Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám - Ádám Tamás: Nemzedékem • vers (10. oldal) - Hegyi Béla: Él még Jókai • könyvkritika • Hegedüs Géza: Sötétség és világosság. Három regény (Szépirodalmi) (10. oldal) - Rozsnyai Jenő: Iskolaügy - közügy • könyvkritika • Köznevelésünk évkönyve 1985. (Tankönyvkiadó) (10. oldal) - Koltai Ágnes: Drámatükör • könyvkritika • Ézsiás Erzsébet: Mai magyar dráma (Kossuth) (10. oldal) - De Coll Lajos: Egy kívülálló • könyvkritika • Hules Béla: Magányos iniciálé (Szépirodalmi) (10. oldal)
ADÁM TAMÁS Nemzedékem Érett körték égnek a fákon ha személyeskedünk a kisfiam jele jelek jelek varratok szűz hóban gennyes sebek narancsok leégett bőrrel az árokban eredeti Kerouac bőrömbe kötve apám azért kaszált csendesen mert a békekölcsön-kenyér visszajár összezár a virág fényes dalokkal kikönyökölt öltönyünkön fekete szalag (fekete sereg) Lennon csontjain lángolnak a pipacsok őrjárat.............. határozott léptekkel jár az óra „és másnap virradóra” megvágjuk a homályt elhúzzuk a csipkés ködfüggönyt hadd legyenek kilátásaink ■ Hegedűs Géza: Sötétség és világosság. Három regény (Szépirodalmi, 518 old.) Hegedűs Géza Zálogosdi bécsi módra című regényében étvágygerjesztő módon, ínyenc bibliofilként mutatja be nemes Szirmay István úr könyvtárát. A Várj, madár, várj hőséről, Dávidházy Mátéról is kiderül, hogy „mindig szeretett könyvek közt böngészni”, rajongott a szép és tartalmas kötetekért, főként a filozófia, a história és a költészet érdekelte. A világosság gyermekeinek főszereplője, a turista öz Pál, aki „deákkorában egyedül rontott be a kigyulladt iskolába, nehogy a régi könyvek bennégjenek”. Voltaire-t és Cicerót választotta példaképéül, könyvespolcain a jogtudományi munkákon kívül szépirodalmi művek sorakoznak, regények, drámák, versek a német, francia és magyar belletrisztika legjobbjaitól. „Aki belépett szobájába, először is arra kellett gondolnia, hogy ez olvasó ember otthona.” Nem véletlenül kap ilyen hangsúlyt Hegedűs Géza mindhárom regényében, mely összefoglalásul a Sötétség és világosság közös címét viseli, de többi románjában is, a könyv, a bibliotéka és az olvasás jelentősége. Jellemzi egyfelől az írót, kinek tehetsége, inspirációja, mesélőkedve elsősorban műveltségélményéből, könyvtárnyi tudásából, rendkívüli irodalmi, történelmi és filozófiai tájékozottságából táplálkozik. Jellemzi másfelől az író hőseit is, akik a könyvekből tanulták meg szeretni a világosságot, az értelmes életet, a hazafias cselekvést. A könyvekhez fordultak segítségért, hogy korukat és koruk eszméit megértsék, s hogy sorsukon, környezetükön, végzetükön a tudás birtokában felülkerekedhessenek. Ezek az erényes férfiak, ezek a kissé berozsdásodott terminus technicusszal élve — „pozitív” figurák azonban, minden szellemi felkészültségük, elszántságuk és tisztánlátásuk dacára, elbuknak: a világosság fiai a sötétség fiainak áldozataivá válnak. Szirmay Istvánt elemészti a bécsi kormány a szolgálatába szegődött emberi hamisság és hírvágy; Dávidházy Mátét asszonyi árulás juttatja, a politikai önkény akaratából, a méreghalálhoz; a prókátor Oz Pál pedig, a Martinovics-per vádlottja, a vérpadon végzi. „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” — kérdezhetjük újra Vörösmartyval. Történelmi mértékkel mérve, a társadalmi evolúció szempontjából bizonyosan, de az egyén értéke és mértéke szerint, boldogulása és boldogsága szempontjából aligha. Mindazokat, akik egy adott korban nemcsak a korabeli viszonyokat értették, hanem az idők szavát is, és éppen ezért messzebb láttak a koruknál, távlatokat sejtettek és új eszményeket fogalmaztak meg, mindazokat a korszak félreismerte, megalázta, vagy üldözte és elveszejtette. Mi haszna volt hát a könyveknek, a szellem erejének, ha a felismert és vállalt igazságok a nemzet legderekabbjainak tragikus pusztulását okozták századról századra? Éltük virágjában temettük el őket. Mit számít már nekik kései utódok elismerése és emlékezete? Okosságuk, kiállásuk, hitük honi értetlenségbe fulladt, fellépésük maga után vonta a politikai hatalom retorzióját. Hegedűs Géza azt állítja, hogy nekünk van szükségünk a múltból következő tanulságok megszívlelésére. Csak úgy és akkor tudjuk jóvátenni száza- még Jókai dák nagyjainkkal szemben elkövetett vétkeit, ha az általuk is olyannyira várt jobb kor ígéreteit megtartjuk. Mindenekelőtt az értékek védelmét, az alkotó szellem tiszteletét, a valóságot formáló gondolat segítését tekintjük fő feladatunknak. Hogy ne ismétlődhessen meg soha többé kiváló jellemek drámai bukása, az írott szó elárulása és elárultatása, a dicső elme gyásza s elborulása. Hegedűs Géza pozitív hőse „olyan tisztességes ember, akinek fontosabb a lelkiismerete, mint a pénz, a rang, p. hatalom”. Karakterét nem a vallása, pozíciója, pártállása határozza meg, hanem műveltsége, hazaszeretete, helytállása. Nem kicsinyes lokálpatrióta, ágáló hordószónok, hanem a magyarságot európai mértékkel mérő, egyetemes humánumtól fűtött hazafi. Rokonszenves tulajdonságai: szókimondás, becsületesség, bátorság, igazságosság, verhetetlenség a szerelemben. Hol találunk ma ilyen egyéniségeket? Vajon a modern kor automata és robottörvényei gátolják kibontakozásukat? Hát a könyv, a kultúra segedelme, a szellem igézete nem akadályozhatja meg e törvények érvényesülését az emberi kapcsolatokban, nem orvosolhatja a napjainkban tapasztalt zavart és romlást az emberi lélekben? Mindenesetre a vágy megvan bennük: találkozni,,, a.,, gáncs talán lovaggal, a talpig jellem férfival, az asszony áldozatos szerelmével, ajtót nyitni a jótevő és igazságot hozó vendég előtt. A vágy él bennünk, csak mindig,rpásra hárítjuk a kezdeményezést, idegen mintára várunk, a jövevény, példájára, ahol lyett,,,hogy saját magunkat alakítanánk,a,várt mintává és, példává. Velük ezért jobbára az álmok üvegházában és a könyvek lapjain ismerkedhetünk meg. Jókait és Hegedűs Gézát olvasva mindenképpen arra a meggyőződésre jutunk, hogy bár „a sátán jól fizeti a szolgáit”, mi a haladás angyalaival tartunk, hogy bár mindenkor kifizetődőbb a konzervatívok oldalán rekedni, mert a maradiság mélyen gyökerezik a tudatban, mint a haladás pártját fogni, de a progresszió viszi előbbre az életet, a történelmet, a hazát. És ez a folyamat, a társadalmi továbblépés egy bizonyos ponton túl fékezhetetlen. Az író, korunk Jókaija, nagy elődjéhez hasonlóan, részvételre lelkesít: szegődjünk a világosság férfiúinak nyomába, egyengessük a progresszió útját, legjobb tudásunkkal szolgáljuk a haza javát. Próbáljuk meg, összefogva, a világosság győzelmében bízva, egyeztetni lépéseinket. Hegedűs Géza, akárcsak Jókai, a múltat példaként idézi, alakjait idealizálja, tulajdonságaikat úgy mutatja be, mint követendő, de korunkban hiányzó jellemvonásokat. Regényeiben az eseményeket domborítja ki, de a valós történeti háttér mindig erős keretül szolgál az események pergetésének. Ha hiányzik is belőlük Jókai színgazdagsága, nyelvi leleménye, fordulatossága, ha nem is olyan szövevényes és sokarcú a cselekményük, mint Jókainál, a mese ugyanolyan érdekfeszítő és talányos, a tanulság épp olyan nemes és szívdobogtató, a tanítói célzat éppúgy eléri hatását. A szerző félszáz művében dolgozta föl a magyar históriát. Könnyű lenne rangos ismeretterjesztésnek nevezni ,egyszerűen szellemi népművelésnek tekinteni, amit hosszú évtizedekóta csinál. Nem, jóval’több ennél.'írói' és tanítói hivatás Tudatos nevelője. Jókai eszményeit élesztve is, fejlesztve tovább, a széles olvasóközönségnek, nem utolsósorban az ifjúságnak, a történelem ébresztője, a történelemben való gondolkodás és eligazodás orákuluma. Akárcsak Jókai, azt vallja, hogy az ember intelligenciájának köszönheti a civilizáció és a kultúra minden áldását, s intelligenciájának köszönheti majd erkölcsi felemelkedését, lelke üdvösségét is. Hegyi Béla Iskolaügy — közügy A Köznevelésünk évkönyve 1985. (Tankönyvkiadó, 420 old.) ■ A Köznevelésünk évkönyve 1985. című jubileumi kiadvány teljességre törekvő mérleg a magyar iskolaügyről. " A kettős jubileum tulajdonképpen hármas áttekintést tartalmaz: a felszabadulás óta eltelt negyven év krónikáját írásokban és számokban, az 1983 84-es tanévről röviden a legfontosabbakat és az idei iskolaév tükrét. Minden évkönyvnek vannak csak a szakma számára érdekes részei: a neveléstudománytól az intézmények irányításának gondjain át pedagógiaelméleti írásokig. Mindez lehetne egy tudományág művelőinek első ügye, ha nem a nevelésről, az oktatásról lenne szó. A köznevelés az egész országot érintő téma. Szakmabeliként a legnagyobb bűnnek azt tartom, ha valakit a tudás lehetőségétől fosztanak meg. Magyarországon már régen nyitva állnak mindenkinek az iskola kapui — mégsem úgy alakult minden, ahogy a jó szándékú pedagógusapostolok elképzelték. Ennek okait tárgyalja a könyv legjobb írása, Köpeczi Béla írta, A magyar oktatás negyven éve címmel. Alapvető megállapítás az, hogy „nagy mennyiségi változás ment végbe”. A jelent elemezve minden gondolat a jövő, „a kiművelt emberfők sokasága”, a minőségi változás felé mutat, ez lehet az egyetlen lehetséges útirány, a társadalom most még hamis értékrendjének átformálása. Ezt a gondolatot fűzi tovább Kozma Tamás írása, mely a röntgenkép élességével mutatja meg a mai helyzetet. A pedagógusok alkotják az értelmiség legnépesebb csoportját, a legnagyobb feladattal, az emberek lelkének alakításával vannak megbízva; mindeközben kicsinyes gondok között kénytelenek vergődni. Az ellentmondásokból csak néhányat: a társadalmi igény és a lehetőségek; az egyre emelkedő szakmai, emberi követelmények és a pályaelhagyók nagy száma; a képzésre fordított idő; a tudásanyag nagysága és minimális felhasználhatósága az iskolában; egy anyagi sikert (vagy annak illúzióját) hajszolni kezdő társadalom és egy, lemondó szegénységben eltöltött egyéni élet ellentmondásai. Az orvos már tudja a betegség okát, de a gyógyszer még nincs meg. Pedagóguskörökben gyakran felvetődik a hajdani tudóstanárok emléke. Nos, talán egyetlen hivatásban sem vált el egymástól olyan élesen a tudományos közírás és a felhasználói, mint éppen az oktatásban. A gondokat enyhítené, a színvonalat emelné, ha legalább a tankönyveket azok írnák, akik naponta használják. Kétlem, hogy például az egyetemi tankönyvek lerövidítése a tinédzserek ízléséhez, gondolatvilágához és szókincséhez volna szabva. Az évkönyv számos erényét említettem, egy-két hiányosságáról is ejtsünk szót. Bizonyára szükség van számokra, de kevesebb több lett volna! Hiányzik a környező országok pedagógiai életének bemutatása. A más házatájának megismerésén túl a gondok azonosságának felismerése a problémák megoldását is segíthetné. Mindezek azonban csak szeplők, a kedvező összbenyomáson nem változtatnak. Rozsnyai Jenő Drámatükör ■ Ézsiás Erzsébet: Mai magyar dráma (Kossuth, 262 old.) Ha könyvkiadásunk tükrében nézzük a magyar drámát és színházat, nincs ok a panaszra. Az elmúlt években egymás után jelentek meg színházi tárgyú könyvek, tanulmányok, alkotói portrék, kritikagyűjtemények, ezek után joggal feltételezhetjük, a színház nálunk a kulturális élet középpontjában áll ,mi másért foglalkoznának vele ennyit? (Különösen szembetűnő ez, ha a méltatlanul elhanyagolt fotó- és filmszakirodalommal hasonlítjuk össze e tekintélyes drámaelméleti termést, jóllehet a mozi máig jobban vonzza a tömegeket.A mai magyar színház nem egyszerűen jelen van, hanem él, vibrál, helyet követel magának, annál is inkább, mert gazdag, érdekes hazai drámairodalom áll mögötte — legalábbis a könyvek tanúsága szerint. A színházlátogatók talán nem osztják ezt a véleményt, de ha valaki csak a szakirodalomból tájékozódik, nem érti, miért elégedetlen olykor a közönség, a színész és a rendező. Ézsiás Erzsébet áttekinthető, rendszerező kötete, a Mai magyar dráma optimista felütésű, s bár az utolsó oldalakon, óvatosan adagolva leírja, hogy színházaink ódzkodnak a magyar drámák színrevitelétől, nem fedeznek fel új szerzőket és csak néhány befutott írót pártolnak, mégsem hagy kétséget az olvasóban: drámairodalmunk felfelé ívelő szakaszában van. Bár a nyolcvanas évek elejére megtört az a lendület, ami a hetvenes éveket jellemezte, tekintélyes drámaírói névsorral és impozáns életművekkel dicsekedhet a magyar irodalom. Ez a végső tanulsága Ézsiás Erzsébet könyvének. A számok természetesen lenyűgözőek, mégsem a mennyiség az irodalom mércéje, mert hiába sorakozik harminc drámaíró portréja a kötetben, ha a színházak keveset profitálnak ebből a szellemi kapacitásból. Bármily szomorú is, e harminc drámaíró életműve palackba zárt szellem csupán, mert ki sem szabadítják az ismeretlenségből a darabokat (mint például Spiró György negyvenszereplős történelmi drámáit), vagy ha elő is adják, nyomtalanul eltűnnek a magyar színjátszásból. Ézsiás Erzsébet változatos, színes drámairodalom-képét festi le könyvében, holott a magyar színházi kultúrát alig-alig érinti meg ebből valami. Mintha nem is létezne stílus és nyelvi különbség, olyan egyformák az előadások. Dráma és színház kapcsolatát említve Ézsiás Erzsébet Móricz Zsigmond 1930-ban írt sorait idézi: „A színházzal az a roppant szerencsétlenség történt, hogy valósággal kikapcsolta magából az irodalmat ... A színészet egyedül nem nyerheti meg a csatát, mert mivel nyerje meg? Nincsenek a szájába adva az új idők új igéi. A színészet válságát tehát, azt hiszem, a drámairodalom válsága okozta, s a színészet feltámadását csak a drámairodalom újraszületése hozhatja meg”. Tragikusan igaz ez a megállapítás ma is, olyannyira, hogy talán erről a visszás helyzetről kellett volna könyvet írni, hiszen a mai magyar színház felől nézve nem olyan eleven a magyar dráma. Az irodalom körül, cseppet sem izzik úgy a levegő, ahogy azt a Mai magyar dráma című kötet lefesti. Keltai Ágnes Egy kívülálló ■ Hules Béla: Magányos iniciálé. (Szépirodalmi, 128 old.) Az a versíró, aki ötvenkilenc évesen jut el az első kötetéhez, bizonyára kétszer is meggondolja, mit írjon a fülre bemutatkozásként. Közölheti részletes életrajzát, vagy— lemondva a ..hosszadalmasat! sorolható érdektelenség ” -ekre(»l,.. .csupán költeményeiről beszél . Hules Béla megkerüli a választást: sem a személyéről, sem a verseiről nem szól, így nyilatkozik: nem történt semmi különös, semmi i meglepő (...) a versek elkészültek, és most itt vannak”. A többit könyvére, a Magányos iniciáléra bízza: beszéljen az írás, valljon a vers a versíróról — körítés nélkül. Rokonszenves bemutatkozás. Hules méltánylandó szerénysége szinkronban van „visszatorpanó” szavaival, mondatainak töredezettségével, képversekké tipografizált, rajzokká stilizált gondolataival, egyszóval mindazzal, ami a költészetet jelenti a számára. Mindenekelőtt a modern költészetet, írásait Hules Béla századunk lírájának ahhoz a vonulatához igazítja, amely a vers és a költő — a művészet és az ember — diszharmonikussá vált viszonyát igyekszik megfogalmazni. ■ ■,,KÖLTŐNEK LENNI / TERMÉSZETELLENES ÁLLAPOT” — írja a Metafizikus kor című nagybetűs versében a mai lírikus egzisztenciális státusáról. Természetességét ez az állapot visszaszerezheti, de csak akkor, ha a lélekben élő emberi és költői nem válik külön egymástól, hanem öszszefonódna és folyamatossá változtatja az ,,áLLAPOTELLENESSÉG / TERMÉSZETES / ÁLLAPOTA”-t. A lírai gondolkodás alaphelyzete és programja fogalmazódik meg. Alaphelyzet, amely a kezdetekre, a szellemi iniciálékra utal vissza, és program, amely felmutatja az élet kiteljesedésének költői reményét. Hules Béla lírája sokféle „eszközből” válogat. Kötetében szembetűnő jelentősége azonban a csendnek és a — magányossággal rokonjelentésű— „monosz-végtelenség”nek van.. Hules előtt ezek alkotják azt a lírikus — vagy inkább: ontológiai — lehetőséget, hogy verseit, verstorzóit, az emberről szóló bölcseleti tartalmú kijelentések soraként, „verbális akció”-nak tekintse. Kér, hogy ezt a lehetőséget a költő gyakran túlértékeli és olyan írásokat is felvesz a kötetbe, amelyeket a ..súlytalan lírikusi invenció csak szó- vagy jelentésérintésekké, fonetikai és szemantikai struktúrák vázlataivá, tanácstalanságot tükröző ötletekké halmoz. Miért nevezem Hules Bélát kívülállónak?- Mert lírája töredékes, önmagára záródó, csak nehezen folytatható. De Coll Lajos Hibaigazítás 19. számunk Molnár C. Pál grafit munkásságát bemutató képanyagát a 12. oldalon nem Molnár C. Pál mukáját, hanem Urbán Beatrice Repte című rajzát közöltük. A hibáért elézést kérünk.................