Zenelap, 1902 (16. évfolyam, 1-32. szám)

1902-01-05 / 1. szám

)­ zeneszerzők haszna. Lehet három éve, hogy egy berlini lap olyan ki­tűnő, talpraesett, hatásosan megírott czikket közölt, hogy egész sereg lap sietett azt átvenni, magyarra pedig lefor­dítani. A czíme újszerűen hangzott: «Der kleine Mann — A kis ember»; ez a fogalmazása élesen ellentétbe állította a szűk viszonyok közt élő, a megélhetésért küzködő embert azokkal a nagyokkal, a­kik üzleteiket nagyban kötik, búzát vagy gyáriparműveket nagyban termelnek s anyagi bőségben úsznak. A zeneszerzők közt is tömérdek az ilyen «kis ember». Nem vagyunk ellenségei a nagy breton operákat vagy félórás szimfó­niás költeményeket szerző zenész-krézusoknak, de sok­kal jobb barátai vagyunk a jó tanácsra inkább is rá­szoruló «kis embereknek,» azoknak a szerzőinknek, a­kik rövidebb lélekzetű műveket alkotnak vagy karénekre, vagy akár egy énekhangra vagy egyetlen hangszerre. Van köztük nem egy olyan tehetség, a­ki külömb operát is bírna írni, mint élő dalműszerzőink, de bele sem mer fogni, mert nincs «piacra»,­­ az embernek pedig arra van szüksége, hogy szellemi termékeinek belső értékét felváltsa anyagi értékekre. A zeneművek értékesítéséről írjuk ezt a fejezetet. A zeneművek hallani valók; az által van értékük, akkor hatnak, gyönyörködtetnek, ha előadásra kerülnek. A zeneszerzőnek tehát az az érdeke, hogy a művet mentői többször, mentől többfelé előadják; ez növeli dicsőségét és mindenesetre serkenti az ő alkotó tevé­kenységét. Megélni azonban nem lehet belőle; pedig az élvező közönségnek, s az élvezetet megszerző k­ö­z­­vetítőnek, az ebből élő előadó zenész­nek, ugy­e, érdeke az, hogy a szép művek alkotója tovább is éljen és teremtsen? és ugy­e, nagy a hálátlan­ság is az előadótól, ha a zeneszerzőt jutalmazatlanul hagyja, holott a zeneszerzőnek köszönheti, hogy van mit előadni, van mivel föllépnie, van miből megszol­gálnia a maga kenyerét? Ebből már láthatják olvasóink, hogy mire czélo­­zunk. Bizonyosan so­k­s zeneszerzőnek csak most nyí­lik fel a szeme, csak most látja, mennyire elmulasz­totta a maga javának előmozdítását, holott majdnem két évtizede, hogy világosan ott áll a törvényben: «"A zeneművek nyilvános előadásá­nak joga kizárólag a szerzőt illeti.» (1884. XVI. t. ez. 49. §.) Hány kaszinói hangverseny esik így télen, az országban mindenfelé? De még nyáron is hány «jóté­kony» mulatságot rendeznek szavalattal, zenével, a­hol ügyesen zongorázó kisasszonyok egy-egy «Valse de co­hcert»-rel gyarapítják hódolóik számát, fürtös ifjak hegedűzománczokkal illetik meg a hallgatóságot, szere­pelni vágyó fiatalok meg az orfeumok tisztességesebb hangú kupléival mulattatnak? . . . Tudni­a kell, hogy legjobb szerzőink is, a­kik t. i. magas képzettségüknél és ízlésüknél fogva a komoly művészet terén számot tesznek, sokszor írnak megrendelésre, néha épen han­gulatból vagy valakinek a szép szemeiért könnyed táncz- és énekdarabokat, rendesen álnév alatt, kiadják a kezükből és többé nem törődnek vele — míg a da­rab, épen könnyed, behízelgő, mulattató voltánál fogva mindjobban terjed és híressé teszi a szerző — álnevét. Mi haszna van ebből a szerzőnek, mikor komoly mű­vei ezzel nem lesznek népszerűbbek ? a saját kiadója talán megbízza évente egy új ilyesfajta könnyed művet, más kiadók nem, mert nem is sejtik, hogy a czifra magyar (vagy többnyire idegen) név alatt ki rejtőzik. A szerző aztán megírja új kuplé-keringőjét, nem nagy tiszteletdíjat kap érte, az egyszer áll, de a műfaj kapós, a csinos darab elfogy, 1000, de néha több 10,000 pél­dányban is ■— mindebből, mai napig, a magyar szer­zőnek semmi haszna sem volt. Pedig ez a tömérdek példány nemcsak a fővárosban kél; viszik a jó­­vagy ZEN­E L­A­P) Mi résen állunk, a közönség pedig segítsen önzet­len munkásságunkban erkölcsi erejével s anyagi javaival, évnek s árnyat vet zenészeti oktatásunkra. Ami pedig a legsajnálatosabb, csupa szeretetreméltó, kedves embe­rünk állt harczban egymással : gróf Zichy Géza, Hubay Jenő, Gobbi Alajos, Bellovics és Erney, ezek mind olyan nevek, amelyek nekünk egyaránt ked­vesek. S mi midőn az igazgatói állás kérdésében Gobbi Alajos mellett szálltunk síkra és intéző-igazgatónak E­r­n­e­y Józsefet ajánlottuk, nem akartuk ezáltal kicsiny­leni gróf Zichy Gézát, a koszorús költőt, vagy Hubay Jenőt, a világhírű művészt stb., csak Gobbi Alajost és Erney Józsefet akartuk érdeme szerint méltatni, mint professzorokat, akik a ma­gyar zene számára már annyi jeles művészt neveltek s adja a Mindenható, hogy minél többet nevelhessenek ! Hogy törekvéseinkkel szemben nem egészen úgy ütött ki a dolog, a­mint czélszerűnek, helyesnek véltük: Zichy Géza gróf a megmondhatója, hogy mi jó van abban, ha egy tanintézetet ö­t ember igazgat. * No és végül az Opera. A mi házi látcsövünkön keresztül, (az automatákról nincs szó) amely első­sorban hazai szerzőket­­vizsgál az Opera színpadán, semmi jelentősebb alkotás nem történt. Az általános művészetit tekintve, eseményszámba ment a «Trisztán és Isolde» szintehozása s ezért az Opera vezetősége el is nyerte azt az elismerést, amit joggal megérdemelt. (Az igaz, hogy sokáig késett, sokáig váratott magára s igy a közönség is joggal elmondhatja, hogy megfelelt vára­kozásainak). Közönség, kritika egyaránt el volt ragad­tatva, mert «Trisztán és Isolde»-vel az Operaház művész nívója is határozottan magasabb lett, mint volt annak­­előtte. Ezt azért említem, mert «Trisztán és Zsolde» előadása előtt a közönségnek, kritikának körülbelül az a véleménye volt az Operaház nívójáról, hogy az új­­esztendőben az összes művészeti kvalitások gróf K­e­g­­­e­v­i­c­h István intendánsban fognak összpontosulni. Ő lesz az igazgató, dirigens, hőstenor, prímaballerina egy személyben, sőt a közönség azt is hitte, hogy a közönség is. És szinte megkönnyülés volt, mikor a «Trisztán és Isolde» előadásával egyidejűleg megérkezett az a hír, hogy ez az előadás nem egyéb, mint az «Intendánsok alkonya», amelyet azonban nem Wagner Richárd írt meg, hanem Széll Kálmán. A magyar közönség ezt tapsolta s fogja is tapsolni a leglelkesebben az Operaház ezen működéséből. * Ezzel végére is értem beszámolásomnak. Még csak egyet felejtettem ki s ez a «Zenelap» jubileuma. Tizenöt esztendőt élt át, ami hazai viszonyaink mellett valóban csodálatraméltó, mert el kell itt képzelni azt a rendíthetetlen kitartást, ügybuzgalmat és lelkesedést, amivel szerkesztősége ezt a hosszú időt támogatás híján megállotta, sőt meg kell fejteni azt a rébuszt is, ami valóban sok fejtörésbe kerül. Mint eshetett meg, hogy S­á­g­h József, e lap szerkesztője nem halt meg ezalatt az idő alatt —­ éhen? — Táplálta a lelkesedés és határt nem ismerő ügybuzgalma, legifj. Ábrányi Kornél.

Next