Molnárok Lapja, 1922 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1922-06-24 / 25. szám
338 szág valaha is meg tudott volna emészteni. A kormány végül mégis engedett, de nem egészen. De nemcsak itt volt ilyen a helyzet. A háború alatt részben a kormányintézkedések, részben a termelés előnyös volta következtében állatállományunk nagy mértékben felszaporodott annyira, hogy annyi volt az állat Csonka-Magyarországon, hogy valaha az egész Magyarországon sem volt annyi. Ennek természetes folyománya az volt, hogy a külföld felkeresett és megvette drága pénzen állatainkat. A budapesti piac felhajtása hetenként 10—12 000 marha volt, ebből az állam, illetve Magyarország kapott 6 —700 millió bevételt. Egyszerre minden átmeneti intézkedés nélkül betiltották a kivitelt. Ez őrült kár lett az államnak, elmaradt haszna miatt. Hiszen Budapest volt Európában a legnagyobb állatpiacz, akkor volt a felhajtás 10—12.000, ma 5—600 drb. A kormány ezzel azt akarta, hogy a hús olcsóbb legyen, hát olcsóbb lett? kérdezem. Drágább lett ! Én azt tartom, 1200 marhából könnyebb választani, mint 600 drb-ból. Azt hitték, hogy az ántántot félre tudják vezetni azzal, hogy nem viszünk ki több marhát. Bocsánatot kérek, az antánt jobban van informálva afelől, hogy X vagy Y az istállójában hány marha van, mint az igen tiszteletreméltó kormány. Az egyik czélt sem érte el, azt azonban elérte, hogy ott, ahol a magyar piacon 6-700 millió koronáért vásárolt a külföld, azt most nem teszi meg, így a valutánk leromlik, le is romlott, a leromlással pedig együtt jár a drágaság. Az volt a baj, hogy nem volt egyöntetűség a kormány közgazdasági politikájában, hogy úgy mondjam, ötletszerűen intézkedtek, hangulatok szerint. Eszébe jutott valakinek valami, vagy itt egy igen tiszteletreméltó újságíró egy kis czikket, másnap a kormány már nagyfontosságú elhatározásra szánta el magát, így — engedelmet kérek — nem lehet kormányozni. Passzív kereskedelmi mérlegünk az alapja rossz gazdasági helyzetünknek, ameddig kereskedelmi mérlegünk passzív, addig a pénzünk nem javul. Tehát amit a belső érdekek sérelme nélkül kivihetünk, azt vigyük is ki. Az volt a baj, hogy sohasem a betegséget, hanem a tüneteket próbálták gyógyítani. Ha valakinek csak mindig a lázát akarják leszállítani, de a betegséget magát nem gyógyítják, akkor a beteg nem gyógyul meg soha. Én remélem, hogy a kormány átalakulásával és a helyzet tisztázódásával az állapot ezen a téren javulni fog. Vádolják a gazdát és a molnárt, hogy milyen drága a búza és a liszt. Hát én kérdezek mindenkit, mondja meg nekem azt, mikor kérdezték meg a gazdát vagy a molnárt, mennyibe kerüljön a búza, meg a liszt. Ez nemzetközi dolog, az ármegállapításhoz se a gazdának, se nekünk molnároknak semmi néven nevezendő szavunk nincsen. A nagyközönséget félrevezetik, hogy a drágaság azért van, mert a búza drága, hát megkérdezték a gazdát, mikor a búza 6 forint volt és neki kézbe került, hogy elég-e ez? Nem kérdezték bizony! Általános közgazdasági törvény ez, mely alól senki ki nem vonhatja magát, ennek alá van vetve a gazda is, a molnár is és se az egyik, se a másik nem határozza meg a liszt árát. Szidták azután a malmokat, hogy 15°/6 ért őrölnek. Hát tudjuk nagyon jól, hogy ez nem a mi vágyunk volt, hanem a kormány éppen az őrlési adótörvényben mondta ezt ki. Mi tökéletesen megelégszünk a régi 10% vámmal, míg tulajdonképpen 50/0-ra nézve az államnak adószedői voltunk. Erre nézve azt mondom, hogy szívesen gazdálkodom, mint gazda, szívesen őrölök, mint molnár, de arra én nem vagyok hivatva, hogy kormányfunkciókat végezzek. Én mint molnár jelenleg tulajdonképpen rekvirálom az őrlési adót és az államnak vagyok alkalmazottja. Hogy azután az állam miként honorálja ezt, nem akarom kritizálni. Annyi bizonyos, hogy mi azzal a kényszerhelyzetben adott kontingenssel és az időközben horribilisan, várakozáson felül felment búzaárak következtében az államnak több mint kétmilliárd tiszta hasznot hajtottunk. Én tényeket konstatálok és elvárom a kormányhatóságtól, hogy honorálni fogja ebben a nehéz esztendőben azt, hogy a malmok ilyen óriási hasznot adtak a köznek — igen sok malom a saját kárára, — hogy a jövőben ezt nekünk erkölcsileg javunkra írja, s hogy nem fog tőlünk többé olyat követelni, ami tulajdonképen nem ránk tartozik. Ebben a reményben zárom szavaimat és bocsánatot kérek, ha egyes uraknak azzal a kis közgazdasági képpel, amit én nem tartottam itt feleslegesnek előadni, idejüket raboltam. Ezzel az ülést megnyitom és átadom a szót Bárczay társelnök úrnak. (Éljenzés és taps.) * Dr. Bárczay Gábor : Az elnöki megnyitó szavakhoz volna hozzáfűzni valóm. Hogy a kontingentálás miként sikerült, azt mindannyian tudjuk, az elnök úr már elmondta és vázolta nagyjából, én azonban konstatálom azt, hogy akkor, amikor a kormánynak annak idején azt a propozíciót tettük, hogy kontingentálunk, akkor segítettünk rajta, mert ha a kontingentálás meg nem történik, az eredmény a közhatóság szempontjából rosszabb lett volna. Tehát igenis, a kontingentálás sikerült. Én merem állítani, hogy bár nagyon sok baj és vesződség volt vele, hiszen természetes, hogy tökéletesen és igazságosan minden egyes egyénre nézve nem lehetett végrehajtani, mégis nagyjából és egészében jobban megfelelt a czélnak, a közellátás szempontjából, mint az eddigi rendszer. Ezzel leszögezem viszont azt, hogy a mi részünkre sajnos még nagyobb áldozatokat jelentett, mert akkor, mikor a kontingentálást elfogadtuk, még mindig abban a friszemben voltunk, hogy az a mennyiség, amelyet a vámmalmok őrölni fognak, kb. az lesz, ami az elmúlt évben volt. Ez a csalódás nekünk nagyon sokba került. Azonban nem hibáztathatunk érte senkit, azokat sem, akik proponálták, azokat sem, akik elfogadták. Ebben a reményben írtunk alá a kezességi okiratnak, azonban nagyon jól tudjuk, hogy a várt mennyiség igen megcsappant. A vezetőségnek van egy bizonyos mentsége és ez az, hogy olyan adótörvény hatálya alá helyeztettünk volna, amely ennél a helyzetnél még roszszab, tehát két rossz közül a kisebbet kellett választani. A kormány mindig azzal felel és ma is — úgy tudom — az az álláspont, hogy bár beismeri, hogy a lisztellátás terén igenis a mai intézkedések rendszere nem megfelelő, hogy az őrlési adótörvény egyenesen rossz és igazságtalan, (ezt maga a szakbizottság megállapította a közélelmezési tanácsban), de mert jobbat nem tudnak, marad minden a régiben. Én belátom azt és erről a helyről nem egyszer hangoztattam évek óta, hogy igenis ebben az országban mindenkinek, úgy a háborúban, mint a háborút követő időkben és ma is minden áldozatra készen kell lenni a hazáért, a közért. Ezeket az áldozatokat a molnárság meghozta. Ma már a háború elmúlt, az azt követő felfordulás után is évek múltak el s ma már bizonyos mértékben a konszolidáció útján vagyunk. Látjuk azt, hogy semmiféle téren ilyen megszorítások nincsenek, bár a kormánynak a kivételes hatalomról szóló törvény még mindig rendelkezésére áll, de ezt nem gyakorolja, rövidesen le is jár, csak a molnárság az, amely még mindig a kivételes rendelkezések hatálya alatt áll. Nagyon sokszor halljuk, hozzáteszem, jogosan azt a panaszt az őröltetőközönség részéről, hogy „miért panaszkodik az a molnár, hiszen 18%-ot vesz ki minden mázsa terményből!“ Ez tényleg megfelel a valóságnak, de elfelejti az ország közönsége, hogy ezt a 18%-ot nemn mi szedjük, hanem a kormány szedeti velünk kivételes hatalmánál fogva. A molnár a mai átalakulások folytán és amiatt, hogy annak idején jóhiszeműen fix 600 korona árt fogadtunk el, nem 18%-ért, hanem csak 3°/o-ért őröl. Előrebocsátottam, egyáltalán semmiféle áldozattól vagy teherviseléstől vissza nem riadunk, azok alól magunkat nem akarjuk kivonni, de azt igenis leszögezzük, hogy mi molnárok, ennek az országnak legjelentősebb és legfontosabb iparága igenis azt az áldozatot meghozzuk, amit más ebben az országban meghoz, talán valamivel többet is, de hogy a közellátásnak minden terhét, amely a múltban számszerűleg kimutathatóan több milliárdra rúgott, továbbra is mi viseljük, erre hajlandóak nem vagyunk. (Taps.) Mindezek alapján — azt hiszem — mindannyiunk véleményét fejezem ki, amikor azt mondom, hogy mi igenis a 18 százalékot tovább szedni nem óhajtjuk és nem vagyunk hajlandók és amennyiben a kormány ezt az intézkedést továbbra is fenntartaná, ennek minden ódiumát és a teljes felelősséget viselje ő, mert mi a 18 fálból úgysem kapunk, csak csekély részt, mégis minket szidnak, mi vagyunk tulajdonképen a bűnbakok és bűnösök. A valóság pedig az, hogy ma az ország molnársága szívesen hajlandó 10°/vért őrölni úgy, mint régen és a maga részéről azon közterhekben, amelyek a közellátásból erednek, arányosan minden más állampolgárhoz vagy foglalkozási ághoz képest részét kivenni. (ügy van!) Az ellátatlanok száma a legfontosabb kérdés, ettől függ, hogy mi lesz a szükséglet. Nagyon jól látjuk , a kormánynak az az intenciója, hogy évről-évre lejebb szállítja az ellátatlanok számát. Természetes is az, hogy átmenet kell, enélkül nem lehet ezt a dolgot helyesen elintézni. Én azonban úgy látom a dolgot, hogy Magyarországon ellátatlanok — olyan értelemben, mint azelőtt voltak — ma már nincsenek. Magyarországon igenis vannak szegény emberek, akiknek nincsen betevő falatjuk, ezekről gondoskodni kell és úgy az állam, mint a társadalom s minden molnár szívesen is áll azok rendelkezésére. Az ellátatlanok legfőbb kategóriája a fix fizetésnek, a közhivatalnokok. Ezeknek ellátásáról természetesen az államnak kell elsősorban gondoskodnia. Azonban méltóztassanak megengedni, nem én mondom azt, hanem az illető érdekeltség is kijelentette, nem egy ízben, nem egy ankéten, hogy a természetbeni ellátást maguk sem tartják megfelelő módnak, mert maguk is látják, hogy az államnak ez a rendszer nagyon sokba kerül és az eredmény az, hogy mégis rossz és kevés lisztet kapnak. Másrészt az ellenőrzés sem lehet tökéletes ezen a téren, aminthogy tökéletes ellenőrzés egyáltalában nincs, ennek folytán nagyon sok visszaélés volt és az olcsó lisztből, amely a mi áldozatunk árán a kormány vagy hatóság kezébe jutott, igen sok eltűnt és olyan helyre került, ahova nem szabad lett volna kerülnie. Én tehát még egyszer hangsúlyozom, hogy a teljes szabadságot követeljük. (Éljenzés.) Azt jelenti ez, hogy nekünk éppen annyi jogunk van élni és dolgozni ebben az országban, mint bárki másnak. Nem tudom belátni azt, hogyan lehetne helyes, hogy más iparághoz tartozó munkásnak nem állapítják meg hatósági rendelettel a munkadíját, a molnárnak pedig elébe írják a munkadíját. Én ez ellen a felfogás ellen mindig harcoltam, hogy nem szabad a mi keresményünket úgy beállítani, mint őrlési díjat. Mi nem ezt akartuk, mi 10 °0 vámért akarunk dolgozni, őrlési díj kiszámításába nem megyünk bele, mert minden iparágnak, minden előállításnak az összege függ attól, hogy mi az ára annak a produktumnak, az az ára, amely a forgalomban magától előáll. Ha szabad forgalom lesz a malmoknak is, merem állítani és ezért erkölcsi felelősséget is vállalhatunk, hogy szabad forgalom mellett Magyarországon a liszt olcsóbbodni fog. Minden megkötöttség az ellenkezőt szokta elérni, mert tág teret nyit a visszaéléseknek és panamázásoknak. Az a felfogás, hogy kiszámítják nekünk, mi az üzemköltségünk és olyasmik, amik óráról-órára változnak s akkor azt mondják, hogy: neked molnárnak elég ennyi és ennyi, az én felfogásom MOLNÁROK LAPJA Budapest, 1922. junius 24. MALOMÉro KREISLER JENŐ malomépitő és berendező vállalata Iroda, raktár és műhely: Budapest, VI., Váczi út 69. szám. (Hungária-új sarok). Telefon: 128-99. Raktárról szállít, bármilyen malomgépet.