Zalai Hírlap, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-01 / 179. szám

1990. AUGUSZTUS 1. ZALAI HÍRLAP Szakmák nagy öregjei Dél-Zalában ■v_________________________­_______________________________________________________________x Az egykori Kanizsai Ipartestület nyomában... Nagykanizsán ismét megindult az önszerveződési folyamat az iparosok körében. Egyre inkább előtérbe kerül az önálló iparos elnevezés, mely kifejezésre juttatja a különböző mesterségek méltó rangját korszerűsödő társadalmunkban. Nem árt megszív­lelni az idős mesterek gondolatait: a visszaemlékezések során néhány 16 ötletet is kapnak a századelő ipartestületének fény­korából mindazok, akik átveszik a stafétabotot a régi iparosok­­tól. A kanizsai iparosok „doyenje” Varga Lajos géplakatos, akit a város az általa felújított öreg piros BSA-motorjára emlékezve ismer.­­ Annak idején a városban tizenhárom százaléknyi zsidó és 87 százalék keresztény lakosság élt, de a tizenhárom százaléknak nagyobb vagyon volt a kezén, mint a többi polgárnak. A Franz-ma­­lom szolgáltatta Kanizsának az áramot, de nekik százötven voltos áramuk volt, így később a Dráva­­völgyi Áramszolgáltató Vállalat vette át e fontos szerepet. Jól emlékszem a Király Serfőzdére és a Csengery úti Merkur-vasgyár­­ra, ahol kocsitengelyeket készítet­tek. A Sugár úton volt a Weiser­­gépgyár saját vasöntödével, itt készültek az öntvények a tégla-, malom- és nyomdaipar számára, de elvállalták a lakossági cséplő­gépfelújításokat is. Komoly iparo­sok voltak annak idején Kanizsán. A Bazsó-féle üzemben születtek a tetszetős kivitelezésű hintók és fiákerek, a Strasser-cég kerékpá­rokat és motorkerékpárokat újí­tott fel. Wieland János aratógép­lakatosnak például saját eszter­gapadja, hegesztőműhelye és gyalugépe volt. A Petőfi utcában állt a Szántó és Sinkovits-cég gépjavító műhelye, míg le nem égett. Említhetném még Hehler rézművest, akinek műhelyében permetezők, pálinkafőzőüstök és egyéb nagyon szép réztárgyak készültek, vagy jónevű volt még Zöllner reszelővágó, Tuchert ko­vácsmester, Mendlovics rézmű­ves, illetve Sallinger szita- és rostakészítő mester, hogy csak néhányat soroljak fel az én nem­zedékemből. — Milyen volt akkoriban az iparosélet Kanizsán? — A jelenlegi Muskátli cuk­rászda helyén állt a Makoviczky­­cukrászda, amely ipartestületi vendéglő volt. Az emeleten voltak az irodák és a vendégszobák a vándorló iparoslegények részére, akik egy-két napig tartózkodtak a városban és némi segélyt is kap­tak a testülettől — magyarázta az idős géplakatos. — Ezek az iparos legények meg-megálltak útköz­ben a falvakban és zárakat, var­rógépeket javítottak. Nos, az ipar­testületben virágzó élet folyt, jó el­nöke volt a Samu úr, illetve hosszú ideig Viola úr volt a titkár. A fiatal segédek pedig az iparoskörbe jártak szórakozni és beszélgetni. A harmincas években az Ipartes­tület megvette a Sugár úti , je­lenleg már nagyon rossz állapot­ban lévő könyvtár­épületet és rendbe tette a nagytermet, ahol a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége és a Katoli­kus Legényegylet felejthetetlen előadásokat rendezett. A legény­­egylet színjátszó-csoportja orszá­gos sikert aratott a „Nótás kapi­tány" című operettel. Egyszer még én is játszottam az „Iglódi diákok” népszínműben és telt házakat vonzott a „Túl a nagy Krivánon” című darab is. Persze, nem csak szórakozásból állt az élet, kemé­nyen kellett dolgoznunk, de az Ipartestület támogatott bennün­ket. Ha egy új mester önálló akart lenni, le kellett tennie a mester­­vizsgát. A hierarchia lépcsőfokait nálunk is be kellett tartani, az ipari tanulótól a segédidőn át a ván­dorlásokig. — Tudna említeni egy-két epizódot a századelő Kanizsá­jának iparoséletéből? — Akkoriban az anyaghiány ismeretlen fogalom volt, mert ha­­valamit megrendeltünk, másnap utánvéttel már megérkezett a cég címére — kutatott emlékezetében Varga Lajos. — Történt egyszer, hogy Czvetkó Gyula lakatosmes­ter látott egy hirdetést az újság­ban: Győrben kéménylebontáshoz keres vállalkozót az egyik gyár. Czvetkó Gyula és Mezei bácsi elvállalták a munkát, mindössze egy kis pénzelőleget kértek. Hogy mire, azt nem árulták el. A piacon aztán vettek három kocsi ölfát. Kibontották a kémény egyik olda­lát és aládúcolták a fával. Meg­gyújtották az oszlopokat, a ké­mény szépen eldőlt, a téglákat pedig vihette, akinek kellett, cse­rében a tereprendezésért. A győ­riek nem akartak hinni a szemük­nek és fejüket csóválták a kani­zsai iparosok leleményességén, mivel ők felülről akarták egyen­ként elbontani a téglákat. A másik megtörtént eset humorosabb: a Király utcában — most Somogyi Béla utca — volt Pléh István autószerelő műhelye. Akkor még nem voltak taxik, Kanizsán mindössze öt autó járt az utcákon, ebből kettő az autó­szerelőé volt: Puch és Steyer­­gyártmányok Ausztriából. Egy napon jöttek az olasz kereskedők élőállat-felvásárlás céljából és Pléh urat telefonüzenet várta: „Pista pácsi mi Murakeresztúron leírni, azonnal küldeni autót, menni Kanizsa.” Pléh István kijött a Centrál elé a „placcra" és fogott két sofőrt, akiket nyomban elküldött Murakeresztúrra, hogy a vasúti restiből hozzák el Kanizsára a két olasz kereskedőt. A sofőrök elin­dultak Semjénházán át Molnári felé és megkérdezték, merre kell menni Murakeresztúrra. A hor­­vát ember úgy értette: „Merre kell menni a Murán keresztül?" A derék atyafi intett nekik, menje­nek csak egy­esen. A régi Fiat autóval a két sofőr továbbhajtott, fékezni nem tudtak és egyenesen a Mura folyóba „mentek". A ha­lászok mind összecsődültek, mert az autó sátortetejének csak a tartói látszottak ki a vízből. Végre megérkezett a helyszínre Pléh István, aki átvitette magát komp­pal a túloldalra az olaszokért, a halászok pedig csigával kiemelték az autót. Az egész város és megye sofőrtársadalma hosszú ideig azon nevetett, hogy a két sofőrrel együtt a Fiat-ot lóval húzatták haza Kanizsára... Pozsgai János ötvenkét eszten­deje hűséges a szakmájához. Az akkor ifjú villanyszerelő 1938-ban ment el villanyszerelő-tanulónak egy iparoshoz. — Nehéz volt a munka, reggel nyolctól este hatig dolgoztunk, szombaton is. Csak vasárnap délután pihenhettünk, mert dél­előtt leventefoglalkozáson vet­tünk részt, mely kötelező volt tizenkét éves kortól bevonulásig. A háború előtt önállóbb volt az iparos, mint mostanában: nem volt annyira megkötve a keze, mint az utóbbi 45 esztendőben. A múlt­ban az ember fejéhez vágták, hogy „maszek” — az elnevezés a leg­több iparos önérzetét sértette. Kérem, mi önálló iparosok va­gyunk. Persze, jobb volt, ha ván­dorolt egy kis ideig az ember, mert akkor többet tanulhatott, s a lá­tóköre is szélesebbé vált. Itt Ka­nizsán, amikor inás voltam, min­den munkát az iparosok végeztek — ki egyedül, ki többedmagával, attól függően, milyen volt az anya­gi helyzete. Amíg régen az ipartestület egy elnökkel, egy jegyzővel és két adminisztrátorral működött, addig napjainkban túlkombinálták a KIOSZ-t. Annyi­féle osztályt hoztak létre, hogy a tagdíjakból már alig lehet fenntar­tani azokat. A másik: dolgoztam annak idején a Polgár textil-nagy­kereskedőnél is. A megrendelt árut azonnal csomagoltuk és már vittük is a postára. Amíg a mes­terember anyag után rohangál, nem megy a munka! Az anyagbeszerzés a modern idők rákfenéje: időrabló, üzem­anyagot és pénzt pazarló felesle­ges rohangálás. Ha a kereskede­lem ismét átszerveződik, talán újra lesz reményünk arra, hogy a megrendelt árut 24 órán belül megkapjuk. Annak idején az eger­­szegi Polgár villamossági nagyke­reskedő másnapra vasúton leszál­lította a szükséges vezetéket és csöveket — mindez csak egy tele­fonba került. Ugyanakkor a hat­vanas években hét villanyszere­lőnek egy negyedévre adtak száz métert!­ Bergmann-csövet. Bár­mennyire spóroltunk, végül is el kellett osztanunk egymás közt a csövet, hogy melyik negyedévben, ki használhatja fel. Aztán Buda­pesten kóvályogtunk, hogy némi csúszópénzért párszáz méter vezetéket, vagy a motortekercse­léshez zománchuzalt szerez­zünk... A nyolcvankét esztendős Csá­kányi János cipészmestert arany - pecsétgyűrűvel tüntették ki, hisz' becsületes munkával több mint ötven éve maradt hűséges a mesterséghez. — Szeretem a szakmámat, mint a családomat — nézett fel a harmincas években vásárolt gép­matuzsálemek mögül az idős mester. Inas koromban szép fe­hér kötényben vittem a cúgoscipőt a Dedovácz fűszerkereskedőnek és negyven fillér borravalót kap­tam. Mivel négy polgárit végeztem, nekem csak szakrajzra kellett járnom és fiatal segédként is kerestem annyit, mint az időseb­bek. A gépekért sok verejtékkel kellett megdolgoznom és emellett négy gyermeket neveltem fel. Hajdanában az iparosság Kani­zsán összetartó volt és tisztelték egymást, nem irigykedtek egy­másra. Aki jobb szakember volt, jobban bírta magát, de kilengés sohasem volt. Sajnos, abba az 1908-as korosztályba születtem, amelyet mindig elvittek katoná­nak, így sokszor abba kellett hagynom a munkámat. De olyan cipőket készítettünk kérem, hogy az orrától a sarkáig visszahajtva úgy kiugrott, mint a gumi! A mai fiatalságnak csak azt tudom mondani: a szakmákra most is szükség van. Autóval bárhova eljuthat a mesterember és az iparosok összetartozása is erősíthető lenne. Semmiképpen ne adják az enyészetnek a Vörös Hadsereg — korábban Sugár­ úti volt iparostestületi épületet. A helyi iparosok összefogásával a szakmunkák elvégezhetők, a bál­termet is fel lehet újítani és ismét a régi idők szellemében virágoz­hat az iparosság élete Kanizsán. Hisz' ki tudná elfelejteni a domi­nó-, sakk- és kártyacsaták zajos­ságát, vagy az emeleti bálterem­ben az össztáncok hangulatát... Gelencsér Gábor M­iben bíznak és mitől tartanak­ a zalaegerszegi baromfifeldolgozónál Van egy jó és egy rossz hírünk — mondhatnák a Zala Megyei Baromfifeldolgozó és Értékesítő Közös Vállalatnál mostanában. A következőkről hallani: Folyama­tosan bővül és várhatóan a jövő félévig befejeződik a vállalaton belüli számítógépes termelésirá­nyítási és elszámolási rendszer fejlesztése. Tavalytól működik a feldolgo­zóban a felsőpályás súlyosztályo­zó, amely darabonként regisztrál­ja és számítógépes nyilvántartás­ba veszi a termelőktől beszállított és belezett állatokat. Ezzel kíván­ják egyrészt elejét venni az előfor­duló vitáknak, de az optimális késztermékösszetétel meghatáro­zásában és a további tenyésztési illetve takarmányozási munká­ban is felhasználhatók az innen nyert információk. A vállalaton belüli hagyomá­nyos információs rendszer késve közvetítette a döntéshozó helyek­re a termelési folyamatok helyze­tét, ezért szükségessé vált a szer­vezési rendszerek napi termelés­be állítása. De más is kikénysze­­rítette e fejlesztést. Egyre inkább szükségessé válik az ETK, azaz az egységes termékazonosító kód használata. A közismertebb ne­vén vonalkódot már használják az üzemben, a szalagokról lekerülő árut lézeres leolvasóval veszik nyilvántartásba. Emellett jelen­leg folyik a rendelésnyilvántartá­si és a számlázási rendszer gépe­­sítése is, amelyek segítségével már a vevőkkel való kapcsolattartás válhat gyorsabbá és pontosabbá. Mindezek után csak az a kér­dés, hogy mennyire éri meg ez a fejlesztés a vállalatnak. Mint Bil­iege Lajos főkönyvelőtől megtud­tuk, idén hat fővel csökkentették a számítógépeknek köszönhető­en az adminisztratív létszámot, s jövőre tovább tart ez a folyamat. A saját számítógépes rendszer kié­pítésének azonban más — szin­tén gazdasági — okai is vannak. A baromfifeldolgozó ‘88 óta 6 millió forintot költött számítógépekre, s a Zalaszám 1,2 millió forintért állított össze számukra alkalmaz­ható programokat. Ezt még min­dig olcsóbbnak találják, mint évente 4 millió forintot fizetni — egy másik számítástechnikai cégnek —, amely ennyit kér az adatfeldolgozás bérmunkában való elvégzéséért. Eddig szólt a jó hír, s most következik a rossz. * De lesz-e mit nyilvántartani, feldolgozni a jövőben? Mert pilla­natnyilag Damoklész kardja le­beg az egész baromfi­ ágazat fölött. Egyelőre ugyan feltételes módban lehet beszélni a kormány pénz­ügyi csomagtervének bevezetésé­ről. Addig is feltettük a kérdést a vállalat főkönyvelőjének: —Mi várható akkor, ha esetleg felére csökkentik a baromfi­ ágazat export-támogatását? — Ebben az évben a vállala­tunk mintegy 450 millió forint árbevétellel számol, amelyre még tekintélyes mennyiségű állami szubvenció rakódik. Az exportcsir­ke után 50 százalék, a pulyka és az exportra kerülő tyúk után pedig az ár 25 százalékát kapjuk állami támogatásként. Ha az említett, drasztikus arányú szubvenció­megvonás bekövetkezik, akkor az export-árbevételünk az önköltség szintjére, vagy az alá csökkenhet — mondta a főkönyvelő. Ezzel kapcsolatban július 19- én igazgatósági ülést tartottak a vállalatnál, s megvitatták: milyen lépésekre kényszerülhetnek, ha az említett pénzügyi szigorítás bekö­vetkezik.­­ Több intézkedést kell ne­künk is foganatosítanunk abban az esetben, hogy elkerüljük a veszteséget. Ezek közül az egyik az általunk felvásárolt élőállat mennyiségének csökkentése. Körülbelül kétszáz magánterme­lővel állunk kapcsolatban terme­lőszövetkezeteken keresztül, s valószínűleg ők éreznék meg el­sősorban ezt a mennyiségi csök­kentést. A jelenlegi 20-ról 30 napra kellene növelnünk a kifi­zetési időt is. Ez év elején kilón­ként 54 forintért vásároltuk a csirkét, s év közben — szerződé­sen kívül — sikerült 1,5 forinttal megemelni a felvásárlási árat. Valószínűleg ezt az egy forint ötven fillért azonnal vissza kellene von­­nunk. Mindezek után még jelen­tős költségcsökkentésre kénysze­rülnénk, például a munkásszál­lítást is felül kellene vizsgálni, mert nincs akkora belső tartalékunk, amellyel kiegyenlíthetnénk az említett pénzügyi lépést — vála­szolta Biliege Lajos. A baromfitermelők és a feldol­gozó közötti kapcsolat jelenleg is feszültségektől terhes, és ez to­vább fokozódhat. Mert az elmon­dottak úgy is megfogalmazhatók, hogy ha a kormány meghúzza a baromfiágazat nadrágszíját, ak­kor annak szorítását nem hajlan­dó a vállalat elszenvedni. Hanem — továbbítja... H. P. Zwinkau: Legördül a szerelőszalagról az utolsó kétütemű Trabant 1990. július 25-én, ezzel véget ér a sok vitát okozó „NDK- népautó" több mint háromévtizedes története. A gyárban ezu­tán csak négyütemű, VW-motorral felszerelt Trabant Limousine­­okat és kis szériában VW-Polókat gyártanak. Telefotó : MTI Külföldi Képszerkesztőség/ADN 3 A nyári karbantartási munkálatokkal egyidőben, s mintegy 9 milliós ráfordítással került sor a kanizsai Tungsram Rt. szociális létesítményeinek felújítására. A rekonstrukciós munkák első­sorban az üzemcsarnokokbeli öltözőkre és a vizesblokkokra terjednek ki. Képünkön az egyik fürdőhelyiség zuhanyzótálcáit rakják le a szerelők. (Szakony Attila felvétele) ­­I­LDebreceni kutató elmélete Eutrofizálódás az erdőben? Eutrofizáció... E szóra az újság­olvasók nagy többségének a Balaton vagy a Velencei-tó képe ötlik a képzeletébe. Ezek példáján tanultuk meg a fogalmat, ami leegyszerűsítve növényi tápanyag­­feldúsulást jelent, ami során a vizek elnövényesedése következik be. Ez a vízminőség ember számá­ra kedvezőtlen változását is jelen­ti. Jakucs Pál akadémikus, a debreceni Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem ökológiai tanszéké­nek a vezetője legutóbb nagyon érdekes és szellemes módon ezt a vizekre vonatkozó fogalmat kiter­jesztette a szárazföldi, jelesül az erdei folyamatokra is. Rámutatott, hogy az eutrofizáció végbemegy erdeinkben is, ott, ahol az ember beavatkozása során megbomlik a természet egyensúlya. Ugyanis különböző okokból az erdőben is lejátszódik a tápanyag-feldúsulás, amely újabb folyamatok elindu­lását is jelenti. 1981-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetem Síkfőkút mel­lett kutatási céllal egy bükkös erdő 4,3 hektárján tarvágást végeztek. Azóta folyamatosan vizsgálják az irtott terület és a mellette álló idős erdő paramétereit. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a már említett tápanyag-feldúsuláson kívül még két tényező miatt is növekszik a tápanyag és ezzel párhuzamosan a lágyszárú növényzet mennyisé­ge. A fakitermelés nyomán igen sok gally, törmelék került a felszín­re. Ez elbomolván nagy mennyi­ségű tápanyagot eredményez. Az irtás után — részben a lágyszárú növényzet mennyiségének növe­kedésével párhuzamosan — megnövekszik a környék vadjai­nak tartózkodási ideje. Ez meg a talajra jutó ürülék mennyiségének növekedését vonja maga után, ami olyan mérvű, mintha a területre hektáronként csaknem két mázsa szervestrágyát hordtak volna. Már a fakitermelést követő nyáron tömegesen jelentek meg a nitrogénszerető növények, a nad­ragulya, a csalán, a fekete csucsor, és a szeder. Ugyancsak növeke­dett —­ háromszorosára — a fito­­massza mennyisége. Hasonló folyamat játszódik le az akácerdőkben is. Az akáclevél jóval kisebb és vékonyabb, mint a tölgyfa levele, az akácerdőkben ezért sokkal több napfényenergia jut a talajra. Ez a folyamat külö­nösen erős a monokultúrás aká­cokban. A vizek eutrofizálódását az ember szempontjából károsnak ítélhetjük. De vajon mivel jár a szárazföldi eutrofizáció? Hatására jelentős mértékben csökken az erdők esztétikai és egészség-rekreációs értéke. A kellemetlen külsejű, csípős, ragadós, szúrós nitrogénbarát növényi közeg miatt ezekben az erdőkben szinte lehetetlen a séta, a felüdülés, egyáltalán az ott tartózkodás. Komoly gondot okoz az erdőgazdaságoknak is, amelyek a tarvágással okozói is a folyamatnak. Az ilyen erdőkben szinte lehetetlen az újrafásítás, de legalábbis aránytalanul drága.

Next