Barikád, 2014. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)
2014-07-17 / 29. szám
ellenére, hogy az utóbbi időszakban a sajtóban rendre különböző híresztelések jelentek meg, nem egyszer hangzatos címekkel - például: Fel kell kutatnunk és el kell temetnünk Petőfi Sándort! —, amelyek azt sugallják, mintha valami változás állt volna be az ügyben. Ez azonban nem így van - ahogy az a továbbiakból kiderül. Nyilvánvaló ugyanis, hogy elmozdulást hozhatna például, ha sikerülne elérni, hogy az MTA a már meglévő bizonyítékok fényében átértékelje véleményét, illetve ha az ismerteken kívül olyan újak kerülnének elő, amelyek hatására az MTA belegyezésével és közreműködésével elvégezhető lenne a mindkét fél számára hitelt érdemlő tudományos vizsgálat. Kínos kérdések így áll, illetve állt az ügy 2010 végéig, amikor a Petőfi-kérdés újra előkerült... De nem azok tűzték ismét napirendre, akik évekig kutattak, majd részt vettek az 1989-es expedícióban, anyagi támogatást is nyújtottak, vagy akik azonosították a földi maradványokat. Nem, nem azok. Hanem azok, akik nem tudják, hol rejtik a csontvázat, akik a hoszszú évekig tartó kutatásokban és az azt követő küzdelmekben, meghurcoltatásokban nem vettek részt. A Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2010. december 4-én egy Petőfi Bizottság életre hívásáról döntött, ennek megszervezésével és munkájának koordinálásával Fuksz Sándor elnökségi tagot bízta meg. Azonban 2010-ben természetesen létezett - és azóta is létezik - a Morvai-féle Megamorv Petőfi Bizottság, amely tagjainak áldozatos munkája nélkül az MVSZ Petőfi Bizottság léte okafogyott lenne. (Patrubány 2000-től elnöke az MVSZ-nek, 2010-ig tíz éve volt, hogy támogassa az ügyet, de nem tette, ahogy Fuksz Sándor se.) Lett tehát két Petőfi Bizottság. A Morvai-féle éveken át időt, energiát, anyagiakat nem kímélve szerette volna elérni, hogy nagy költőnk maradványait méltó módon eltemessék a haza földjében. Az MVSZ-féle bizottság céljai nem egyértelműek: a különböző kiadványaikban egyszer az áll, hogy 2010 decemberében annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a Barguzinban „feltárt és kalandos körülmények között elhozott maradványok kétséget kizáróan Petőfi Sándor földi maradványai”, pár héttel később, 2011 januárjában pedig azt írták, hogy az MVSZ „nem tekinti sem bizonyítottnak, sem lezártnak Petőfi Sándor eltűnésének kérdését”. Okkal kérdezhetjük: ha bizonyítottnak tekintik, akkor minek a további kutatás? Ha viszont nem, akkor felmerül a kérdés, milyen szakvélemények alapján bírálják felül a Megamorv expedíció szakembereinek megállapításait, ha az MVSZ bizottság tagjai közül senki se antropológus? Ráadásul Kiszelyéknek a kezükben volt a csontváz, míg az MVSZ bizottságának tagjai sohasem láthatták azt. Ezenkívül az MVSZ rendre hangoztatja Petőfi újratemetésének szükségességét, ki is tűzték az időpontot... de nincs is birtokukban a barguzini csontváz. Ennek ellenére természetesen örülhetnénk az MVSZ kezdeményezésnek, hiszen minden olyan szándék üdvözlendő, ami elősegíti, hogy az MTA közreműködésével létrejött tudományos vizsgálat végre eldöntse az említett kérdést. Ha tehát az MVSZ új kutatási eredményeket tud felmutatni, illetve el tudja érni, hogy az Akadémia lépni kényszerüljön, akkor a nemzet hálás lehet nekik. De vajon így van-e? Ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk, gyakorlatilag nem. Nézzük például a 2013 márciusában kiadott füzetecskéjüket, amely az Élt Szibériában, Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett címet viseli. (És ne törődjünk azzal, hogy nem tudni, honnan akarják elhozni Petőfi hamvait! Talán a rejtekhelyéről? Ahol viszont nem hamvakat őriznek, hanem földi maradványokat, még akkor is, ha a XIX. században költőink a maradványokra használták a hamvak kifejezést.) Ebben több bajkáli történet szerepel Petőfi szibériai tartózkodásával kapcsolatban, csak az az „apróság” maradt ki belőle, hogy az említettek Kéri Edit, a Morvai-féle expedíció tagja kutatásainak eredményeképpen 1990-ben (!) kiadott, Petőfi Szibériában?! című könyvéből származnak. Ugyanígy kimarad dr. Straub Imre neve is, helyette egy olyan személy neve szerepel, akinek semmi köze nem volt a csontváz antropológiai vizsgálatához. Majd 12 pontban sorolják azokat, amelyek azt bizonyítják, Barguzinban Petőfi maradványaira bukkantak. Csakhogy ezek is — egy kivételével — a Morvai-féle expedíció tagjaitól származnak! De ezt az egyet is kétkedve kell fogadnunk. Ahogy Fuksz Sándor egy interjúban elmondta: „Én találkoztam azzal az emberrel, aki első világháborús hadifogoly volt, amikor megjelent közöttük egy hölgy Vengerszkaja faluban, és arra kérte a magyar hadifoglyokat, hogy ha hazatérnek, mondják el, hogy ő Petőfi unokája, és ott él.” Nos, Petőfi lehetséges barguzini unokája — jelenlegi ismeretek szerint — férfi volt és nem nő. De talán még súlyosabb az, hogy Petőfi barguzini leszármazottai csak 1989-ben, az expedíció hatására jelentkeztek, és beszéltek arról, hogy ők a barguzini Kuznyecova és egy ismeretlen száműzött utódai! Tehát azt, hogy a Fuksz által megnevezett 1916-os szibériai hadifogoly találkozott Petőfi leszármazottjával, meglehetősen kétkedve kell fogadnunk. Újdonság nélkül De a továbbiakban sem találunk rá arra a „számos új információra”, amelyről sajtóközleményükben írnak. Például „legmeredekebbnek” tartják, hogy az MVSZ 2014-ben levetítette azt a filmet, amelyből kiderül, hogyan változott a fellelt csontváz 1990 januárjára nőivé. Nos, ez 1991-ben volt újdonság, akkor készült a film a Morvaiék által szervezett Agro hotelbeli nemzetközi tanácskozáson! Vagy írnak Grotenheim tábornok orosz nyelvű hadtörténeti naplójáról, amelyből kiderül, igenis hurcoltak el magyar hadifoglyokat ekkor Szibériába. Arról azonban nem szólnak, hogy az említett anyagot Kéri Edit az 1989. áprilisi előexpedíció során kérte ki a moszkvai Központi Hadtörténeti Levéltárból, ebből fordított Nehéz Mihály, aki erről be is számolt a Szabad Földben. Tehát ez se új vagy saját információjuk. Az MVSZ által „új információnak” nevezettek sora folytatható. Sajtó- és más anyagokból megtudjuk például, hogy egy a hatvanas években a moszkvai magyar követségen dolgozó magyar hölgy visszaemlékezése szerint Matolcsi János 1967-1971 között kutatott a burjátoknál, és Petőfi fiának születési anyakönyvére bukkant Barguzinban. Nos, Matolcsi János (1923-1983) korábbi földművelésügyi miniszter, egy időben a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója - külföldi útjairól részletes nyilvántartás található a Mezőgazdasági Múzeumban. Kéri Edit utánajárásának köszönhetően a múzeum kézirattárában őrzött dokumentumokból kiderül, Matolcsi valóban járt az egykori Szovjetunióban: 1968. május 5-től október 31-ig terjedően 6 hónapos tanulmányutat tett. De szó sincs Szibériáról, hanem csak Kijevben és Moszkvában járt. És tanulmányozhatott csontokat... a szürke marhákét! Ugyanis a magyar ősi háziállatfajták földrajzi eredetét vizsgálta. Soha nem járt Szibériában, soha nem kutatta Petőfit - állítja a múzeum levéltárosa. Ezenkívül A. V. Tyivanyenko burját régész-történész - aki annak idején együtt barikád 2014. július 17.1