Szórakoztató Zenészek, 1986 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1986 / 1. szám
Esze Jenő: Zongoristáknak ajánlom XV. A latin-amerikai stílusok tárgyalásának végére érkeztem. Utoljára a cha-cha-cha a témánk. Természetesen nem törekedhettem teljességre, hiszen még nagyon sok tánc ide sorolható, de csak a legfontosabbakat, a leggyakrabban játszottakat ismertettem. Szólhattam volna még a mambó, calypso, madison, baion, carioca stb. táncokról, melyek ugyancsak a latin-amerikai táncok csoportjához tartoznak, ezek azonban ma már nem annyira népszerűek. A cha-cha-cha napjainkban is igen divatos, sőt a versenytáncok kötelező programja. Maga az elnevezés is utal a pattogó ritmizálásra, amely ezt a táncot jellemzi. Az ütős szekció itt is rendkívül nagy szerepet kap, különösen a kolomp használata szembetűnő. Ha a dob ritmusát leírjuk, lényegében a következő képletet kapjuk (természetesen nagyon sok variációs lehetőség létezik). A tánczene-irodalom igen sok népszerű slágere cha-cha-cha. Ilyen a „Bongo cha-cha”, a „Hasta magnana Rebeca”, a „Patricia” stb. De cha-cha stílusban is, pl.: „Tea for Two”, „Ramona” stb. Most nézzük a kategóriavizsga kötelező számának, a „Por Favor” c. cha-cha-chának néhány taktusát. — Aztán tudod-e — súgta egy szegedi értekezleten a fülembe az „országos kitekintésű” szerv egyik budapesti munkatársa —, hogy a tizenkilenc megye közül nálatok működik az egyik legjobb szórakoztatózenész alapszervezet? — Nem! — vágtam rá hirtelen — honnan is tudnám? Innen, Szegedről én csak őket látom. Hogy jól dolgoznak, azt tudom! — S kezdett bennem dagadni a büszkeség, mintha ehhez nekem valamilyen közöm is lenne. ■— No, ha tudod, írd is meg! A jó példából soha nem elég! — fordult el tőlem kollégám, s én ott álltam (ültem) magamra maradva, büszkén, s egyszersmind tanácstalanul. Nincs mese, le kell ülni az asztalhoz, és leírni azt, amit az utóbbi években tapasztaltam a szegedi zenészek házatáján. * — Doktor úr! — szólított meg egyszer Lepény István, az alapszervezet titkára. (Ez a kissé gunyoros, kissé fölényes, ugyanakkor alázatos, de mégis tisztelettudó megszólítás — s ezt így csinálja másokkal is — Pista bácsi munkamódszeréhez tartozik. A különböző szituációkban olyan árnyaltan, barátságosan tudja használni, hogy az ember már ebből is ért, szinte tudja, mi következik!) Szóval: — Doktor úr! Bajban vagyunk! Ki kell költöznünk, tatarozás lesz! Segítsen már, hogy olyan helyiséget kapjunk, ahol megmarad a telefonunk! Bizony, kell is a telefon! Akár több vonal is lehetne, akkora a forgalom. (Igaz, az iroda egyben OSZK kirendeltség is, s a hívások egy része Kiszin Miklóséknak szól.) Egy másik kép Lepény Istvánról: — Emlékszik? — gesztikulált a telefonba Pista bácsi —, többször mondtam magának, hogy vigyen magával ragasztót, s ragassza magát a székéhez! Szüksége lesz rá! — már szinte kiabál. Ilyen szemléletesen rajta kívül senki sem tudja megmagyarázni a zenészeknek, hogy a megváltozott zenei igények, a szerződéses üzletekben a zenei szolgáltatások háttérbe szorulása, a zenész munkalehetőségek aggasztó csökkenése miatt, a szó közvetlen értelmében is ragaszkodjanak munkahelyükhöz. Elsősorban szakmai felkészültségükkel, rugalmasságukkal, s nem utolsósorban munkafegyelmükkel. E józan és féltő gondolatokat aztán többször, és több variációban is hallottam Lepény Istvántól a különböző bizalmi választó értekezleteken. Habár egészsége már nem a régi, most is fáradhatatlanul tevékenykedik: segít, javasol, tanácsokat ad, s ha kell, kárhol is. (Sajnos ezt sokszor kell!) Elrettentő példaként mindenüvé magával viszi azt a dossziét, amelyben a zenészek fegyelmi ügyei lapulnak. A hozzá fordulókat azonnal, „csípőből” eligazítja. Még soha nem hallottam azt, hogy: jöjjön vissza később, mert utána kell néznem a dolognak! Persze, ilyen intézkedéshez hallatlan rutin és felkészültség szükséges. Egyszerű ez — gondolom —, csak nyitottnak, olvasottnak, naprakésznek, vitaképesnek, határozottnak, ravasznak és még mi mindennek kell lennie az embernek! S persze hatvanegynéhány évesnek is, a korral járó bölcsességgel együtt! — Doktor úr! Az sem árt, ha olyan irodát találnak nekünk, ahova beférünk alkalmasint negyvenen is — mondta nekem egy másik alkalommal. Hát kell is ekkora helyiség! Például a kéthavonta tartott bizalmiértekezleteken alig lehet leülni, akkora a zsúfoltság. Az érdeklődő tekintetek alig tudnak elhatolni az előadóig, akkora a füst.Miért van az, hogy ilyen sok zenész cigarettázik?! Nem hiszem, hogy a nehéz fizikai megterhelésnek, amit a napi hatórás zenélés jelent, jót tenne az a hallatlan nikotin terhelés!) Pista bácsi zokszó nélkül tűri, habár kissé nehezen veszi a levegőt, amikor beszél: „Törekvésünk arra irányult, hogy kihasználjunk minden lehetőséget arra, hogy tagságunk esélyeit javítsuk. Itt első helyen kell megemlítenünk az OSZK kirendeltséggel meglevő kitűnő munkakapcsolatunkat. Kiemelkedően sokat tesz a tagság érdekében a kirendeltség vezetője, Kiszin Miklós elvtárs, aki személyes és baráti kapcsolatait is felhasználja ... arra, hogy a zenészek érdekében tehessen valamit." Tényleg — gondolkodom el ezen az iker-kapcsolaton, amely a „Lepény—Kiszin kettős" munkamódszerét illeti —, itt úgy épül egymásra a szakszervezeti bizottság és az OSZK kirendeltsége, hogy egymás hatásfokát folyamatosan erősítik. Nem csoda, ha a távolabbi munkahelyeken a két szervezet tévé- Örüljön, Pista bátyám! ► Köszöntjük kedves zenész és énekes kolléga (y ) nőinket a nemzetközi nőnap alkalmából! X 3 <VX^£ SNXNSiXx/SGNXVSe^^SGNXVSax^GNXVS 2A/S SNXN9 BEMUTATJUK Nemrégen alakult meg a BONBON együttes. A csinos zenekar tagjai tudatosan készültek a szórakoztatózenészi pályára. Az ideiglenes engedélyekből így a vékenységét összekeverik. S ez bizony okozott is egy kis zavart a bizalmi választások idején. — Doktor úr! A Stúdió sincs jó helyen! Megürül a fejünk felett néhány iroda. Nem lehetne ide helyeznünk a tanulókat? Nem zavarnának itt senkit, hisz a környéken csak középületek vannak! — mondja. Igen, a Stúdió Lepény István szívügye, szellemi gyermeke! Hátha ez — morfondírozik — a jobb munkakörülmény, a kényelmesebb tanulási lehetőség több növendéket vonzana? Látom, amikor az idevágó részt olvassa a legutóbbi szakszervezeti bizottsági beszámolóból, kissé jobban remeg a keze, mint máskor: „A sajnálatos az, hogy ezt a kitűnő, jó lehetőséget (a Stúdiót) szaktársaink nem használják ki a sok problémát megoldó „hiány"hangszereken való tanulásra. Még mindig a kelleténél nagyobb a dobosok és a basszusgitárosok jelentkezése — feltehetően abban a hitben teszik ezt, mert azt hiszik, hogy így könnyebben szereznek magas minősítést — csakhogy billentyűs zenészekre lenne most legnagyobb szükség. Meg kellene érteni, hogy még mindig jobb, ha egy jó brácsás vagy bőgős játszik gyengén, mint „egyszemélyes zenekar”. Mert a pályát elözönlik a dilettánsok. Ennek a szemléletnek a megváltoztatásain kell munkálkodnunk." Kétségtelen, hogy Lepény István személyisége meghatározó a szórakoztatózenészek Csongrád megyei alapszervezetének munkájában. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a munkát nem teljesen egyedül végezte, végzi. Ezt rögzíti az általa írt beszámoló is: „Összeszokott és cselekvőképes csapatként, és igen jó bizalmi testülettel a hátunk mögött láthattunk neki a munkának, az szb tagjai átlagosan hetenként 6 órát áldoztak a mozgalmi munkára... Munkatársaim a mozgalmi munkában áldozatkészen és erejüket nem kímélve vettek részt. Kérem, hogy ezt az áldozatkészséget és odaadó támogatást a jövőben se tagadják meg!" hány esztendő alatt — C-kategóriák lettek, majd B és A besorolás. Hazai sikerek — és sok próba, tanulás után — külföldképessé vált a kvartett. (Képünkön Gáspár Katalin, Bodrics Erika, Csepei Katalin, Bodrics Judith) Lepény István (középen) Kiszin Miklóssal és Nyári Rezsővel a zeneművészek küldöttértekezletén (Fotó: Mezey) Dr. Simoncsics János Csongrád megyei szervező SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK Kerülőutakon az énekig Egy év leforgása alatt három nagylemez! Nem volt sima az út, amelyen Leontyev idáig eljutott. Húsz évvel ezelőtt végezte el a középiskolát a Komi ASZSZK- ban. Innen a moszkvai Állami Színművészeti Főiskolára szándékozott beiratkozni, de az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága, visszalépett. Építkezéseken, téglagyárban, fonóüzemben dolgozott, majd esti tanfolyamon bányászati tanulmányokat folytatott. Később a vorkutai Bányász Művelődési Központban elektrotechnikusként helyezkedett el, és az itteni kulturális közegben érlelődött meg benne a gondolat: énekes lesz. 1971-ben próbára tette önmagát. Egy köztársasági énekversenyen az első 15 közé került, így jutott el Moszkvába, ahol egy alkotó közösségben önálló, komplett műsort szerkesztett, s azon fáradozott, hogy kialakítsa saját énekstílusát, előadói egyéniségét. 1979-ben találkozott David Tuhmanovval, a híres zeneszerzővel. Az ismert magyar slágerszöveggel élve, leírhatjuk: „Nekik találkozni kellett.. Egymás után születtek a jobbnál jobb dalok. Tuhmanov a szó szoros értelmében, kézenfogva vitte be Leontyevet a rádió és televízió stúdióiba. — Ez volt számomra az igazi, professzionista iskola — nyilatkozta a közelmúltban Valerij Leontyev, aki most egy zenés darabot ír Kipling Dzsungel könyve alapján. Ez lesz egyben a diplomamunkája is, ugyanis most végzi Leningrádban a Művészeti Főiskola rendezői szakát. APN A Múzsa, a Párbeszéd és a Premier című Valerij Leontyev nagylemezek 1985-ben jelentek meg. Valerij Leontyev 3