Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-16 / 20. szám - Ádám Tamás: Nemzedékem • vers (10. oldal) - Hegyi Béla: Él még Jókai • könyvkritika • Hegedüs Géza: Sötétség és világosság. Három regény (Szépirodalmi) (10. oldal) - Rozsnyai Jenő: Iskolaügy - közügy • könyvkritika • Köznevelésünk évkönyve 1985. (Tankönyvkiadó) (10. oldal) - Koltai Ágnes: Drámatükör • könyvkritika • Ézsiás Erzsébet: Mai magyar dráma (Kossuth) (10. oldal) - De Coll Lajos: Egy kívülálló • könyvkritika • Hules Béla: Magányos iniciálé (Szépirodalmi) (10. oldal)

ADÁM TAMÁS­­ Nemzedékem Érett körték égnek a fákon ha személyeskedünk a kisfiam jele jelek jelek varratok szűz hóban gennyes sebek narancsok leégett bőrrel az árokban eredeti Kerouac bőrömbe kötve apám azért kaszált csendesen mert a békekölcsön-kenyér visszajár összezár a virág fényes dalokkal kikönyökölt öltönyünkön fekete szalag (fekete sereg) Lennon csontjain lángolnak a pipacsok őrjárat.............. határozott léptekkel jár az óra „és másnap virradóra” megvágjuk a homályt elhúzzuk a csipkés ködfüggönyt hadd legyenek kilátásaink ■ Hegedűs Géza: Sötétség és világosság. Három regény (Szépirodalmi, 518 old.) Hegedűs Géza Zálogosdi bécsi módra című regényében étvágy­­gerjesztő módon, ínyenc bibliofil­ként mutatja be nemes Szirmay István úr könyvtárát. A Várj, ma­dár, várj hőséről, Dávidházy Má­téról is kiderül, hogy „mindig sze­retett könyvek közt böngészni”, ra­jongott a szép és tartalmas köte­tekért, főként a filozófia, a histó­ria és a költészet érdekelte. A vi­lágosság gyermekeinek főszereplő­je, a turista öz Pál, aki „deákkorá­ban egyedül rontott be a kigyulladt iskolába, nehogy a régi könyvek bennégjenek”. Voltaire-t és Cicerót választotta példaképéül, könyves­polcain a jogtudományi munkákon kívül szépirodalmi művek sorakoz­nak, regények, drámák, versek a német, francia és magyar bellet­­risztika legjobbjaitól. „Aki belépett szobájába, először is arra kellett gondolnia, hogy ez olvasó ember otthona.” Nem véletlenül kap ilyen hangsúlyt Hegedűs Géza mindhá­rom regényében, mely összefoglalá­sul a Sötétség és világosság közös címét viseli, de többi románjában is, a könyv, a bibliotéka és az ol­vasás jelentősége. Jellemzi egyfe­lől az írót, kinek tehetsége, inspi­rációja, mesélőkedve elsősorban műveltségélményéből, könyvtárnyi tudásából, rendkívüli irodalmi, tör­ténelmi és filozófiai tájékozottsá­gából táplálkozik. Jellemzi más­felől az író hőseit is, akik a köny­vekből tanulták meg szeretni a vi­lágosságot, az értelmes életet, a ha­zafias cselekvést. A könyvekhez fordultak segítségért, hogy korukat és koruk eszméit megértsék, s hogy sorsukon, környezetükön, végzetü­kön a tudás birtokában felülkere­kedhessenek. Ezek az erényes fér­fiak, ezek a­­ kissé berozsdáso­dott terminus technicusszal élve — „pozitív” figurák azonban, minden szellemi felkészültségük, elszántsá­guk és tisztánlátásuk dacára, el­buknak: a világosság fiai a sötét­ség fiainak áldozataivá válnak. Szirmay Istvánt elemészti a bécsi k­ormány a szolgálatába szegődött emberi hamisság és hírvágy; Dá­vidházy Mátét asszonyi árulás jut­tatja, a politikai önkény akaratá­ból, a méreghalálhoz; a prókátor Oz Pál pedig, a Martinovics-per vádlottja, a vérpadon végzi. „Ment-e a könyvek által a vi­lág elébb?” — kérdezhetjük újra Vörösmartyval. Történelmi mér­tékkel mérve, a társadalmi evolú­ció szempontjából bizonyosan, de az egyén értéke és mértéke sze­rint, boldogulása és boldogsága szempontjából aligha. Mindazokat, akik egy adott korban nemcsak a korabeli viszonyokat értették, ha­nem az idők szavát is, és éppen ezért messzebb láttak a koruknál, távlatokat sejtettek és új eszmé­nyeket fogalmaztak meg, mindazo­kat a korszak félreismerte, meg­alázta, vagy üldözte és elveszejtet­te. Mi haszna volt hát a könyvek­nek, a szellem erejének, ha a fel­ismert és vállalt igazságok a nem­zet legderekabbjainak tragikus pusztulását okozták századról szá­zadra? Éltük virágjában temettük el őket. Mit számít már nekik ké­sei utódok elismerése és emlékeze­te? Okosságuk, kiállásuk, hitük ho­ni értetlenségbe fulladt, fellépé­sük maga után vonta a politikai hatalom retorzióját. Hegedűs Géza azt állítja, hogy nekünk van szük­ségünk a múltból következő tanul­ságok megszívlelésére. Csak úgy és ak­kor tudjuk jóvátenni száza-­ ­ még Jókai dák nagyjainkkal szemben elköve­tett vétkeit, ha az általuk is oly­annyira várt jobb kor ígéreteit megtartjuk. Mindenekelőtt az érté­kek védelmét, az alkotó szellem tiszteletét, a valóságot formáló gondolat segítését tekintjük fő fel­adatunknak. Hogy ne ismétlődhes­sen meg soha többé kiváló jelle­mek drámai bukása, az írott szó elárulása és elárultatása, a dicső elme gyásza s elborulása. Hegedűs Géza pozitív hőse „olyan tisztességes ember, akinek fontosabb a lelkiismerete, mint a pénz, a rang, p. hatalom”. Karak­terét nem a vallása, pozíciója, párt­állása határozza meg, hanem mű­veltsége, hazaszeretete, helytállása. Nem kicsinyes lokálpatrióta, ágáló hordószónok, hanem a magyarsá­got európai mértékkel mérő, egye­temes humánumtól fűtött hazafi. Rokonszenves tulajdonságai: szóki­­mondás, becsületesség, bátorság, igazságosság, verhetetlenség a sze­relemben. Hol találunk ma ilyen egyéniségeket? Vajon a modern kor automata és robottörvényei gátol­ják kibontakozásukat? Hát a könyv, a kultúra segedelme, a szel­lem igézete nem akadályozhatja meg e törvények érvényesülését az emberi kapcsolatokban, nem orvo­solhatja a napjainkban tapasztalt zavart és romlást az emberi lélek­ben? Mindenesetre a vágy megvan bennük: találkozni,,, a.,­, gáncs talán lovaggal, a talpig jellem férfival, az asszony áldozatos szerelmével, ajtót nyitni a jótevő és igazságot hozó ven­dég előtt. A vágy él ben­nünk, csak­ mindig,­rpásra hárítjuk a kezdeményezést, idegen mintára várunk, a jövevény, példájára, ahol lyett,,,hogy saját magunkat alakí­tanánk,a,várt mintává és, példává. Velük ezért jobbára az álmok üvegházában és a könyvek lapjain ismerkedhetünk meg. Jókait és Hegedűs Gézát olvasva mindenképpen arra a meggyőző­désre jutunk, hogy bár „a sátán jól fizeti a szolgáit”, mi a haladás angyalaival tartunk, hogy bár mindenkor kifizetődőbb a konzer­vatívok oldalán rekedni, mert a maradiság mélyen gyökerezik a tu­datban, mint a haladás pártját fog­ni, de a progresszió viszi előbbre az életet, a történelmet, a hazát. És ez a folyamat, a társadalmi to­vábblépés egy bizonyos ponton túl fékezhetetlen. Az író, korunk Jó­kaija, nagy elődjéhez hasonlóan, részvételre lelkesít: szegődjünk a világosság férfiúinak nyomába, egyengessük a progresszió útját, legjobb tudásunkkal szolgáljuk a haza javát. Próbáljuk meg, össze­fogva, a világosság győzelmében bízva, egyeztetni lépéseinket. Hegedűs Géza, akárcsak Jókai, a múltat példaként idézi, alakjait idealizálja, tulajdonságaikat úgy mutatja be, mint követendő, de ko­runkban hiányzó jellemvonásokat. Regényeiben az eseményeket dom­borítja ki, de a valós történeti hát­tér mindig erős keretül szolgál az események pergetésének. Ha hiány­zik is belőlük Jókai színgazdagsá­ga, nyelvi leleménye, fordulatossá­ga, ha nem is olyan szövevényes és sokarcú a cselekményük, mint Jó­kainál, a mese ugyanolyan érdek­feszítő és talányos, a tanulság épp olyan nemes és szívdobogtató, a ta­nítói célzat éppúgy eléri hatását. A szerző félszáz művében dolgozta föl a magyar históriát. Könnyű len­ne rangos ismeretterjesztésnek ne­­vezni­ ,egyszerűen szellemi népmű­velésnek tekinteni, amit hosszú év­tizedek­­óta csinál. Nem, jóval’több ennél.'írói' és tanítói hivatás Tu­datos nevelője. Jókai eszményeit élesztve is,­ fejlesztve tovább, a szé­les olvasóközönségnek, nem utolsó­­sorban az ifjúságnak, a történelem ébresztője, a történelemben­­ való gondolkodás és eligazodás orákulu­ma. Akárcsak Jókai, azt vallja, hogy az ember intelligenciájának köszönheti a civilizáció és a kul­túra minden áldását, s intelligen­ciájának köszönheti majd erkölcsi felemelkedését, lelke üdvösségét is. Hegyi Béla Iskolaügy — közügy A Köznevelésünk évkönyve 1985. (Tankönyvkiadó, 420 old.) ■ A Köznevelésünk évkönyve 1985. című jubileumi kiadvány teljes­ségre törekvő mérleg a magyar is­kolaügyről. " A kettős jubileum tulajdonkép­pen hármas áttekintést tartalmaz: a­ felszabadulás óta eltelt negyven év krónikáját írásokban és számok­ban, az 1983 84-es tanévről röviden a legfontosabbakat és az idei isko­laév tükrét. Minden évkönyvnek vannak csak a szakma számára érdekes részei: a neveléstudománytól az intézmé­nyek irányításának gondjain át pe­dagógiaelméleti írásokig. Mindez lehetne egy tudományág művelői­nek első ügye, ha nem a nevelés­ről, az oktatásról lenne szó. A köz­nevelés az egész országot érintő téma. Szakmabeliként a legnagyobb bűnnek azt tartom, ha valakit a tu­dás lehetőségétől fosztanak meg. Magyarországon már régen nyitva állnak mindenkinek az iskola kapui — mégsem úgy alakult minden, ahogy a jó szándékú pedagógus­­apostolok elképzelték. Ennek okait tárgyalja a könyv legjobb írása, Köpeczi Béla írta, A magyar oktatás negyven éve cím­mel. Alapvető megállapítás az, hogy „nagy mennyiségi változás ment végbe”. A jelent elemezve minden gondolat a jövő, „a kimű­velt emberfők sokasága”, a minő­ségi változás felé mutat, ez lehet az egyetlen lehetséges útirány, a társadalom most még hamis érték­rendjének átformálása. Ezt­ a gondolatot fűzi tovább Koz­ma Tamás írása, mely a röntgen­kép élességével mutatja meg a mai helyzetet. A­ pedagógusok alkotják az értelmiség legnépesebb csoport­ját, a legnagyobb feladattal, az em­berek lelkének alakításával van­nak megbízva; mindeközben kicsi­nyes gondok között kénytelenek vergődni. Az ellentmondásokból csak né­hányat: a társadalmi igény és a le­hetőségek; az egyre emelkedő szak­mai, emberi követelmények és a pályaelhagyók nagy száma; a kép­zésre fordított idő; a tudásanyag nagysága­ és minimális felhasz­nálhatósága az iskolában; egy anyagi sikert (vagy annak illúzió­ját) hajszolni kezdő társadalom és egy,­ lemondó szegénységben eltöl­tött egyéni élet ellentmondásai. Az orvos már tudja a betegség okát, de a gyógyszer még nincs meg. Pedagóguskörökben gyakran fel­vetődik a hajdani tudóstanárok emléke. Nos, talán egyetlen hiva­tásban sem vált el egymástól olyan élesen a tudományos közírás és a felhasználói, mint éppen az okta­tásban. A gondokat enyhítené, a színvonalat emelné, ha legalább a tankönyveket azok írnák, akik na­ponta használják. Kétlem, hogy például az egyetemi tankönyvek le­rövidítése a tinédzserek ízléséhez, gondolatvilágához és szókincséhez volna szabva. Az évkönyv számos erényét em­lítettem, egy-két hiányosságáról is ejtsünk szót. Bizonyára szükség van számokra, de kevesebb több lett volna! Hiányzik a környező or­szágok pedagógiai életének bemu­tatása. A más házatájának megis­merésén túl a gondok azonosságá­nak felismerése a problémák meg­oldását is segíthetné. Mindezek azonban csak szeplők, a kedvező összbenyomáson nem változtatnak. Rozsnyai Jenő Drámatükör ■ Ézsiás Erzsébet: Mai ma­gyar dráma (Kossuth, 262 old.) Ha könyvkiadásunk tükrében nézzük a magyar drámát és szín­házat, nincs ok a panaszra. Az el­múlt években egymás után jelen­tek meg színházi tárgyú könyvek, tanulmányok, alkotói portrék, kri­tikagyűjtemények, ezek után jog­gal feltételezhetjük, a színház ná­lunk a kulturális élet középpontjá­ban áll ,­mi másért foglalkozná­nak vele ennyit? (Különösen szem­betűnő ez, ha a méltatlanul elha­nyagolt fotó- és filmszakirodalom­mal hasonlítjuk össze e tekintélyes drámaelméleti termést, jóllehet a mozi máig jobban­­ vonzza a tö­megeket.­­A mai magyar színház nem egyszerűen jelen van, hanem él, vibrál, helyet követel magának, annál is inkább, mert gazdag, ér­dekes hazai drámairodalom áll mögötte — legalábbis a könyvek tanúsága szerint. A színházlátoga­­tók talán nem osztják ezt a véle­ményt, de ha valaki csak a szak­­irodalomból tájékozódik, nem érti, miért elégedetlen olykor a közön­ség, a színész és a rendező. Ézsiás Erzsébet áttekinthető, rendszerező kötete, a Mai magyar dráma optimista felütésű, s bár az utolsó oldalakon, óvatosan adagol­va leírja, hogy színházaink ódz­kodnak a magyar drámák színre­­vitelétől, nem fedeznek fel új szer­zőket és csak néhány befutott írót pártolnak, mégsem hagy kétséget az olvasóban: drámairodalmunk felfelé ívelő szakaszában van. Bár a nyolcvanas évek elejére megtört az a lendület, ami a hetvenes éve­ket jellemezte, tekintélyes dráma­írói névsorral és impozáns életmű­vekkel dicsekedhet a magyar iro­dalom. Ez a végső tanulsága Ézsiás Erzsébet könyvének. A számok természetesen lenyű­gözőek, mégsem a mennyiség az irodalom mércéje, mert hiába so­rakozik harminc drámaíró portré­ja a kötetben, ha a színházak ke­veset profitálnak ebből a szellemi kapacitásból. Bármily szomorú is, e harminc drámaíró életműve pa­lackba zárt szellem csupán, mert ki sem szabadítják az ismeretlen­ségből a darabokat (mint például Spiró György negyvenszereplős történelmi drámáit), vagy ha elő is adják, nyomtalanul eltűnnek a magyar színjátszásból. Ézsiás Er­zsébet változatos, színes drámairo­dalom-képét festi le könyvében, holott a magyar színházi kultúrát alig-alig érinti meg ebből valami. Mintha nem is létezne stílus és nyelvi különbség, olyan egyfor­mák az előadások. Dráma és színház kapcsolatát említve Ézsiás Erzsébet Móricz Zsigmond 1930-ban írt sorait idézi: „A színházzal az a roppant szeren­csétlenség történt, hogy valósággal kikapcsolta magából az irodal­mat ... A színészet egyedül nem nyerheti meg a csatát, mert mivel nyerje meg? Nincsenek a szájába adva az új idők új igéi. A színé­szet válságát tehát, azt hiszem, a drámairodalom válsága okozta, s a színészet feltámadását csak a drá­mairodalom újraszületése hozhatja meg”. Tragikusan­ igaz ez a meg­állapítás ma is, olyannyira, hogy talán erről a visszás helyzetről kellett volna könyvet írni, hiszen a mai magyar színház felől néz­ve nem olyan eleven a magyar dráma. Az irodalom körül, cseppet sem izzik úgy a levegő, ahogy azt a Mai magyar dráma című kötet lefesti. Keltai Ágnes Egy kívülálló ■ Hules Béla: Magányos iniciálé. (Szépirodalmi, 128 old.) Az a versíró, aki ötvenkilenc éve­sen jut el az első kötetéhez, bizo­nyára kétszer is meggondolja, mit írjon a fülre bemutatkozásként. Kö­zölheti részletes életrajzát, vagy— lemondva a ..hosszadalmasat! sorol­ható­ ér­d­ek­t­el­ens­ég ” -ekre(»l,.. .csu­pán költeményeiről beszél­ . Hules Béla megkerüli a választást: sem a személyéről, sem a verseiről nem szól, így nyilatkozik: nem tör­tént semmi különös, semmi i megle­­pő (...) a versek elkészültek, és most itt vannak”. A többit köny­vére, a Magányos iniciáléra bízza: beszéljen az írás, valljon a vers a versíróról — körítés nélkül. Rokonszenves bemutatkozás. Hu­les méltánylandó szerénysége szinkronban van „visszatorpanó” szavaival, mondatainak töredezett­ségével, képversekké tipografizált, rajzokká stilizált gondolataival, egyszóval mindazzal, ami a költé­szetet jelenti a számára. Minde­nekelőtt a modern költészetet, írá­sait Hules Béla századunk lírájá­nak ahhoz a vonulatához igazítja, amely a vers és a költő — a művé­szet és az ember — diszharmoni­kussá vált viszonyát igyekszik meg­fogalmazni. ■ ■,,KÖLTŐNEK LENNI / TERMÉSZETELLENES ÁLLA­POT” — írja a Metafizikus kor cí­mű nagybetűs versében a mai líri­kus egzisztenciális státusáról. Ter­mészetességét ez az állapot vissza­szerezheti, de csak akkor, ha a lé­lekben élő emberi és költői nem válik külön egymástól, hanem ösz­­szefonódn­a és folyamatossá változ­tatja az ,,áLLAPOTELLENESSÉG / TERMÉSZETES / ÁLLAPOTA”-t. A lírai gondolkodás alaphelyzete és programja fogalmazódik meg. Alap­helyzet, amely a kezdetekre, a szel­lemi iniciálékra utal vissza, és program, amely felmutatja az élet kiteljesedésének költői reményét. Hules Béla lírája sokféle „eszköz­ből” válogat. Kötetében szembetű­nő jelentősége azonban a csendnek és a — magányossággal rokonje­lentésű­­— „monosz-végtelenség”­­nek van.. Hules előtt ezek alkotják azt a lírikus­ — vagy inkább: on­tológiai — lehetőséget, hogy ver­seit, verstorzóit, az emberről szóló bölcseleti tartalmú kijelentések so­raként, „verbális akció”-nak te­kintse. Kér, hogy ezt a lehetőséget a költő gyakran túlértékeli és olyan írásokat is felvesz a kötetbe, ame­lyeket a ..súlytalan lírikusi in­venció csak szó- vagy jelentés­érintésekké, fonetikai és szemanti­kai struktúrák vázlataivá, tanács­talanságot tükröző ötletekké hal­moz. Miért nevezem Hules Bélát kí­vülállónak­?- Mert lírája töredékes, önmagára záródó, csak nehezen folytatható. De Coll Lajos Hibaigazítás 19. számunk Molnár C. Pál grafit munkásságát bemutató képanyagát a 12. oldalon nem Molnár C. Pál mu­káját, hanem Urbán Beatrice Repte című rajzát közöltük. A hibáért elé­zést kérünk.................

Next