ilyen ügyefogyottan: — Jön... Nem érted? Jö-ö-ön... — Nem igaz! — De! De igaz! Egy pillanatig még gondolkoztam, reménykedtem, talán sikerül időt nyernem, majd újra belefogtam, akadozva súgtam: — Hiszen mondta!... Igenis, mondta!... Nekem!!! Arcáról itt-ott elsimultak a ráncok, s ingerlő, lassú bánattal végigsimogatta a párnáját. Kihúztam hát magam, hogy most végre mélyebb hangon és szigorúbb nyomatékkal szólhassak már: — Mondta! Nekem. . . Mi, férfiak, nem, hazudunk egymásnak! Láttam, mosolyogni kezd. — Ti, férfiak. . . Lehajoltam hozzá, lovagiasan megigazítottam vállán a kendőt — s hogy így tettem, végre én is mosolyogni tudtam. ” AZ UTÓBBI NÉHÁNY évben örvendetesen felgyorsultak a szlovéniai magyar irodalom eseményei. Míg Vlaj Lajos 1911-ben publikált korszaknyitó műve, a Versek után tizenegy évet kellett várni a következő magyar nyelvű könyvre, a Tavaszvárás című antológiára, az utolsó évtizedben egyre-másra jelennek meg e maroknyi alkotógárda újabb és újabb szellemi termékei itt a Muravidéken. Legutóbb a téli ünnepek ellőtt Bence Lajos Létlelet című verseskönyve. Két nyilvánvaló kiindulási pont kínálkozik a kis kötet kézbevételekor. Az egyik az a nemzetiségi létből fakadó kettős kötődés, amelybe 1956-ban Göntérházán, egy szlovéniai magyar faluban a szerző beleszületett. Mivel ez idő tájt itt még nem volt élő magyar irodalom, annál inkább gazdag néphagyomány a térség falvaiban, ez a meghatározottság az eszmélés, a tájékozódás, a világképteremtés egyik forrása az alkotó számára. A másik az anyaországba vezet. Bence Lajos ugyanis alapmesterségét s egyszersmind a poétika tudományát is az egyik legjobb magyar egyetemen, Debrecenben tanulta, ahol magyartanári diplomáját szerezte. Innen fakad az írásaiban oly feltűnő anyanyelvi igényesség és irodalmi pallérozottság. Sokan észrevették már, hogy a nemzetiségi irodalmakban gyakran jelen van a provincializmus mellett a dilettantizmus. Vannak, akik ezt a jelenséget a kisebbség spontán védekező reflexeként szükségszerűségnek fogják fel, és elnézően „megbocsájtják” az alkotóknak. Ezzel a gesztussal aztán be is soroják őket az igazi irodalom mögé valamiféle belátásokkal kezelt értékrendbe, s tapintatosan inkább a nemes alkotói szándékot, mint a művet minősítik. Ez a fajta „gondoskodás” persze nem válik hasznára sem szerzőnek, sem olvasónak, örvendetes, hogy Bence Lajos alkotói programjában tudatosan meg akarja haladni ezt az értékrendet. Magunk is azt tartjuk — egyebek közt Illyés Gyulára is hivatkozva —, hogy egy szépírói igénnyel létrehozott és publikált mű megítélésének legfőbb szempontja kétségkívül az esztétikai. Jó vagy rossz mű van tehát, ahogy éppen egy nemzetiségi területről, Pozsonyból itt járt író, Duba Gyula fejtegette ehelyütt önérzetesen, amikor a szlovákiai magyar irodalom specifikumairól faggatták. S hogy szlovéniai szerzőnk elsősorban magára nézve tartja érvényesnek ezt a tételt, arra bizonyíték ez a mostani kis kötet is, amely — egyik recenzensét idézve — „nemcsak a kisebbségi magyar kultúrát gyarapítja, hanem az egyetemes magyar költészetben is meg fogja állni a helyét.” Reméljük, az olvasók is visszaigazolják majd ezt a minősítést. A Csáktornyai Zrínyi Nyomdában hatszáz példányban előállított formás kötet példás társadalmi összefogással készült. A számos közreműködő közül csak kettőt emelünk ki. Gálics Istvánt, aki a szép borítót tervezte, és Toplak Jánost, aki illusztrálta a negyvenkét verset. Mindketten nemes alázattal alkalmazkodtak az irodalmi anyag szelleméhez és jellegéhez. Ily módon a kis füzet arra is példa lehet, hogy miként működik együtt a Muravidék magyar értelmisége, ha érdemi feladatra kap lehetőséget. AMIKOR SZLOVÉNIAI magyar nyelvű kiadványról van szó, a magyarországi recenzens ennél a pontnál elbizonytalanodik Évek óta abban a groteszk helyzetben ajánlja az olvasó figyelmébe általa nagyrabecsült szerzők munkáit, hogy tudja, a könyv hazai boltjainkban nem kapható. Ez alkalommal azonban a szerző maga hozott át néhány tucatnyit a határon, s így kötete a zalaegerszegi Simon István Könyvesházban kapható, továbbá mivel Bence Lajos „működő” középiskolai tanár, kézenfekvőnek látszik, hogy egy-egy anyaországi iskola, kulturális intézmény személyes találkozásra hívja meg, s ennek örvén talán egy-egy újabb könyvcsomag is elkísérhetné a szerzőt... Ezen egyoldalú dialógusban tehát legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy néhány figyelemfelkeltő utalást tegyünk a kötetre. Bence Lajos verseit két jól különválasztható kifejezésmód jellemzi. Az egyik egy metaforikusabb, a tárgyi világ és az elvontabb viszonylatok hagyományosabb, személyesebb jellegű megjelenítése. Pillanatfelvételek és tágabb meditációk múltról, jelenről, öndefiniálási kísérletek, intelmek, példák és próbálkozások a világ lefordítására. Petőfi Sándor, Babits Mihály, József Attila és Pilinszky János a négy legfontosabb irodalmi hivatkozási pont, de ajánl verset Bartók László előadóművésznek és Gálics István képzőművésznek is, ezzel is hangsúlyozva a konkrét valóságélményekhez való kötődést. Verseinek másik csoportjává kortársi líra posztmodern irányzataihoz sorolható be. Szaggatott képzettársítások és rendezett gondolatritmus egyaránt fellelhető ezekben a többségében sikeres, ám néhol az öncélú formalizmus csábításától sem mentes versekben. Az ön-KÜLÖN IS FIGYELMET érdemelnek azok a szellemes nyelvi megoldások, amelyeket ez a krisztusi korban levő külföldi magyar itt e diaszpóra-lét szigetén, egy fokozatosan pusztuló anyanyelvi közegben művel. Nyilvánvaló tudatossággal törekszik kihasználni a magyar nyelv páratlan alak- és jelentéstani gazdagságát, bizonyítván, hogy legalább ő nem akar „pennahajder” lenni. Varga Zoltán Létlelet Bence Lajos új verseskötetéről irónia jól oldja e zaklatottabb képi világ nemegyszer szkepszisbe hajló rezignáltságát. Bence Lajos: Naponta mondogatjuk Naponta mondogatjuk különösen így tavasz elején még semmi sincs eldöntve még minden lehet újra és újra szájba vesszük morzsolgatjuk hangpróbát tartunk, töréspróbát is mert nem mindegy, hogy hova helyezzük a hangsúlyt, hisz könnyen megbillenhet a mondanivaló e nyelvingoványban. Naponta mondogatjuk nyár kezdetén, ősz beálltával, télvíz idején, újabb esélyeink számbavételével, lehetőségeink korlátaival is számolva, az esetleges hibalehetőségeket is felmérve. Aztán döntéshozatalra kerül a sor: legyen csak a hangsúly így hatványozottan amolyan megrögzött maximalista módjára a MINDENn. Borbás György: OLAJIPARI MÚZEUM.