Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-01-02 / 1. szám - Barabás Tibor: A kőszívű ember fiai • színház • Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. Rendező Apáthy Imre, Ifjúsági Színház (2. oldal) - Mihail Iszakovszkij: Oly eldugott vidéken nőttem én | Tanyák • vers • Fordította: Devecseri Gábor (2. oldal)

2 (Folytatás az 1. oldalról) földet, mégis sokkal többet terem­, mint a még rendszeresen trágyá­zott föld is. Ugyanilyen nagyfontosságú dolog a burgonya­és a zöldségfélék nagyarányú termesztése, mert Magyarországon már­ évtizedek óta t­­­asztalhatjuk, hogy a ke­nyérgabonaválság rendszerint akkor tör ki, amikor a kenyér­pótló főzelékfélék, aztán bur­gonya és kukorica is kevés van. Olyankor a dolgozó nép általában csak kenyérrel és tész­­tanemesekkel tud táplálkozni, ezért fogyik túl sok gabona, mint 1­952-ben is láttuk. Különö­sen nagy jelentősége van ebből a szempontból rizsterme­lésünk növekedésének­ is. A terv végrehajtása folyamán el fogjuk azt érni, hogy a magyar nép konyhája, a rizs ugyanolyan naciv helyet töltsön be, mint ré­gebben a köveskása. A régi ma­gyar háztartásban ugyanis, ami­kor még a főzelékfélék termesz­tése egyrészt kezdetleges volt, másrészt a burgonyatermelés még nem is volt országosan el­terjedve, a háztartás egyik fon­tos, nélkülözhetetlen száraz főzeléke volt a bab, borsó, lencse mellett a köleskása. Ez azonban a XX. század első tizedeiben, ne térjünk rá itt most, hogy milyen okokból, nagymértékben eltűnt a magyar nép táplálkozásából. Helyét fő­képpen a burgonya foglalta el, azonban kiderült, hogy öntözé­ses gazdálkodás nélkül Magyar­­országon a burgonyatermést ne­héz biztosítani. Aszályos esz­tendőkben ugyanis Magyaror­szágon különösen ha a burgo­nyatermő vidékeken a csapadék évi 600 milliméteren alul ma­rad, a szűkös burgonyatermés már nem elegendő az ország la­kosságának bözép­es ellátásához. A tervnek egy nagyon fontos ré­sze tehát éppen az, hogy a bur­gonyatermelésben a „vagoniro­­zás” útjára térjünk, vagyis min­den földön azt termeljünk, ami oda való, ami a gyakor­latban egyébként már bizonyos részben úgyis kialakult, mert Magyarország városainak és ipari telepeinek a burgo­nyáját jórészt a kelet­szabolcsi és a délsorr­ogyi hiomok( BBEÉck­ “szeszített éle­sstert* Az „áruburgonyát” azok a vidé­kek adják, ahol a legtöbb esz­tendőben eléri, sőt meghal­adja­ a­ csapadék az évi 600 millimétert. Ha tehát nagyobb gondot fordí­tunk arra, mint eddig, hogy Szabolcsban, Délsomogyban és általában a burgonyatermelésre alkalmas területeken olyan, mennyiségű étkezési burgonyát termeljünk, hogy közepes termés esetén is elegendő legyen az ország egész lakosságának, ak­kor a gabonakérdés még gyen­ge termés esetén sem válik olyan kritikussá, mint az elmúlt 1952-es esztendőben volt. Ha már itt tartunk, meg kell mon­danom: én a magam részéről hiányát látom, hogy a kukorica­­termelésben is, legalább rész­leteiben nem kezdtük meg ugyanígy a ragonirozást. Tudni­illik, Magyarországnak van kb. 3—4 millió hold olyan mélyré­­temű fekete földje, amelyben a téli csapadékkal — normális te­leket számítva — 25—40 centi­­méteres mélyszántás esetén holtbiztosan megterem kataszt­­rális holdanként­ 30—40 méter­­mázsa csöves kukorica. De soh­a a kormányzat még nem­ bizto­sította­ azt, hogy az ilyen vidé­kek kukoricatermését olyan áron vegye át az állam, hogy a­ bő termésre se fizessenek rá és hogy abból egyéb gabonaneműt vásárolni lehessen az eladott burgonya és tengeri helyett. Ezért a csanádmegyei, békés­­m­egyei, hajdúsági, délbaranyai, fehérmegyei, drávamenti stb., stb. fekete földeken, bár érdemes lett volna nagyobb mennyiségű kukoricát vetni, mert biztosan és bőven terem, azért nem­ vetet­tek, mert a nagy termés árpáni­kot eredményezett és olyan ol­csó lett a kukorica, hogy a puszta munkabérét sem kapta meg a termelő. Pedig az ország állatállományának a nagyará­nyú fejlesztéséhez az volna szükséges, hogy — amint a kenyérgabonában tervbe vettü­k, hogy tartalékalapot létesítünk — ugyanúgy az éveken át elálló és zsizsike­ is kevésbé veszélyeztetett kuko­ricából is sokat tartalékoljunk a gyengébb esztendői­re. Egyrészt, mert a jó termések idején fel­szaporodott sertés- és baromfi­­ál­ományunkat csak így tudjuk folyamatosan megtartani, más­részt, mert a magyar nép a zsír és szalonna fogyasztásához na­gyon hozzászokott. Ezért az ele­gendő zsír és szalonna Magyar­­országon nemcsak néptáplálko­­zási, hanem ebből eredőleg na­gyon fontos politikai kérdés is. Beszéljünk világosan: a ma­gyar parasztnak és a magyar munkásnak hiába van elegendő kenyere, elegendő krumplija, káposztája, ha nincs elegendő zsír és szalonna és sertéshús hozzá, akkor nem érzi jól ma­gát, úgyszólván testi hiányér­zete van. Ezt természetesen napraforgóolajjal is lehet bizo­nyos mértékig pótolni, de tudni kell azt, hogy a napraforgóolaj­hoz is előbb hozzá kell szokni, másrészt különösen a nehéz , testi munkásoknak a naprafor­góolaj semmiképpen sem adja m­eg azt a testi jóérzést, amit a szalonna, a zsír és általában a sertésáru ad. Márpedig azt a nagyvonalú tervet, amit a ma­gyar nép életszínvonalának az emelésére kormányunk egyrészt ebben a hároméves tervben, másrészt általános terveiben ki­tűzött, csak ezen az úton lehet biztosítani. Tehát biztosban­ kell állatállományunk egyenle­tes szaporodását, biztosítani kell az ehhez­ szükséges alaptakar­mányokat és hízlalótakarmá­­nyokat, azok között is a vetés­­területben legnagyobb terjedel­mű és a termésmennyiségben is legnagyobb tömegű kukorica­­termelést. Világosan szólva: sziken és fűtőhomokon kár eről­tetni, mert ritkán terem meg, a jó fekete földeken pedig többet kellene vetni, mint eddig. Az V. ponthoz tulajdonképpen már nem kell hozzátenni sem­mit, mert hisz az előbbiekben benne van az, hogy milyen fon­tos a kereskedelmi növények ter­melése, de benne van az is, hogy mindaddig, amit a kenyérgabo­na és a zsír, szalonna, főzelék­­ellátást nem­ biztosítottuk, az ipari növények területének a nö­velésében sokat nem tehetünk. Viszont nagyon sokat tehetünk addig is jobb talajműveléssel és főleg és főképpen az ipari nö­vények, de minden kapásnövé­­nyek alaposabb és többszöribb kapálásával, gondozásával. A VI. ponthoz már az előb­biekben elmondottam, hogy az öntözéses területek kiterjesztése elsősorban a rizstermelés növe­lése, aztán az úgynevezett „szá­razkertészet” meghonosítása a fekete földeken, folyóvölgyekben, barna homokon, stb., stb. lehe­tővé teszi, hogy főzelékes járá­sunk, zöld- és szárazfőzelékek­ben valóban egyenletes és bő­séges legyen. Ez tisztán tervsze­rű munka és okos árpolitika kér­dése. Nincsen Magyarországon olyan száraz esztendő, hogy a megfelelő földeken bőséges mennyiségben meg ne tudjuk termelni a számunkra szükséges zöld- és szárazfőzeléket. Ehhez csak az kell, hogy bő termésű esztendőkben a Mezőker és a többi vállalatok ne hagyják el­rothadni a nagy termést a föl­deken, hanem vegyék át és dol­gozzak fel még akkor is, ha az állam ráfizet, mert minden ed­digi hiánynak ez az oka. Az idén csalódott emberek jövőre nem halandók táblaszámra fő­zelékféléket vetni. A gyümölcs- és szőlőtermelés fejlesztéséről igazán nem tudok egyebet mondani, mint azt, hogy: na végre! Felismertük azt, hogy a magyar­­bor, a magyar cseme­geszőlő, a magyar télialma, a nyári friss gyümölcs egyrészt nagyon jó és fontos néptáplálék is, másrészt arany. Nemcsak a színe arany a tokaji bornak, ha­nem amit érte kapunk, az is arany. A VIII. szakaszban foglalt tervekhez annyit szeretnék még hozzátenni, hogy a nyáron ki­­adott állatorvosi rendelet, a ba­romfi- és sertésállomány rend­szeres oltása a már eddig is látható eredményekkel bizonyít­ja, hogy ha a takarmányt évről évre biztosítani tudjuk, a magyar állattenyésztés fejlődése nemcsak a nép táplálkozásának a javulásában, hanem a külkeres­kedelemben is rövid időn belül jelentős tényezővé emelkedik. Mindenki tudja, hogy amint a magyar bornak, gyümölcsnek, a magyar barack- és szilvapálin­kának, ugyanúgy a magyar ba­romfinak — pulykának, libamáj­nak, nyáricsirkének, sertésáru­nak is — európaszerte nagy be­csülete van. Mindezt pedig betetőzi a terv­nek az a része, amely a IX. sza­kaszban a mezőgazdaság gépesítésének fokozásáról és a gépállomások munkájának a megjavításáról szól. Egyik legnagyobb gondunk ugyanis a talajerő-leromlás mellett az, hogy talajművelő gépeink, szer­számaink nem megfelelőek. Egyrészt kevés van még ahhoz, hogy minden talajmunkát a leg­alkalmasabb időben és kellő minőségben végezzük, másrészt gyengék voltak az eddigi traktoraink, az igazi mély­szántáshoz. Tudni kell, hogy Magyarországon az agrárkapi­­talizm­us idején már az ország nagybirtokainak egy bizonyos részén gőzekékkel szántottak, egészen 40 centiméter mélysé­gig. Ez a legjobb szántás a mélyrétegű fekete földeken. Eb­ben mindig biztosan terem ku­korica és cukorrépa, még aszá­lyos esztendőkben is. Nem vélet­len, hogy a cukorgyártás és a gőzekeszántás egymással pár­huzamosan fejlődött ki. De ugyanúgy a kereskedelmi célok­ra való nagyarányú sertéshízla­­lás és szarvasmarhahízlalás is a gőzekeszántással volt kapcso­latos. Ahol pedig nem gőzeké­vel szántottak is, tehát a nagy- és középbirtokosok nagyobbik részénél, de még a nagyobb pa­rasztgazdáknál, sőt az erősebb középparasztoknál is, ott meg hatókörrel vagy legalább há­rom-négy lóval szántotta : 22— 25—28 cm. mélységig. Az el­múlt években azonban a hábo­rús állatpusztulások miatt sok helyen szokásba jött az egy ló­val vagy két tehénnel való szán­tás, sőt a traktoraink is igen ritkán érték el a 20 cm­* 1 * *. Ez azt jelentette, hogy termőföldünk­nek­ egy bizonyos része tulajdon­­képpen kiesett a termelésből, kihasználatlan maradt. Ebből következett az is, hogy a fafaj trágyafelhasználv­a, nem volt olyan gazdaságos, mintha mé­lyebben szántottunk volna, de az is, hogy a meglévő csapa­dékkal nem tudtunk jót gazdál­kodni. A 12—16—18 cm-es szántásra egy hathetes száraz­ság már halálos veszedelem, de viszont egy 60—80 mm-es zá­­noreső is ugyanilyen veszede­lem. A mélyszántás, az 50—60 mm-es esőt még úgy magába­­fogadja, ha egyszerre zúdul is rá, hogy nemigen szakad­­meg a víz rajta , aztán hítektor burka és gazdagon Vebélyiz a növény­zet, a 12—16 cm-es ■ szántás azonban ezt a vízmennyiséget nem bírja beinni, elönti a ta­lajt, össze­szaporja, kipusztítja a zsenge növényzetet és meg­szűnik a talajnak a levegőzése. Utána pedig cementkéményre szárad és igen rövid szárazság alatt is egyszerűen kisül belőle a növényzet. Sok ága­ boga van ennek a kérdésnek, de az, hogy ebben a tervben rövid három esztendő alatt tizenháromezer G—35-ös traktor gyártását vettük tervbe és ezenkívül kétezer Universal­­traktor és ezentúl sok vontató­­kocsi és tala­jművelőgép gyártá­sát is tervezzük, lehetővé teszi, hogy a t­a­­­a­­m­űv­e­l­é­sbe­n való el­maradásunkat három­ év alatt behozzuk. E­gyancsak lehetővé válik a szántógépeknek és a munkagépeknek ilyen szaporo­dásával az is — és ez óriási fontosságú , hogy igásállat­­állományunk jelentős része így lassan felszabadul és azzal a takarmánnyal, ame­lyek eddig igásállatokat tartottunk, ha­­sz­onállato­kat, tehát növendék­­állatokat és bírói­latokat tudunk tenyészteni. Itt rejlik a lakos­ság zsír- és húsellátásának a megjavítására a legbiztosabb lehetőség. Befejezésül pedig, mindennek a megvalósulása attól függ, hogy a tervezetnek a X. és XI. fejezeteit is ugyanilyen nagyvo­nalúan végrehajtsuk, mert an­nak, hogy az előbbi terveik a gyakorlatban is megvalósulja­nak, előfeltétele az, hogy a mezőgazdasági szakemberek és a mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó hatóságok megte­remtsék a néppel a bizalomnak, az együttműködésnek azt a szükséges légkörét, ami minden ilyen nagyarányú népgazdálko­dási terv végrehajtásához első­sorban szükséges. Azt hiszem, hogyha a párt és a kormány ennek a fontosságát annyira fel­ismerte, hogy magában a hatá­rozatban lerögzíteni szükséges­nek tartotta, akkor a végrehaj­tását is ugyanezen elvek szerint szorgalmazni fogja. És hogyan segíti majd en­nek a tervnek a végrehajtása íróink munkáját, különösen a parasztság életét ábrázoló új irodalmunk fejlődését? Ehhez meg­ kell mondanom, hogy az elmúlt években bizony az írók és az állam mezőgazdasági tervei között mindig vett valami bi­zonytalanság. Nem egészen ér­tettük egymást. Azt, hogy az állami tervek a szocializmus megvalósulására, irányúin­aik, minden író értette és el is fogadta. De azt, hogy a mód­­e-exek, beleértve a népműve­lési és az agrárpropaganda módszereit is, alkalma,­sa,te-e ehhez, azt a tegföbb­ író nem­ tudta aggályok nélkül elfogad­ni. Éppen ezért szöktett olyan sok sematikus írás a pa­­­rasztéletről általában és a me­zőgazdaság szocialista átszer­vezéséről különösen. Azt hi­szem, hogyha ennek a tervnek a végrehajtását jól végezzük, és ha a már előbb kiadott kor­mány­rend­eletekkel a dolgozó parasztság megismerkedik és megbarátkozik, akkor írók­nak a­ paraszt éset'onma át- 0' a,ku' ásáról szóló lírásai is bátrabbak, szabadabbak, nagy­vonalúbbak, reálisabbak és végső soron igazabbaik lesz­nek Ezt maiden író ter­mészetesen a maga írói alkatá­nak, felkészültségének megtelel© fokon és megfelelő formában valósíthatja meg, de a légkör megj­avul­ás­a a kormányzat és a parasztság között az egész iro­dalom fejlődésében, jobb művek­ben és helyesebb írói magatar­tásban is kifejezésre jut. Irodalmi Újság Mihail Iszakovszkij két verse Oly eldugott vidéken nőttem én Oly eldugott vidéken nőttem én, hol bús paraszti tréfa járta régen, hogy a szerencse lovon jött felénk, de gazdag emberek ragadták féken. Ott nőttem fel, hol nagyapám s apám m­ás birtokán bolyongott bús,riadtan, hol minden házban — ezer éve tán — az asztalion ínség ült mozdulatlan. Ott nőttem fel, hol köd lepett utat, hol köd borult gyér és fukar mezőre, he­ az anyák ringatva sarjukat keservről búgtak nékik már előre. Tenyérnyi föld, faeke, borona — ilyen vert gyermekségem otthona, hová napunk magas ege alól képzelnem gyakran visszavándorol. Bejárom én az átélt éveket, a vészek és az ínség ifjúságát, s mihez győztes kezünk elérkezett így lesz szivemnek napról-napra drágább 1941. Tanyák Teltek-múltak estek és napok, nagyobb gondok s bajok nélkül múltak. S negyvenhárom udvar állt amott mindkét oldalán a széles útnak. Együtt éltek. S jól. De jött a baj, botrány kelt egy kaszálás ügy­ében. S a muzsikák döntöttek hamar: szá­ljanak szét a tanyák szekéren. Negyvenhárom udvar — egy világ, s mily nagy sora jött a változásnak! Tág mezőkön dermedett tanyák, mint a be nem hordott kazlak állnak. Erre-arra szóródtak ezek a parasztok dolgos tengerében. Gyengefértyű magányos tüzek pislogat­­ak ködmegülte réten. Itt az ember magában vigad, és ha búsul, búsul egymagába... Mindenkinek jut egy földdarab s háza mellé harapós kutyája. „Ne háborgass, békét hagyj csupán, köpünk mi a tülekvő­ világra.. De mért sír a széles út után a legények estharmonildája? Mért van az, hogy harmat hulltakor esthomály ha száll a rétre, menten fel-felcsergő ifjú hangokon száll a hívó szó a réti csendben? A vaksötét zugokból és a holt süket, árva viskókból sietnek oda, ahol hajdan utca volt , együtt állt sok háza a telepnek. Kis én jól tudom, hogy jő a nap, és kimondom, ünnep lesz az, ünnep: a tanyák mind talpraugranak és repesve egymáshoz röpülnek. 1925. Devecseri Gábor fordítása 1954 január 7. A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI Az Ifjúsági Színház nagy sikerrel mutatta be Jókai regényének színipadi változatát. Az előadás estéről estére bizo­nyítja, hogy az Ifjúsági Színház megérlelte új és valóban ifjú közönségét, mert feltörő vidám­ság és tapsokban kitörő lelkese­dés jutalmazza az író, a rendező és a színészek lényegében össz­­hangzó mu­nkáját. „Az eltüsszen­­tett birodalom”, „Az aszódi diák”, „Mátyás király Debre­cenben” és most a ,,Kőszívű em­ber fiai” az­­fjúsági Színház és az tm közös ■'küzdelmét és sike­rei jelzik. A színháznak tovább kell folytatnia ifjúsági irodal­munkat serkentő munkáját, az íróknak új művekkel kell meg­­haláblniok ifjúságunk szeretet®, növekvő hozzáértését, lelkesedé­sét. Felvetődik a kérdés, hogy amit a színpadon látunk, váj­jon Jókai világa-e, alakjai a regény szellemében fogantak-e? E kérdésre határozott igen a fe­letek Földes Mihálynak — aki­nek segítségére j6­ A Hevesi Sán­dor munkája is — kitűnő szín­padi érzékkel, írói átéléssel si­kerül: a Baradlay-fivérek küz­delmeit, 1848 dicsőséges napjait érdekfeszítő és fokozódó drámai harccá sűríteni. Földes jól építi a cselekményt, jó helyen ra­gadta meg és fogta egybe a ro­mantikus, száguldó és szétágazó regény legfőbb jeleneteit. Az in­dítás — Baradlayr­é esküje a kőszívű ember halottas ágya mellett, fogadalma, hogy fiai sorsát az aulikus főúr alkar­at­a ellenére fordítja — kinyitja a képzelet ajtaját, a drámát a ro­mantikus, izgalmas cselekmény erős, bár kissé faragatlan pil­léreire helyezi. A színpadi fel­dolgozás jól választotta a kiin­dulópontot, jó helyen jelölte ki a cselekmény fordulatait, ezért bomlanak ki a je­hem­ek, ezért bontakozhatnak ki a hősök egyé­ni vonásai. Nem sokat változtat ezen az első felvonás helyen­kénti hosszadalmassága, a já­tékban és rendezésben itt-ott felötlő prózaiság sem. Az ala­kok, a hősök nyelve félig a mráté, félig a máé, má­s szóval Földes Mihály középúton jár az archaizá­lás és a modernizmus között. Ez a választott út is jár­ható, bár nem egyszer fékezi a jelenetek mélyebb pátoszát egy­­egy koramul­t jelző, az avult ro­­man­tika egy-egy üresen elhang­zó szava. De ez is csak inkább az első felvonásban ütközik ki, mert később a cselekmény gyor­sulása mindezet feleld és a nézőt fordul­atos és izgalmas színpad­képek ragadják Baradlayné­­ál­dozattal, végletes harccal kiér­demelt „győzelme” felé. Azért tettem a győzelem szót­ idéző­idbe, mert jelezni szeretném Jókai nemes és erkölcsös roman­tikájának színpad:^; is vissza­hangzó tanulságát, akik a ha­­. fC&J, a: & ja ba­ite hullájukban is győznek -mindert­­kor, mindenen. Az igaz ügyért hozandó áldozat erkölcsi szép­sége és nagysága lelkesíti any­­nyira az Ifjúsági Színház fiatal nézőit és jelzi, jelenti, hogy a minket követő nemzedék jó útra lépett. Apáthy Imre rendezése is ezt a tanulságot hangsú­lyozza. Ezért élezte ki Barad­­layné minden színrelépését, Ri­chard határozottságát, Ödön I­ringor­ó poti­t­i­kai meggyőz­ő­dé­sét s talán túlzottam is, Jenő if­jonti ábrándozásait. Tudatos és étes megvilágításba és kon­trasztba állítja Baradlayné há­zát, Plankenhanst Antoinette bécsi, intrikus szalonjával, Ba­radlayné hazafias harci elszánt­ságát, Plankemihorsték köpenyeg-­­forgató, hazug és aljas szín­tele­sével. A rendezés következetes a romantikus cselekmény fordu­lataiban is és a nézők lelkese­déssel jutalmazzák Richard, a kivégzettnek hitt Richard Bécsbe érkezését, s a hal­álra,gyötört menyasszony, Lindenwart Edit megérdemelt boldogságát. E­gy ponton azonban hibás a rende­zés. Az Ifjúsági Színházat több­ször bírálták a rendezés és dra­­matizálás álpatetikus túlzásai­ért. Ezt elkerülendő, az első je­lenetben túlzottan lefogott a pátosz. Baradlayné bosszúállá­­sa, esküje nem ráz meg velőn­kig, és Tafférosy Zebu,font mint a humoros ellenpont, túl gyor­san és túl sokszor fokozz­a fi a nagyobb indulatok kitörését, hűti le a szavak izzását. Ide­tartozik az is, hogy az ifjú és tétova Jenő sokszor csak teheti a szavakat, s szerénysége he­lyenként ügyefogyottságnak lát­szik. De ezekkel az ellenveté­sekkel­­sem akarjuk csökkenteni a rendező által egységbe forrasz­­to­tt romantikus színpadi légkör elért és a közönség által is me­legen jutalm­azott sikerét. A4 színészi munka­ ­ lényegében jó, légkört teremtő és hevítő, felépített és emel­kedő. Baradlayné alakját Dayka Margit formálja meg. A kiváló színésznő az első felvonás után l­eküzdi kialakult játékstílusát, s a­ köznapi, az egyszerű alá rej­tett indulat a romantika régió­jába került Rideghék­y Bence alakját Kemény László játssza, küszködve a végletes gonoszság démoni figurájával. Pataki Jenő erővel, jellemzőkészséggel, indu­lattal alakítja Richárdot és­ Dö­n­­sődi Járad is átéli és kifejezi Ba­­radlay Ödön elveiért küzdő éle­tét. Bánky Zsuzsa és Kuss Éva, Plankenhorst Alfonsine és La­­demvat! Edit küzdelmét vívják a színpadon, Bánky a szerelem és a rosszaság kettős izzásával hevíti át az alakot, alakja él és mozgató erővé válik, Vass Éva, Jókai annyiszor megénekelt nő­alakját kelti életre, a szegény és elnyomott lányt, akinek haj­­foraaitát a szépség és erény ko­ronázza, a szemérmes bájt, a tartózkodásból feltörő szűzi sze­relmet. A színpadi feszültséget a két fiatal nőalak következetes és eleven alakítása teszi még ékít Élesebbé Somogyváry Ru­dolf Jenője talán túl halk, le­fogott, bár Haynau előtt ezek a halk szavak is, mint az igaz em­berség szavai, szívbemarkolók, megrázób­. Szakács Miklós kitű­nően állítja d­ánk a bosszúálló véreb al Pethes Sándor Tallérosy Zebulanja salaikadstlan vidámság forrása, minden szava harsány derűt kelt. Sallay Kor­nélia, Horváth Jenő, Gonda György, Kamarás Gyula, Ha­­lassy Mariska, Károly, Béla é,s a szereplők egész sora járul még hozzá . „Kőszívű ember fiai"-nak meggyőző színpadi si­keren ez. Nem mellékes, hogy­ Básthy István díszletei szépek, hatáso­sak, hogy Avar Ildikó jelmezei nemcsak korhűek, de elevenek is, azaz széppé teszik, akit szépé kell tenniök és aláhúzzák az alakok jellem vonásait. Barabás Tibor

Next