Ellenőr, 1876. február (8. évfolyam, 31-59. szám)
1876-02-01 / 31. szám
A kisbirtokosok földhitele ügyében. A „Pesti Napló “-ban közelebb megjelent hason czimű czikkeimet Nagy György barátom, mint az érdeklett intézet érdemében szerkesztett emlékirat egyik aláirója, e lapok 20. és 21. számában több rendbeli ellen észrevételekkel tisztelvén meg, az általam igen fontosnak tartott ügy érdekében felhíva érzem magamat az ellenemben felhozottakra röviden válaszolni. Mindketten egyetértünk a fődologban, vagyis abban, hogy a kisbirtokosok hitelü ügyén segíteni kell, és pedig minden késedelem nélküli lehető gyorsasággal. Ha valaha igaz volt a diák példabeszéd : „bis dat, qui cito dat“, e helyt lett az csak valódilag igazolva. A különbség köztünk a segélynyújtás módjára szorítkozik. Az emlékirat szerzői, köztük barátom N. Gy., a kölcsönt záloglevelekben véli adandónak és adhatónak. Én határozottan ellene vagyok a záloglevélkibocsátásnak, s azt állítom, hogy a kisbirtokos apró kölcsönei a záloglevelek pénzzé tétele körül előállandó értékkülönbözeti veszteségeket meg nem bírják, épp ennélfogva e most nevezett osztályon készpénzkölcsönnel kell segíteni. Hogy mért vagyok így meggyőződve, előadtam érveimet a „Pesti Napló“-ba irt czikkemben, nincs időm azokat itt ismételni, kit e tárgy közelebbről érdekel, azt kénytelen vagyok az irt lapra utalni. Ezúttal csakis e becses lapokban előadottakra fogok szorítkozni. Azt hozza fel ellenem tisztelt barátom, hogy mert tervem készpénz-kölcsönzésre vonatkozik, tehát mint ilyen, ellenkezik a földbirtoki hitel természetével , mert a földhitelnek első és elengedhetlen feltétele, hogy hosszú lejáratú, csekély részletekben törleszthető és fel nem mondható legyen, és éppen ezért a földhitelintézetek nem is egyebek, mint közvetítők a hitelező és adós között, ezen közvetítést pedig egyedül az általuk kibocsátott záloglevelek által teljesíthetik.“ Nem hiszem, hogy valaki feltehette felőlem, hogy ne tudjam, miként a földhitelszükségén rövid lejáratú kölcsönökkel segíteni nem lehet, úgyszintén azt sem lehet állítani, hogy a készpénzkölcsönnek eo ipso rövid lejáratúnak kell lennie. Hogy a felesleges szóváltást mellőzzem, megnyugtatom tisztelt barátomat, hogy éli a készpénzkölcsönt épp oly hosszú időre terjedő amortisationális alapra tartom fektetendőnek, mint bármily zálogleveles kölcsönt — mint ez másként nem is lehet. Épp azért, hogy — mint t. barátom mondja — mert a kisbirtokosnak összeköttetése nincs, hogy mert „ismeretsége a határdombnál megszűnik“, hogy neki a kölcsönt valóban segítő eszközzé, megbízhatóvá tegyem: azért tervezem azt készpénzben adandónak és nem bizonyos veszteséggel járó záloglevelekben ; az ellenem e pontnál előadottak tehát nem érinthetnek, mert én azt akarom én is, mit barátom a kisbirtokosok érdekében felhoz, csak hogy a módozatban térünk el egymástól. Hogy a nagy tőkepénzes a kisbirtoknak nem kölcsönöz, azt, fájdalom, tudom, tudom, hogy ép ezért szipolyoztatik az a kis tőke uzsorája által, és ép ez indoknál fogva fordulok tervezetemben az államhoz, hogy használja fel hitelét a kisbirtok érdekében egy nagyobb kölcsönnél. Az árvavagyont kezeltesse bankszerűleg (a múltra vissza nem hatólag), s ezáltal 20—30 milliót (nem állok jót e számért, de minden esetre több milliót) bocsásson a szorongatott kisbirtok rendelkezésére. Rendelje el továbbá minden község hozzájárulását az alaphoz, ez is egy pár milliót fogna tenni stb. Hogy melyik birtok: a nagy vagy a kicsi bírja el jobban a záloglevelek értékkülönbözete által okozott veszteséget? tisztelt barátom ellenkező nézete daczára ma is azt állítom, hogy a nagy inkább elbírja mint a kicsi. Óhajtanám, hogy az elsőbb se lenne kénytelen e terhet viselni, de ha kell, inkább viselheti az mint az utóbbi. Hozzátehetem, hogy a kis kölcsönt az azt. veszteségen kívül a kölcsönszerzés költségei is aránytalanul terhelik, miután mind e költség és veszteség kis tőkén oszlik el, úgy, hogy ha a folyamodást feltevő s felszerelő ügyvéd a megyei központba való járás-kelés, a betáblázási, a telekkönyvi kivonat, bélyegek stb. költségeit összeszámítjuk, 200 forintos kölcsönnél 30—40 perczent veszteségről van szó, mi a nagy kölcsönnél ily kedvezőtlenül nem alakul; az aztán sovány vigasz lesz a kisbirtokosnak, hogy ha e veszteséget 32 évre elosztja, egy-egy évre csakis 1—P/1 perczent esik; ő csak annyit tud és érez, hogy 100 frt helyett kezeibe csak 66—70 frt jutott, s a kamatot 32 évig 100 frt után fizeti. Hogy tisztelt barátom azzal kecsegtetheti magát, hogy a galicziai „Rustical Anstalt“ zálogleveleihez hasonlólag tervezett intézet papírjai is parin fognak állhatni, arra röviden ismétlem mit mondottam, hogy ha a nagy tekintélyű m. földhitelintézet záloglevelei még ma (midőn a kamatokat aranyban fizeti) sem birnak parira emelkedni s előzőleg 18-an is állottak, én nem birom hinni, hogy a tervezett kis intézet papirjai jobb sorsban részesülhessenek. Mit a központi kezelés nehézkességére s költséges voltára nézve mondottam, fentartom folyton, beadni a kérvényt a vidéken, beterjeszteni onnét, itt átvizsgálni , a hiánypótlás végett visszaküldeni, ismét visszaterjeszteni a központhoz, hol a kölcsönkérő felett függő végrehajtás ehancsairól még csak nem is álmodnak, az alatt barátom, míg itt határoznak, az oly kölcsönkérőn, kinek életkérdés, hogy kölcsönét egy pár hét vagy akár hó alatt megkapja, elverik künn a port s hazátlan -— földetlen proletariussá teszik. Mi a tervezet azon részét illeti, hogy a szükséges hiteltőke egy nagy része az önsegély útján folyón össze, ez egy oly circulus vitiosus, miből kint alig van. Tudom, hogy van némi pénz az országban, mely gyümölcsözetlenül hever apró részletekben, s melyeket kívánatos volna összegyűjteni s kamatoztatni; ámde egészben véve mégis csak úgy áll a dolog, hogy az ország összes pénzforgalma nem elégséges a kereskedés, ipar- és földművelés igényeinek kielégítésére, — avagy nem ezért követeljük az önálló bankot, hogy e hiányon segítve legyen? Már most hogy gondolható az még a legkedvezőbb esetben is, hogy pénztelen emberek segítsék ki önmagukat a kisbirtok tátongó hitelszükséglete ellenében ? Tovább megyek és itt, bár kedvetlenül teszem, hogy magamról, illetőleg eszközléseimről kell szólanom, kénytelen vagyok mégis erősségemül felhozni, hogy az önsegély ügyével kevés ember foglalkozott tüzetesebben nálam e hazában. Éveken át agitáltam szóval, tettel, nyomtatványokban a népbankok terjesztése érdekében és tán nem minden siker nélkül; több népbank általam jött létre, úgy lévén meggyőződve, hogy népünk erkölcsi élete regenerátiójára okvetlenül szükséges, hogy azt a takarékosságra szoktassuk, s ennek eszközei mint közvetlenül ható intézmények elsősorban a népbankok. Egy általam saját vezetésem alatt felállított falusi népbank 10-kros heti betétesek mellett tíz év alatt 120,000 frt évi forgalomra emelkedett, 10 frtról 1000 frtra rugó kölcsönöket adott. De épp azért, mert ismerem az intézetek beléletét, tagadom azt, hogy azok pénzét, akár csak feleslegét is, hosszú 32 éves kölcsön-operatiók keresztülvitelére fordítani lehessen. A legtöbb népbank 10 évi tartamra van alapítva és 3—4 hónapos rövid kölcsönök nyújtására ; a 10 év leteltével liquidál, a nyereséget szétosztja s új cyclust kezd. Adhatja-e az ily intézet pénzét bármely, központnak, hogy azt földbirtokba fektessék hosszú kölcsönök útján? De tegyük fel, hogy a tervezett központi intézet oly népbankok felállítását fogja, eszközleni, melyek hosszú időre alakulnak, kérdem, újra lehető-e, hogy az egymás kölcsönös kisegítésére társult tagok beleegyezhessenek abba, hogy az ő naponta előforduló pillanatnyi megszorulásuk segélyére számított pénzek körükből elvonassanak s távol vidék segélyére fordíttassanak ? Ezt én nem gondolom, hogy lehető legyen. Kérdezzük meg bár a népbankokat egyenkintt van-e ilyen feleslegük t. i. mely a kör szükségén túl máshová szállítható lenne? Vagy teljes tagadó választ fogunk kapni, vagy oly miserabilis összeget fogunk nyerni mi számításba sem jöhet. S ha ez így van ma, midőn a népbank alapításra kellő elemekkel bíró községek már mind alapítottak ily egyleteket, reméllhető-e, hogy az ezentúl alakulandó szegényesebb viszonyú segélyegyletek jobb helyzetbe jöjjenek a most létezőknél? Ismét csak tagadólag kell felelnem. Most jövök tisztelt barátom legerősebb támadására, t. i. azon állítására, hogy a kormány közvetítését a kisbirtokok hitele érdekében igénybe venni nem lehet, nem tanácsos, amiről azonban közelebb. Kenessey Kálmán A vidéki önsegély-egyletek köréből, A „Magyar kisbirtokosok országos földhitel-egyletet létesítő bizottságának a fennálló hazai önsegélyző-egyletek igazgatóbizottságaihoz intézett körfelhívása folytán egyre beérkező csatlakozási nyilatkozatokból folytatólag közöljük a két következőt: 1. „Nógrád megyei népbank Losonczon.“ Tekintetes bizottság ! — Hazánk közép és alsóbb néposztályai fölsegélése, hitelképességének emelése szempontjából az •/. alatt közölt kimerítő röpirat s •//. alatt ahhoz csatolt alapszabály-tervezethez képest életbeléptett kívánt azon hitelszervezet, mely a „Magyar kisbirtokosok országos földhitelegyesülete“ létesítésének czélját képezi: életszüksége, közhajtása az egész nemzetnek olyannyira,hogy ezen áldást hozó mozgalomhoz csatlakozni mindenkinek — annyival inkább eddig is az önsegély és takarékosság elvei alapján, kis körben, hasonló czélért küzdött intézetünknek — hazafias kötelessége. A „Nógrádmegyei népbank Losonczon“ folyó 1876. évi január hó 16-án tartott igazgató-választmányi ülésében 10. szám alatt hozott határozat alapján tehát nem késünk nyilatkozni az iránt, hogy — a tervezett szövetkezésbe belépési szándékkal csatolva az 1875. évről szóló üzleteredmény-kimutatást — annak életrevalóságát és szükségét elvileg beismerjük, intézetünk kész a létesítendő szövetségbe belépni, annak egyik orgánumává lenni; sőt ezen — a felhívásban jelzett módon — csak „tájékozásul“ szolgáló nyilatkozatnál tovább menve: a választmány bizottságot is alakított kebeléből, mely a szövetkezés életbevágó kérdése s a terjedelmes tervezeti munkálatok beható megvizsgálása után, a végleges megegyezés eshetőségére szükséges előkészületek föltételei és módozataival már eleve foglalkozik. Az igazgató-választmány nevében: Busbak, s. k. ig.választm. elnök. Laszly István, s. k. vál. jegyző. II. „Szinérvár alyjai segély- egylet“. Jegyzőkönyv felvétetett Szinérváralján a „szinérváraljai segély-egylet“ választmányi illésében 1876. január 22-kén. Jelen volt az elnökön és titkáron kiiil még 18 választmányi tag. — Felolvastatott a „Magyar kisbirtokosok országos földhitel-egyesületét“ létesítő bizottság elnökségének jegyzékirata, melyben az egylet megkerestetik nyilatkozni afelől: váljon szándékszik-e ezen országos intézethez csatlakozni, illetve annak közegévé lenni? Az ezen jegyzékiratban kifejtett hazafias eszme örömmel fogadtatik és elhatároztatik: ezen életbelépendő intézetet az egylet erejéhez és kijelölt irányához képest támogatni. Mi czélból az egylet egyelőre egy alapítványnyal lépend a szövetségbe és emellett mindenesetre kíván ezen egylet a létesítendő intézetnek közegévé lenni. Mivel a „Magyar kisbirtokosok országos földhitel-egyesületét“ létesítő bizottság elnöksége Budapesten jegyzőkönyvi kivonaton értesittetni s egyúttal az 1875. évi zárszámadás is felküldetni határoztatik. — Szemák Pál s. k. elnök. — Kővári Miklós s. k. egyleti titkár. ! R 0 DAL 0 — A természettudományi társulat pályahirdetéseihez pótlásul közöljük a következő pályakérdést. Felhívás nyílt pályázatra: A k. m. természettudományi társulat a jelen 1876-ik évben kétezer (2000) frtnyi összeget oly tudományos munkálatok előmozdítására kíván fordítani, melyek az ország mező-, bor- és erdőgazdasági viszonyainak kutatását vagy megismertetését vagy egyes magyarországi gazdasági terményeknek és czikkeknek, a tudomány jelen állásának megfelelő megvizsgálását és leírását vagy a kiemelt czélt előmozdító szakmunkák írását tűzik ki czéljábul. Mindenkinek egyenlő alkalmat akarván nyújtani, hogy a föntebb említett szakmához tartozó munkával versenyre kelhessen, a kir. m. természettudományi társulat választmánya ezennel nyílt pályázatot hirdet. A munkálatok beküldendő tervezetei vonatkozhatnak az ország valamely részében teendő új kutatásokra vagy utazásokra, vagy a kiemelt célokat előmozdító szakmunkák írására. A pályázók kötelesek szándékolt munkálatuk tervezetét beküldeni, magukat megnevezni és egyszersmind kijelenteni, hogy váljon munkálatukkal az egész kitűzött összegre vagy belőle mennyire tartanak igényt. A beérkezendő tervezetek megbírálására a választmány szakférfiakból álló, legalább háromtagú bizottságot küld ki, mely a tervezetek czélszerűsége felett ítél, s a választmány beleegyezésével megbíz a pályázók közül egyet, vagy, ha a körülmények megengedik, többet terveik végrehajtásával, kiknek egyszersmind a kívánt összeget díjul odaítéli A díj rendszerint a munkálat befejeztével adatik ki, de ha végrehajtása pénzkiadással járna, részben már a megbízatás alkalmával is kiadathatik. A tervezetek f. évi május hó 31-ikéig a k. m. természettudományi társulat titkári hivatalához (Budapest, Lipótváros, régi Lloyd-épület) küldendők. — Stein János kiadásában Kolozsvárott megjelent : „A birtokrendezésről az erdélyi részeken.“ Ajánlva az erdélyrészi képviselők és a kereskedelem-, ipar- és földművelésügyi mi HÍREK. Jun. 31. — A Duna tegnapról mára 10 centiméterrel apadt. A mai enyhébb időjárás következtében támadt olvadás azonban, holnapra már alkalmasint ismét a víz növekedését fogja előidézni. A dunagőzhajózási társulathoz a vízállásra vonatkozólag érkezett távirati tudósítások a következők: Lincz, jan. 29. 7 fok hideg, nagy jégzajlás. Bécs, jan. 30. 5 fok hideg mellett a vízállás változatlanul 94 cent. 0 alatt. Gönyő, jan. 30. A viz állása lassan növekedik. Vácz, jan. 30. A viz apad, 1 fok hideg. Promontor, jan. 30. A viz folyton apad, s 5 méteren áll. Paks, jan. 30. A vízállás kevés változást tüntet fel, s jelenleg 4.10 méteren áll; a jég szilárd, s kocsik járnak rajta. Budapest, január 31, reggel. A vízállás 4.60 méter, a hideg két fok. A gyászlobogók tán még soha sem voltak olyan kelendők, mint pár nap óta. Az ország minden részéből tömegesen érkeznek a fővárosi zászlógyárosokhoz a megrendelések. A főváros nagyrészt már el van látva. Valamennyi középületen s a kiválóbb magánépületek legnagyobb részén ott leng a gyászlobogó, jelezve a gyászt, melyet a főváros, a nemzet, sőt a művelt világ érez nagy hazánkfia elvesztése felett. A vidéki városok, sőt a kisebb helyek sem akarnak hátra maradni. Azt hiszszük, nem lesz oly falu, bármily kicsi és félreeső, hol legalább egy gyászlobogó nem hirdetné Deák Ferencz halálát. A fővárosi két fő zászlógyáros, Rippe (dorottya utcza) és Brunner (váczi utcza) oly rendkívüli tömeges megrendeléseket kapott, hogy egyelőre egyiknek személyzete sem volt képes eleget tenni a megrendeléseknek. Tegnap óta azonban mindkét gyáros oly nagy számú segédmunkásokat fogadott fel, hogy most már bármily tömeges megrendelésnek is eleget tehetnek. Ugyancsak Rippelnél készül azon szép gyászlobogó, melyet a herczeg Koburg-féle palotára fognak kitűzni. S mivel még nem készült el, csak innét lehet megmagyarázni, mert van Koburg herczeg palotája, oly nyilvános helyen, mint a lánczhidtér, még mindig gyászlobogó nélkül. — A pénzügyminiszter a sóeladási jogot a nyugati vasút egész hosszában e vaspálya igazgatóságára ruházta. A nyugati vasút igazgatósága pedig Pick szombathelyi kereskedőt tette erre nézve bizományossá. — Több budapesti szállító és kereskedő folyamodott a pénzügyminiszterhez, hogy hozza nyilvánosságra azon szállítók és kereskedők neveit, akik a hírhedt vámcsempészet által compromittálva lettek; e kérésre pedig az ösztönözte őket, hogy ha ezek névsora titokban marad, az ő hitelük is csonkítva lesz, mert senki sem tudja, kik voltak a bűnösök. — Pályadíjat nyert pap. A Lackenbacher-testvérek tudvalevőleg alapítványt tettek a keleti nyelvek kiváló tanulmányozói számára. Múlt novemberben 1412 írt pályadíjat hirdettek ki a budapesti, bécsi és prágai egyetemeken, mely pályázat abból állott, hogy a Mózes-féle öt könyvből az illető bíráló-bizottság tetszése szerinti 20—25 héber szövegű verset arabra kellett a pályázónak fordítani. A pályadíjat Kanyovszky György kalocsai áldozat nyerte el. — Az írók és művészek társasága által folyó hó 5-dikére tervezett tánczvigalom a nagy nemzeti gyász miatt 16-dikára halasztatott el. Jegyeket válthatni 13-dikáig a nemzeti színház palotájában, a kör helyiségében, I. emelet 8. sz., azontúl a nemzeti szállodában. — Az időjárás Európában. Az egész lefolyt héten ködlepel borította Közép-Európát. Páriától Hamburgig, Hamburgtól Konstantinápolyig óriási ködtömegek nehezkedtek minden országra és vidékre. Magas légnyomás (775—782 m.m.) mellett a jég a legtöbb helyen mozdulatlan volt. Az alpok vidékén a völgyekben átláthatlan köd és nagy hideg, míg a hegyeken tiszta idő és aránylag enyhébb légmérséklet volt. Angliában, Francziaország éjszaki részében, Belgiumban és az atlanti óceánon a légnyomás alább szállt, s ez okból a légáramlat délről és délkeletről jött. Éjszakán átlag enyhe időjárás uralkodott. Stockholmban derült, enyhe időjárás volt. Dél-Európában ködös időjárás mellett meleg, s a földközi tenger déli részein több ízben nagy zivatar volt. — Rendőri hírek. Adler Samu ügynök nejével együtt tegnap délután a Miksa utcza 15. szám alatti lakásából eltávozott. Midőn a pár hazatért, tapasztalta, hogy lakásából ismeretlen tettes 400—500 frt értékű ruha- és fehérneműt ellopott. Adler lakása a ház II. emeletének hátsó részében szoba és konyhából áll s a tolvaj a konyha üvegajtajából egy részt kifeszitett s azon keresztül hatolt a lakásba. — Tegnap délután 5—6 óra közti időben a ferenczvárosi „molnárok és pékek“ gőzmalma melletti tűzifa-raktár véres verekedés színhelye volt. Ribancsek András ottani faőrnek ugyanis egy csákánya elveszvén, annak ellopásával többi társait gyanúsította, kik a gyanúsítást visszautasították s köztük erre csakhamar verekedés fejlődött ki, melyben öten vettek részt s egymást vastag dorongokkal ütlegelték, mig csak a rendőrség a tett helyén meg nem jelenvén a verekedőket letartóztatta s a városházára kisérte, hova Ribancsek András, Nanta Albert és Kehler Károly annyira összeverve s vérrel elborítva érkeztek meg, hogy a szenvedett súlyos sérelmek miatt mindhármat kórházba kellett szállítani. Riska Antal és Ádám József napszámosokat pedig, kik a dorongokat legvitézebbül forgatták, letartóztatták. A vizeztésre vonatkozólag a főv. tanács Felsmann József, Roller Mátyás, Wolkenberg Gyula, Clauser Vitályos, Pritzel János és Berczen János igazgatókhoz, továbbá a városházi felügyelőhöz és Reich J. Erzsébet téri kioszkbérlőhöz egy szabályutasítást küldött, melynek főbb pontjai a következők : A fűtés középnagyságú szén alkalmazása mellett reggeli 6—T/2-kor kezdődjék, a víznek 40°-nál csekélyebb s 50° nál nagyobb (R.) hőmérsékkel bírnia nem szabad. Kemény téli időben a fűtés este is, jóllehet csekélyebb mérvben történjék, valamint hosszas szünidőkben sem szabad a fűtést beszüntetni, nehogy a víz megfagyjon, miután ebből a legnagyobb szerencsétlenség támadhatna. A kályha lehűltekor a szelepszekrény mindennap megvizsgálandó: van-e elegendő víz; ha nincs, utánpótlandó. — Homokbánya bérlet. A fővárosi tanács a dunabalparti homokbánya bérlete iránt Rosenfeld Adolf és Polacsek A. F. vállalkozókkal kötött haszonbéri szerződést jóváhagyta. Ezen szerződés alapján a homokbánya évi 101,29 frtért egy évre jön bérbe adva, következő árjegyzék kikötése mellett: 1/a köbméternél kisebb fuvar 5 kr, x/3 köbméternyi homok után 10 kr., x/1 köbméterig terjedő homok után 15 kr, s minden további x/10 köbméter után 1 kr. Ila pedig haszonbérlők a homokot a favarosok részére vasúton a soroksári utig szállítanák, 10 köbméter homok után 45 krnyi dijt szedhetnek mniszter figyelmébe az erdélyi gazdasági egylet egy tagjától. Ara 60 kr. Ez összegnek posta utalvány melletti beküldésére a munka bérmentesen megküldetik. CSARNOK. Az Eszter két nagynénje. (Angolból.) — Hum ! Hum! Szavamra mondom! Ez ugyan szép dolog! Erre előre el lehettem volna készülve! Önző ! Szívtelen ! Kegyetlen ! E felkiáltások nem egyszerre, ahogy le vannak írva, hanem rövid időközönkint, éles hangon és sebesen, mint a pisztolylövések jöttek ki a Wainwright asszonyság szájából, amint a kandalló előtt ülve egy nyitott levelet olvasott. Jó hosszú levél volt, tömötten írva négy lapot foglalt el. Amint összehajtogatta még az előbbinél is élesebb hangon mondta: — Lelkemből örülök, hogy az anyja nincs rokonságban velem! Az utolsó megjegyzés után mély csend állott be a szobában. Hihetőleg, az az újság arról az asszonyról, aki nem volt rokona, bármi lett légyen, nagyon érdekelte Wainwright asszonyságot. Amint gondolataiba merülve ült, homloka elborult, s nagy sötét szemei nem egyszer haragos villámokat szórtak. Körülre mindenütt a gazdagság nyomai látszottak, ruhája bár reggeli ruha volt, drága szövetből s ízletesen készült. A nő öreg volt, a hetven évet meghaladta — de szép erőteljes öreg, aki magas alakját még most is egyenesen tartotta, s szemei oly fényesek voltak, mint hajdan. Az ajtón kopogtattak, egy ifjú leány lépett be, aki éppen most töltötte be a tizennyolczadik évet, szép szelíd arcza volt, s olyan nagy sötét tüzes szemei, mint a Wainwright asszonyságé. — Kora néni — mondá vidáman — olvassak fel valamit ? Az öreg asszonyság egy átható tekintetet vetett a szelíd arcára, mintha önmagában valami felett tusakodnék a leányról. — Ma reggel — mondá — egy levelet kaptam Popenétől. — Irt valami újságot Mill faluból? Kérdé a leány élénken ? — Nagyon szereted azt a falut ugye ? — Nem! néném. A várost sokkal jobban szeretem, de laknak ott egynehányan, akikhez nagyon ragaszkodom. — Talán West Dóra ? A leány előbb habozott, aztán bátran tekintett fel nénje arczába, s egész őszinteséggel mondta : — Mari nénit nagyon szeretem, de azt hiszem, hogy Dórát nem igen szeretem. Elismerem, hogy nagyon szép, és nagyon műveit, s velem nagyon szereti a pártfogását és felsőbbségét éreztetni . . de . — — Ah ! — Dóra sokat tanult, hogy taníthasson, s meg is nyerte azt a szép eredményt, hogy egy felsőbb rendű nevelőintézetben tanítónő volt. — Te pedig, míg ő a tudományokkal foglalkozott, ruhákat varrtál? — Igen. Mari néni reám bízta a választást, tudtam, hogy a ruhavarrásból megélhetek, de az sokkal kétségesebbnek látszott előttem, hogy tanítványokat kapjak. — Mari nénéd nagyon szives volt hozzád? — Oh igen, nagyon szives volt. Ezelőtt tíz évvel vett magához, midőn szegény mamám meghalt. Mari néném nem adhatott kényelmet, nem részesíthetett fényűzésben és élvezetekben, ahogy ez utolsó évben Kara néni tette, de Dóra és közöttem soha sem tett különbséget. — Hm! igen. Ő az anyád testvére, én pedig az atyád testvére vagyok. Ő a házához vett, s megosztotta veled a gondot és szegénységet. Én ide hoztalak a kényelembe, a jólétbe, s a végrendeletemből sem felejtelek ki. E gúnyos megjegyzések alatt a leány arcza lángba borult. — Kora néni — mondá nyugodtan — soha sem jutott eszembe, hogy irántam való szivességeket latolgassam. Kora néném is nagyon jó és nagyon gyöngéd irántam. — Úgy tudom, hogy Mari nénéd folytonosan beteges. — Fájdalom! igen. Aszkórban szenved. Azt hittük minden télen, hogy ez lesz az utolsó tele. — Hm ! A mai levélből azt az újságot olvastam, hogy a te kedves Dóra rokonod megszökött a nevelőintézetből egy német tanítóval, aki Philadelphiában kapott állást. Eszter elhalványult, szelíd sötét szemei valóságos rémületet fejeztek ki Hallgattak, s e szünet mindkettőjükre fájdalmas volt. Végre Mason Eszter a felindulástól fuldokló hangon e szavakat mondta: — Mari nénihez kell mennem. — Várjon miért! Bolondság volna, gyermekem. Mi joga van neki hozzád? ,S mi fűz tégedet ő hozzá ? — A háládatosság. — De mit könnyithetsz te rajta ? Hiszen nincsen pénzed. — De, tudok dolgozni. — S rólam megfeledkezel ? Nekem nincs jogom hozzád? — Van, de csak másodrendű. Kóra néni nagyon jó volt hozzám. De néném gazdag, egészséges, számos rokonai vannak, kik ezer örömmel eljönnének, hogy az én helyemet betöltsék. Néném erős, es olyan gazdag, hogy minden kényelemmel elláthatja magát. De Mari néni gyenge, szegény és beteg. Neki senkije sincsen. Oh, hogy volt képes Dóra beteg anyját elhagyni ? Hogy lehetett olyan szívtelen ? — Tudod, hogy ki az a német tanító? Kent Jakab. — Nem ismerem. — Én ösmerem, mert férjem testvérének gyermeke. Nem az én vérrokonom, oh nem; de tudod, hogy minden vagyonomat férjemtől örököltem, és Kent Jakab, tudva, hogy igazságos vagyok, azt várja s reményű, hogy halálom után szép örökséget kap tőlem. Hihető, midőn Dórának elbeszélte, hogy nem sokára gazdag ember lesz, elfelejtette annak a rokonának nevét megmondani, kinek halálára s vagyonára számít. — Soha sem láttam. Akkor ment az oda való intézetbe, midőn én nénémhez jöttem. — Emlékezem! Úgy van! Megharagudtam rá. S nem tartok olyanokat magam körül, akik a tetszésem ellen cselekesznek. Hangjában ismét az a szúró kifejezés volt. Eszter nem válaszolt. — Tehát, megvárom tőled — folytatá Wainwright asszony — hogy mondj le regényes tervedről, s ne menj nénédhez vissza. Vannak menházaink, ahova a nénédet felvétethetjük. — Nem addig, mig én élek és erőm van érte dolgozni — mondá Eszter szilárdul. — Popené asszony azt írja, hogy a házacskáját alkalmasint eladja, s valami sorsához illő helyen él meg a pénzecskéjéből. Bizonyosan a szegények házát értette. — Szegény jó néném. Ugye Kóra néni, elereszt hozzá? — Nem igénylem magamnak azt a jogot, hogy érzelmeidet és cselekedeteidet ellenőrizzem, volt a fagyos válasz. Midőn a gond teljes szegénységből magamhoz vettelek, hogy úgy foglald itt el a helyedet, mint rokonom és örökösöm, akkor azt reméltem, hogy egy szerető szivet s háládatos társat nyerek. De minthogy csalódtam, abban a pillanatban elhagyhatsz, amikor neked tetszik. Azonban, előre figyelmeztetlek, s akarom, hogy jól megértsd, hogy ez alkalommal véglegesen választasz Mari nénéd és én közöttem. Eszter szemei megteltek keserű könyekkel, de sikerült a hangján uralkodni s azt mondta: Kóra néni, én nem vagyok háládatlan, ámbár sohasem tekintettem úgy magamat, mint a néni örökösét. Tiszta szívemből köszönöm irántam tanúsított jóságát, s legyen meggyőződve néném róla, hogy ha szegény és beteg volna, nem volna oka engemet háládatlannak mondani. De kötelességemet olyan világosan látom magam előtt, hogy egy pillanatig sem habozhatok. Sajnálom, ha tettem által néném neheztelését magamra vonom, de még ez sem tart vissza kötelességemtől. Azonban — téve hozzá, félénken pillantva az öreg asszonyságra — reményem, hogy meg fog bocsátani. — Oh gyermekem, bátran elmehetsz; biztosítalak, hogy nem fogok veled e tárgy felett vitatkozni. De ne biztasd magadat azzal az eszmével, hogy ha sentimentális kötelességeidet megunod, ismét visszatérhetsz hozzám. Most menj a szobádba, gondolkozzál a mondottak felett, s délben tudasd velem határozatodat. Addig egy szót sem. Eszter csendes léptekkel szobájába ment, hol minden diszités, minden csecsebecse nénje gyöngédségéről tanúskodott. Eszter ifjú volt, a szegénységet évekig próbálta és tűrte, tehát ne csodáljuk, hogy az előtte levő helyzet könyeket csalt ki szemeiből. Ő nagyon jól belátta azt a különbséget, ami a gazdag Wainwright asszonyság örököse, és egy olyan szegény varróleány között van, akinek két lény fentartásáért kell fáradoznia; tudta és méltányolta azt az óriás különbséget, a mi e fényes ház kedvencz gyermeke között van, kinek minden kívánsága teljesül, s cselédek állanak rendelkezésére — s a kis falusiak mindenese között, kinek a házi dolog és varrás mellett még egy tehetetlen beteget kell ápolnia. De azért egy pillanatig sem habozott. Midőn délben az öreg asszonyság meglátta a halvány de határozott arcot, tudta, hogy e kedves teremtéstől meg kell válnia. Nem először történt, hogy komolyan sajnálta azt a tizennégy évi külföldön való távollétét, mely idő alatt, ha itthon van, éppen úgy megnyerhette volna az Eszter szeretetét, mint ahogy azt beteg nagynénje megnyerte. — Látom, hogy van a dolog — mondá, midőn a csendes, majdnem érintetlenül hagyott ebédnek vége volt — még mindig ragaszkodót ahoz az ábrándos eszméhez, mit kötelességednek képzelsz. Elmehetsz. Vigy el magaddal mindent, amit tőlem kaptál, nincs szükségem reá, hogy portékáid háladatlan távozásodra visszaemlékeztessenek. Szeretném magamat az elválás fájdalmától megkímélni. John elvisz reggel a vasúthoz, ez a pénz fedezni fogja útiköltségeidet, s míg munkát kapsz, lesz mihez nyúlnod. Egy száz dollár értékű papirost tett a leány elibe, s hidegen fordult el tőle. De Eszter nem tudott többé érzeményei felett uralkodni, görcsös zokogásba tört ki, megragadta nénje kezét s forró csókjaival halmozta. — Kedves néném, ne gondoljon háládatlannak; majd megszakad a szivem, hogy nénémet haragudni látom. Kérem, csókoljon meg, s mielőtt elmennék, szóljon hozzám egy jó szót. — Én nem haragszom, csak fáj megválni tőled ; ne sirj gyermekem. Isten veled! s a feléje tartott erdő arczét gyöngéden megcsókolta. — Megengedi néném, hogy levelet írjak? — Ahogy tetszik. Én nem kívánom tőled. Wainwright asszonyság a szobába vonult, bezárta ajtaját, s nem is jött ki, mig Eszter el nem utazott. Mill faluba másnap délután érkezett meg Eszter , mennyire különbözött az a szoba, melybe itt belépett, attól, melyben Kóra nénjétől elbúcsúzott. Abban a kis lakban, melyben West asszonyság az ő szívtelen gyermeke távozását siratta, mindent összevéve csak három nagyon egyszerű bútorozott szoba volt ! A legvilágosabb szobában egy varrógép fölé hajolva egyszerű fekete ruhába öltözött koros aszszonyság ült, midőn Eszter belépett a köhögésroham miatt éppen félbehagyta volt munkáját. Az ifjú leány ez összeesett bánatos alakot látva, alig tudta felindulását visszatartani, azonban erőt vett magán s gyöngéd mosolylyal közeledve azt mondta: — Mari néném, hazajöttem, szívesen lát? — Eszter! kiáltá a beteg, de hangjában anynyi melegség volt, hogy nem titkolhatta el örömét. — Ugye néném, örül, hogy itt vagyok ? kérdé Eszter vidáman. — Örülök, gyermekem ! örülök! kimondhatatlan boldoggá tettél. Kedves, jó kis leányom, menynyire éreztem a te hiányodat. De — mondá elkomolyodva — talán csak nem volt Kóra nénéddel valami kellemetlenséged ? — Hallottuk, hogy Mari néni egyedül van válaszold Eszter kitérőleg. S Kóra néni megengedte, hogy eljöjjek, még pedig olyan hosszúra nyújthatom látogatásomat, amennyire nekem tetszik. Száz dollárt is kaptam tőle a napi költségek fedezésére. — Igen, gyermekem, egyedül vagyok! mondá a bánatos anya. Dóra elhagyott. Dóra saját gyermekem, kitől sohasem tagadtam meg semmit, ami hatalmamban volt. Oh Eszter, megöl a bánat! Az elsoványodott arczet s mélyen beesett szemeket látva, Eszter tudta, hogy nénje igazat mondott. Dora magaviselete kegyetlen csapás volt, s az aszkóros betegben lévő életszikrát bizonyosan apasztotta. De az önfeláldozó leány mindent elkövetett, hogy a kialvó életet fenntarthassa. A faluban tudatta, hogy nagyon szívesen vállalna munkát. Néhány nap múlva már kapott megrendeléseket. Az emberek eleinte csodálkoztak, s kíváncsiságukat fejezték ki, hogy a gazdag nagynénétől, ki egy évvel ezelőtt magához vette, miért jött el ily váratlanul. De Eszter egész őszinteséggel megmondta az igazságot, hogy az egyik nénjének szüksége van rá, a másiknak pedig nincsen. (Vége köv. KÖZGAZDASÁG. ÜZLETI HETISZEMLE. — Második fele. — Liszt. (Rosenberg K. tudósítása.) Az eheti lisztüzlet élénken bizonyítja, hogy a szükséglet fölfölléptével sem az új mértékrendszer, sem a lisztes búzaárak egymás közti aránytalansága nincs befolyással. A vizár fenyegető veszélye folytán a fogyasztók szükségesnek látták tartózkodásukból kilépni, és magukat liszttel úgy, mint takarmánynyal bőven ellátni. Azonkívül élénk kereslet volt tavaszra és sötétebb kenyérnemekre. Mindkét körülmény új életet hozott az üzletbe, és az árak mindvégig emelkedők. Átlagos jegyzések. Liszt 0: 23-00, 1: 22-00, 2: 21-00, 3: 19-50, 4: 18.25 5: 16-25, 6: 14-20, 7: 12.80,8: 10.00, 81, 8:25, 9: 6-75. Hüvelyes vetemények. Az üzlet folytonosan lanyha marad. Bab fehér nagy 7.50—8 frt. Lencse jobb falában keresett, ára minősége szerint 9—16 frt. Borsó gyengén keresett, átlagára 10—12 frt.