ZeneSzó, 1996. (6. évfolyam, 1-10. szám)
1996-01-01 / 1. szám
25 éves a KÓTA BAROSS GÁBOR ELNÖK ÜNNEPI BESZÉDE !Tiszteit Allauttitkäif tit! tCeUéqáiM, 'Barátaim! 'Hölqyc.ihi és Oivaím! Ma este, úgy 7 óra körül, mikor beléptem a Zeneakadémia kapuján, ismét és oly sokadszor magávalragadott a hangversenyre várakozó kórustagok feszült izgatottsága. Kisebb és nagyobb csoportokban álltak beéneklésre, az utolsó simításokra, karnagyi jótanácsokra várva, siettek 1995. december 16-án tanítónk és mesterünk, Kodály Zoltán születésnapján, immár több éve a Magyar Kórusok Napján. Lehet-e, szabad-e e jeles napon másról is, mint Róla, hiányáról és mindégi jelenvalóságáról szólni?! E dilemma megoldásában az Ő előreható bölcsessége segített: „ Egy ország létének nemcsak gazdasági feltételei vanak. A magyarság joga az élethez elsősorban egy sajátos kultúra, amit magából merítve megteremt, s amivel naponta él. Ez a kultúra megvan és folyton fejlődik. További életének másik feltétele a közösség, mely használja. Ezt a közösséget tervszerű munkával megteremteni, első fő kötelessége mindenkinek, aki a magyar kultúra és a magyarság fennmaradását akarja." E sorokból merítettük a bátorító bíztatást ahhoz, hogy a mai estén emlékezzünk a KÓTA elmúlt 25 esztendejére. E 25 évet önmagában méltatni lehetetlen, mert nem felejtkezhetünk meg elődeinkről, az 1867-ben Aradon megalapított Országos Magyar Daláregyesületről, a századforduló környékén létrejött különböző szövetségekről, a két világháború között működött egyházi, polgári és munkásdalos szövetségekről. Nem, mert valljuk, hogy szellemi értelemben mindmáig utódai vagyunk e szervezeteknek. S mindegyik között a legfontosabb a Bartók Béla Szövetség, mely 1848 és 1950 között először fogta össze a teljes magyar énekkari mozgalmat, olyan kiválóság tevékeny közreműködésével, mint Bárdos Lajos. Mai napig, igen, mondjuk ki, mai napig sínyli munkánk e példa értékű szövetség 1950-es szétverését. És hogy ez a bűnösen hebehurgya, végig nem gondolt, vagy nagyon is végiggondolt intézkedés mit ártott, azt mindnyájan jól tudjuk. Ám, hogy a szakmai és erkölcsi nagysága, hatalmas nemzetközi - keleten és nyugaton egyaránt tisztelt - tekintélye nem engedte. A hatalmasságokkal oly sokszor szembekerülve védte Éneklő Népét. Pedig hol voltunk az Őáltala megálmodott Éneklő Magyarországtól, melyben a „Zene mindenkié”. S hol vagyunk ma?! Nem véletlen, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc után, mely alatt a Szabad Magyar Rádióban többször is elhangzott „Zrínyi szózata" c. alkotása, a ‘60-as évektől egyre erősebbé vált előbb csak óhajként, majd egyre markánsabb követelésként - kórusoktól és karvezetőktől egyaránt - hogy hozzuk létre ismét az éneklők és zenélők szövetségét, valami új Bartók Szövetséget. Sokukban, sokunkban még élő-eleven volt nagyszerű munkálkodásának emléke! Nem alkalmas e rövid megemlékezés arra, hogy a hatalom fura urainak ellenállásáról, félelméről, s végül a mesterségesen emelt falak áttöréséről szóljon. Szerencsére, volt valaki - örömünkre most, ma este is közöttünk van - aki jól emlékezett, mert benne meghatározó szerepe volt, a Bartók Szövetségre. Ez a valaki Maróti Gyula, aki a Népművelési Intézetnél dolgozva jól ismerte azokat az ösvényeket, amelyeken óvatosan lépkedve ugyan, de elindulhattunk a szövetség újjáalakításának irányában. Jól emlékezem 1969 szeptemberének egy fáradt, ködös napjára, amikor szobájába hívott többünket, hogy a már kész, vagy jobban szólva a már minden irányban előkészített tervet velünk ismertesse. Mivel jól tudta: az egyesület, vagy szövetség, mint elnevezés, csípi a felsőbbség szemét, adott a születendő gyermeknek egy olyan nevet, mely kitűnően, sőt támadhatatlanul illeszkedett a kor ideologikus frazeológiájába. Kórusok Országos Tanácsa! Telitalálat. Már csak a játékos rövidítés okán is: KÓTA, ahol találkozunk, ahol megbeszéljük problémáinkat, és a kóta, melyből énekelünk. 1970-ben e néven alakultunk meg. Senki nem beszélt róla, de mindnyájan tudtuk, beléptünk egy valaha gazdagon berendezett, de kifosztott terem ajtaján, beléptünk egy üres helyiségbe, melyet nekünk, mindnyájunknak kell a mindennapok munkájával, örömeivel, sikereivel, bánataival és csalódásaival berendeznünk. Mert mindebből jutott és jut bőven. Meggyőződésem, és azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, hogy 25 év előtti újjáalakulásunkban döntő tényező volt a magyar zene Bartók és Kodály fémjelezte nemzetközi elismertsége. Az, hogy hosszú évek kényszerű elzártsága után a nemzetközi fórumokon, versenyeken, fesztiválokon megjelenő kórusaink új és friss hangütésükkel, repertoárjukkal sikert sikerre halmoztak. Jól emlékezem, egy-egy II. vagy III. díj elnyerésénél még fanyalogtunk is, hiszen olyan természetesek voltak a versenygyőzelmek! De hitem szerint a legfontosabb volt és maradt azóta is az éneklők, a kórustagok sokasága. Nőké és férfiaké, fiataloké és idősebbeké, akik a második és harmadik műszakok embertpusztító nyűge után az együttzenélésben összeforrt Bartók Szövetség felszámolása nem tette tönkre a magyar énekkarokat, azt elsősorban Kodály Zoltánnak köszönhetjük. Állandó jelenléte, támadhatatlan