Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-03 / 40. szám - Baranyi Ferenc: A remény hetedik krajcárja (Ladányi Mihály halálára) • nekrológ (6. oldal) - Garai Gábor: Ladányi • vers (6. oldal) - Szabó Sándor: Minden országút csupa tábla • vers (6. oldal) - Eszéki Erzsébet: Vendégünk: Hannu Launonen • interjú • Launonen finn műfordító (6. oldal) - Dési Elza: Gerbeaud • kép (6. oldal)

GARAI GÁBOR: Ladányi Vérbeli költő volt, tehát textilügynöknek álcázta magát simléderes sapkával, szemüveggel, kis bőrönddel, benne — gyanítható — mintakollekció. Mikor Ohridból Belgrádba röpültünk s nem érkezett meg vele a poggyásza, csak mosolygott és legyintett kezével: megmarad, nem vész el. Vérbeli költő volt, tehát két életre ajzotta föl magát: meg is érdemelte (volna), úgy szerette ezt a világkaptárt és a mézet benne, lányok akácmézét, asszonyok hársmézét, jó homoki borok esteli beszédét — s egy életből is csak egy háromnegyed lett. Zokogjak? Merengjek? Hozzá az nem való. Ránk maradt a mintakollekció, s már méltán mérhető az egész a résszel: megmarad, nem vész el. SZABÓ SÁNDOR: Minden országút csupa tábla Hát elslattyogott a kisded bátyám a folyton pörölő ere, hogy tejtestvérek lennénk nem tudta s hogy mondom most is röstellem Talán bepipult — oka bőven volt hisz hányan tettünk kedvire? Jobb levegőt azt szeretett volna s vonalig sört a kriglibe Kedvesebb hazát nem ilyen simlis komákat céda ángyokat Megbántódott most ki tudja hol jár milyen csehókat látogat... ZÉLET ÉS|| A remény hetedik krajcárja (Ladányi Mihály halálára) Győre Imre egyszer „rendetlen dalocskát” írt Ladányi költőnek. Egyik strófáját kívülről tudom. Fújta a szél erről, amarról. — Micsoda strici — mondták, szanaszét hagyta a országban számos nőjét, porontyát. A költőtárs ezt szerető csipkelődéssel írta róla. Sokan csipkedték, de nem mindig szeretettel. Egyik versében a „szépség huligánjának” nevezte magát, volt kritikusa is, aki így tartotta számon. Modern Villonnak tartották mások, aki kültelki italmérések teríték nélküli asztalain vetette papírra verseit, szeneslegények és kocsikísérők fröccseit fogyasztván. Mindenki tudni vélt róla valami pikáns históriát, szerkesztők mesélgették mímelt-bosszúsan kacarászva, hogy mérhetetlenül tanácstalanok voltak a honoráriumai kiutalásánál, mert nem tudták hova küldeni a versekért járó csillagászati summákat... Ladányi Miska lakcímei valóban követhetetlenek voltak, még a barátai számára is. Több levelét őrzöm, az egyiket szó szerint közreadom, teljes terjedelmében: „Finne! Kirúgott az asszony,különböző csajoknál dekkolok. Lakcímem nincs, csak postafiókom, de legalább nincs tanács, amely megadóztathatna.” A dátum nem fontos, hiszen Miska többször elküldhette volna ugyanezt a levelet, élete különböző periódusaiban. Munkahelye — már amikor volt — sohasem tüntethette ki „törzsgárda” jelvénnyel, mert igen hamar kereket oldott. Házasságon kívüli és törvényes gyermekeinek számát illetően csak találgatások folytak szerte az irodalmi berkekben, amely berkek már régesrég dzsungellé terebélyesedtek a nagyképű fontoskodások jóvoltából. „Aranyköpéseit” a bennfenteskedők széltében-hosszában citálják még most is. Sokan esküsznek rá, hogy tőle származik a szocialista realizmus legmeghökkentőbb definíciója, miszerint akkor valósul majd meg, amikor megszűnik embernek ember által való ábrázolása ... Fenegyereknek mondták, akit hol megsimogatott, hol pedig fenéken paskolt a rendszer, két ízben József Attila-díjjal tüntetvén ki a tehetségét, másszor meg hosszú szilenciumra kárhoztatva őt. Mindazonáltal az üldözött költő pózában sohasem tetszelgett, kitüntetéseiről pedig olykor így emlékezett meg: a József Attila-díjasok tömegszervezetéhez tartozom. Amikor egy időben divat volt az élő magyar lírikusok beskatulyázása, Ladányi Mihályt (Soós Zoltánnal és e sorok írójával együtt) az „anarchisták” felirattal ellátott bugyorba gyömöszölték. Lázadásait, garabonciás csavargásait egyesek póznak ítélték, mások tudatosan vállalt életformának. Ez utóbbiak olykor aggodalmaskodóan összeráncolt homlokai félteni sem röstellték őt s nagy sopánkodva arról szavaltak, hogy Ladányinak éltető eleme a hazátlanság és a nincstelenség, mert — úgymond — ha jól temperált közegben élné az életét, indulatai alól kicsúszna a talaj s lírájának is befellegzene. Más szóval: embertelenség volna bármilyen formában is segíteni rajta, mert annak a költő Ladányi vallaná a kárát... Lám, a kényelem mindig képes tetszetős ideológiákat gyártani. A versei pedig mindig is beszédtémák voltak. Lehetett velük borzongva és szégyenkezve egyetérteni. De lehetett velük felszabadultan ellenkezni is a szerkesztőségekben, irodalmi presszóikban és emelkedett házibulikon. Egyet nem lehetett: rezzenéstelen lélekkel olvasni a Ladányi-verseket. Azokat a verseket, amelyek különös fénytörést kaptak a legendák tükrében. A legendák Ladányija ezalatt nem lubickolt a legendákban, így vélekedett róluk: Nem szépíthetem sorsomat, nem lettem példakép, akit az ifjúság előtt gyakran fölemlegetnek. Szeretem én az életet, herét is, nem csak a nevét, csupán nagy-nagy jóindulat mondhatna néha szentnek. De mindig éreztem bizony: különb vagyok, mint sok derék, aki a kocsisok nyakán henyél nagyképűen. Bár én is fröccsüket iszom, nem egyformán vagyunk derék, nem bizony, azt hiszem! Dévaványán született, 1934- ben. Az ottani polgári iskolában, majd a kisújszállási és a nagykőrösi gimnáziumban folytatta tanulmányait, míg végül Székesfehérváron érettségizett. Festőnek, grafikusnak készült eredetileg, de már verseket is írt. Petőfi, Ady, József Attila és földije: Sinka IstvánVoltak a modelljei. Fodor András karolta fel, ő közölte gimnazistakori verseit az Új Hang című folyóiratban. Aztán jöttek sorban a kötetek: Az út kezdete, Öklök és tenyerek, Mint a madarak, Utánad kószálok, Dobszóló, A túloldalon, Élhettem volna gyönyörűen. Kedvesebb hazát, Kitépett tollú szél, Se csillaga, se holdja, Seregek mögött, Föld! Föld!, Torkomban sóhajokkal, Gyere vissza — és még egy utolsó „dobás”. Kétszer kapott József Attila-díjat, egy-egy alkalommal pedig SZOT-, illetve Gábor Andor-díjjal tüntették ki. Ezek a tények. A többi sejtés és legenda. Ha akarta, ha nem, legendás alakká vált. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miképpen védekezik a legendákkal szemben? Így válaszolt: — Mindig kitettem magam mindennek. Szerelmeimet mindig vállaltam a világ előtt, éppúgy, mint a véleményemet. Hogy is mondjam? Mindig közel engedtem magamhoz a kutyákat. A keményebb sorsot választottam, pedig élhettem volna gyönyörűen. Ez az oka a legendák — vagy mondjuk ki nyíltan: pletykák — burjánzásának. Úgy védekezem ellenük ezután is, ahogy eddig: tisztességgel teszem a magam dolgát, így is volt. Tisztességgel tette a dolgát. Csavargó volt világéletében, de ahogy fogyatkozott iszákjából az elemózsia, úgy szaporodtak a versek benne. Jártában-keltében osztogatta magát, mindig tudta, hogy kinek kell odaadnia a remény hetedik krajcárját. És a kedvezményezettek sohasem pironkodtak amiatt, hogy kódistól kaptak alamizsnát: szépen rmegköszönték és együtt mulatták el vele. Hiszen maguk is koldusok voltak, mondjuk, egy maszek zöldségeshez képest. Ám egy egész égtáj volt az övék, ha a fedetlen szavak kicserélhetőségének kegyelmében költői segédlettel részesülhettek. Jó érzés volt szeretni őt. Egyetlen igazi java — és egyben tuszkulánuma — a csamói szőlő volt. Ami bora termett, azt eladta az ismerőseinek, mert a bor árából nem vonhattak le semmiféle gyerektartást ... És mi vettük a borát, pedig savanyú volt istentelenül. Vettük, mert verseit sohasem megpimpósodva mérte szét — a jó versek mámoráért még a rossz bor csömörét is vállaltuk. Most sokáig nem fogunk hallani róla. Az alkotók legmostohább évei közvetlenül a haláluk után következnek. Váci, Simon István és még sokan „tanúsíthatják” ezt. Ám én nyugodt vagyok. Néhány évtized múlva egy szakdolgozó bölcsészhallgató, akit már nem kötnek a kortársi ítélkezés protokoll szabályai, elfogulatlan lelkesedéssel emeli majd ki Ladányi Miska verseit is a feledés homályából. Ott felejt viszont jónéhány opust azok közül, amelyeknek maradandóságát versengve, bizonygatják manapság a divatok szeleknek engedelmeskedő hullámlovasai. Ő volt az igazi ellenzéki. Nem riszált a hatalom előtt és nem akart semmiféle üldöztetést kiprovokálni. Megtisztelte a rendet azzal, hogy szünet nélkül haragos volt érte. Ellene soha. A legzabolátlanabb magyar költő sohasem tétovázott magára venni az elkötelezettség gyönyörű terhét. Áldja meg őt az én kommunista istenem és legyen neki könnyű az a föld, amelynek felszínét oly lankadatlanul simogatta, szinte már selymesre rongyolódott cipőtalpaival. Vendégünk: HANNULAUNONEN A negyvenöt éves finn műfordító a magyar irodalom lelkes tolmácsolja. Azért járt Magyarországon, hogy átvegye a PEN Club érdemérmét, amelyet mintegy harminc esztendeje, általában kétévenként nyújtanak át irodalmunk egy jeles műfordítójának. Ézt magyarul, de azt mondta: így nem szívesen adna interjút, hátha valamit nem fejez ki pontosan. Én viszont nem tudok finnül. Közvetítő nyelven, svédül beszélgettünk. — Ön egyike a finnországi svédeknek? Vagy csak azért tud svédül, mert önöknél ez a második hivatalos nyelv? — Második nyelvként tanultam meg a svédet, amely a finn iskolákban kötelező tantárgy. Mintegy hat százalék a svéd kisebbség száma, de úgy kezelik őket, mintha a lakosság felét tennék ki. Az iskolán túl még egy példát említek: nálunk minden hivatal kétnyelvű. Ez gazdagságot jelent, egy további nyelv, kultúra ismeretét, gazdaságilag pedig kaput Európa felé. Finnországban jelentős a svéd nyelvű irodalom is. Érdekes, hogy ezek az írók svéd nyelvű finnnek vallják magukat. Bo Carpelan költő például mindig azt hangoztatja, hogy ő nem svéd, hanem finnországi. Svéd az anyanyelve, de több köze van Finnországhoz, ahol él. — A két ország irodalma is nagyon eltérő, ahogy a két szomszédos, északi nép szintén különböző. A finnek például nyitottabbak, könnyebben barátkoznak, vendégszeretőek. — A különbség oka nem abban kereshető, hogy más nyelvcsaládhoz tartozunk. Hiszen a közös nyelvcsaládhoz tartozó dánok és a svédek között is van eltérés. Itt, Közép-Kelet-Európában sem egyformák a szomszédos népek. A finnek és a svédek közti különbséget tükrözi a két irodalom. A finn belletrisztika élettelibb, színesebb. Nálunk viszont hiányzik az az intellektualitás, amely a finnországi svéd és a svéd irodalomra oly jellemző. — A magyar és a finn irodalom között mit lát a legnagyobb különbségnek? — A műfaji eltérést. Magyarországon a kisebb lélegzetű művek a jellemzőek, elsősorban a líra, utána a rövidebb próza. Finnországban viszont mindig is a regény, az ezer oldalnál kezdődő nagyepika volt az uralkodó. Az első nagy finn írótól, Aleksis Kivitől kezdve egészen Juhani Peltonenig, akinek Salomo és Ursula című regényét magyarra is lefordították. Nagyregény-szeretetünk talán az erdőirtó-hagyományhoz kapcsolódik: ez a tevékenység és a földnek a megművelése is kitartást igényel. — A vaskos regény ma is eladható? Folyton-folyvást arról hallunk, hogy az embereknek egyre kevesebb idejük van olvasásra, ezért a rövidebb műfajok a keresettek. — Minél vastagabb egy regény, annál biztosabb a siker. Legalábbis nálunk. Ebből a műfaji eltérésből adódik egy másik fontos különbség : Magyarországon rengeteg irodalmi folyóirat van, míg nálunk gyakorlatilag egyetlen, a Parnasso. Ha valaki rövidebb prózát ír, abban jelenteti meg. Magyarországon sokan írnak verset és kisprózát — több folyóirat is szükségeltetik a publikáláshoz. Igaz, a sok lap alacsonyabb színvonalat eredményezhet, mert ha több a hely, kevésbé működik a szűrő. Nálunk viszont az az egyetlen lap kevés a rövid próza létrehozásához. Azt hiszem, a kettő közti középút volna a legegészségesebb. — Mi vonzotta az ennyire különböző magyar irodalomhoz? — Éppen a mássága. Az egyetemen finn szakos voltam, ezért magyarul is kellett tanulnom. 1988-ban, tanulmányaim befejezése után jártam először Magyarországon, a debreceni nyári egyetemen. Ekkortól kezdtem figyelni az itteni irodalmat, fordításaim 1973 óta jelennek meg. Az első kötet, Új arcú világ címmel, tizenhét novellát tartalmazott, Móricz Zsigmondtól Páskándi Gézáig. Ezt követte 1974-ben egy Juhász Ferenc-kötet, amelyet Kecskeméti Istvánnal együtt készítettem. Kisebb fordítások, rádiójátékok után 1978-ban jelent meg egy Nagy László-válogatás, a Forró szél imádata, amelyet Jávorszky Bélával együtt készítettem, éppúgy, mint az 1981-es Homlokod homályából című kötetet, Csoóri Sándor verseiből egy csokrot. Szintén kettőnk együttműködésének az eredménye az 1985-ös Fától fáig című könyv, amely öt erdélyi költő, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád és Király László költeményeiből adott áttekintést. Ebben az évben pedig Weöres Sándor verseiből készült válogatás jelent meg, szintén Jávorszky Béla segítségével, A kő és az ember címmel. Készülök egy antológiára, amely novellákat, elbeszéléseket tartalmaz, Karinthy Frigyestől Örkény Istvánon át Nádas Péterig, Bereményi Gézáig, Esterházy Péterig. — Milyennek látja Finnországból a mai magyar irodalmat? — Nagyon tetszik, hogy a magyar líra erős szálakkal kötődik a társadalomhoz. Itt a költő mindig kicsit próféta volt, ahogy Illyés Gyula mondta: a vízügyi hatóság szerepét is magára kellett vállalnia. Tetszik továbbá a népköltészethez és a mítoszhoz való kötődés, amely érezhető akár Nagy László, Juhász Ferenc és Weöres Sándor költészetében. Az említettek ízig-vérig magyar, de európai rangú költők. Viszont igazán jó regény szerintem ritkán születik. A mai magyar regényirodalom egészében nem olyan jelentős, mint a líra; inkább csak egy-egy kiugró mű akad. De a líra mellett ma is jók a magyar írók a kisprózában. Tehát mindabban, ami nem a mi erősségünk. Eszéki Erzsébet Blaito Dési Elza, Gerbeaud 1S3S. OKTÓBER 3.