A Hét, 1996 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1996-05-03 / 18. szám

| Recif asi vo ! Kiléptem a pirosból a nefelejcs­kékből kiléptem a gyermekkorból — a füves lapályon mégis per­legel s nagyapánk kecskeszakálla suhan fehéren a kökénybokrok mögött jöhet a tavasz hogyha a varázslat marad: fel-feltűnik egy-egy halott árny az udvar holdezüstjében vagy lopva kenyeret szel nekünk - anyánk vagy tán csak ismeretlen rokon Kik még alusztok kitelelve - nem álmodoztok már soha nem olyan irtózatos, mostoha még a legszörnyűbb valóság se, ha él a táj és örök vizekben a Rozsály havas orma ring; a Kereszthegy őrködik csendben a természet törvényei szerint. Törékenység hajnali kékje kialvatlanság kocsonyás algaszíne. Riadtan néz az égre a lét: mi ez? Új bemutatkozás?... megzabolázhatatlan és tenyészet zúzott zöldje, boldogság halovány violaárnya - s ha hiszel az észnek: a könyvekbe temetkező profán tudás vöröse, az izzó parázs kacérkodik veled. Aztán csak a hamuszíntelenség - s halálra váltsz. Fáradt vagy? Éhes? Nem kelhetsz soha elég korán ahhoz, hogy te ne késd e szépséget, mielőtt az ostoba gyűlölet (egy volt bújocska-társ kése) elérne. Viseltes arcod csak torzó, gyűrődéseiben az elvetett mosoly magjai s a kallódó képtelenségek. A halál szele - képzelheted bármilyen messze fut - bevágja erod előtt a kaput. Itt van minden együtt (a megnem élt termekben) - az Első Művésztelep: holdvilágnál felfutó utca, vélt Európába tartó meredek. Hűség, havas hegyvonulat-karolta, egy földrész lelke, s fölötte az ég; kötések, görcsök, színekben feloldva a nyelv határán túli messzeség. Tavaszra nyíló, füves Mikola­­rétek; hideg hatású férfiárny; törzs-konstrukció; földközeli-Krizsán, zifferi erő, s halk futamban a lágy illúziók. Thorma-hagyomány - Vad kísérletek, életiskola. Extázis! Összeroppantó magány! Irtózat, végítélet-előérzet évszázados fakoronák alatt, aranygyantájú vagy mohától védett törzsek. Verőfény. Csend. És tiszta nap. A látás persze közben változik (a szürkeség vajon milyen ígéret?) Nagy nyári zarándoklások, amíg friss és érintetlen még - mint igézet - a levegő, s a képzelet fehér----­(Meddig tart az örökkévalóság? Innen ered a megalkuvás sárgája is, nemcsak a lelkierő konok kékje. Innen a kétség. A fehér is színekből születik. Innen az ökológiai egyensúly esélye, a poézis hangja, a természetellenessel hadakozó. Innen az öntudatlanságon átszivárgó végtelen, a szerelem keresztesvitézeit hitegető el nem múló élet! És itt kezdődik a pokol. A patkányirtás kilátástalansága. A halálvágy, a halálfélelem, a szorongás. Az én uralma. A próféta szembogarában a ketté­hasadt ragyogás. A tömeg kétes erejű kiszolgáltatottsága. Az én­ hasadás. Innen az örök seb és forradás. Örök hullahegy és forradalom. Az abszurd öröksége. Innen a vajaskenyérrel megrakott szendvicses­­tál, a puding,­s a művész hisztériás rohama, Néha másodpercek, néha örök valóság.) Nem sajog úgy a seb, midőn elér az erdőrengés, s egy fiatal szarvas, nem találván a csorda nyomát, felbőg. Fenséges látvány - meglapulva hallgatsz. Öreg bikahang messziről. S a felhők... Aztán gyümölcsök robbannak a fán. A szín erős, de szigorú, komor. Egy ló vonaglik - haldoklik talán (?) Vakon, mint lecsupaszított bokor - se som, se kökény, se madárkenyér, csak porréteg. Már vastagon az ér falát is megüli a mész, a rozsda . A táj szemén kifolyt színek. Kifosztva a város is, a Híd utca, a Főtér. A Pénzverőház nem hitelezőt kér, csak több kékséget és szabad teret. Gyűl a beton, részvétlen népség. Átok.­­ A természet nagy és nemes lehet, csak a színeket be ne falazzátok. Iiódat Vonul a csorda. A világ marad, egy egész élet: fásult, monoton. Semmi különleges. De a falak hány képtárra való, olykor rokon öröklétet őriznek szerte? -Nagybánya reánk testált lelke. 1996. IV. 18. 1996. május 3. A HÉT .

Next