Ellenőr, 1876. február (8. évfolyam, 31-59. szám)

1876-02-01 / 31. szám

A kisbirtokosok földhitele ügyében. A „Pesti Napló “-ban közelebb megjelent ha­­son­ czimű­ czikkeimet Nagy György barátom, mint az érd­eklett intézet érdemében szerkesztett emlékirat egyik aláirója, e lapok 20. és 21. szá­mában több rendbeli ellen észrevételekkel tisztelvén meg, az általam igen fontosnak tartott ügy érde­kében felhíva érzem magamat az ellenemben fel­­hozottakra röviden válaszolni. Mindketten egyetértünk a fődologban, vagyis abban, hogy a kisbirtokosok hitelü ügyén segíteni kell, és ped­ig minden kése­delem nélkül­i lehető gyorsasággal. Ha valaha igaz volt a diák példabeszéd : „bis dat, qui cito dat“, e helyt lett az csak valódilag igazolva. A különbség köztünk a segélynyújtás módjára szorít­kozik. Az emlékirat szerzői, köztük­ barátom N. Gy., a kölcsönt záloglevelekben véli adan­dónak és adhatónak. Én határozottan ellene vagyok a záloglevél­kibocsátásnak, s azt állítom, hogy a kisbirtokos apró kölcsönei a záloglevelek pénzzé tétele körül előállandó értékkülönbözeti veszteségeket meg nem bírják, épp ennélfogva e most nevezett osztályon k­é­s­z­p­é­n­z­kölcsönnel kell segíteni. Hogy mért vagyok így meggyőződve, előad­tam érveimet a „Pesti Napló“-ba irt czikkemben, nincs időm azokat itt ismételni, kit e tárgy köze­lebbről érdekel, azt kénytelen vagyok az irt lapra utalni. Ezúttal csakis e becses lapokban előadottakra fogok szorítkozni. Azt hozza fel ellenem tisztelt barátom, hogy mert tervem készpénz-kölcsönzésre vonatkozik, te­hát mint ilyen, ellenkezik a földbirtoki hitel ter­mészetével , mert a földhitelnek első és elenged­­hetlen feltétele, hogy hosszú lejáratú, csekély rész­letekben törleszthető és fel nem mondható legyen, és éppen ezért a földhitelintézetek nem is egyebek, mint közvetítők a hitelező és adós között, ezen közvetítést pedig egyedül az általuk kibocsátott záloglevelek által teljesíthetik.“ Nem hiszem, hogy valaki feltehette felőlem, hogy ne tudjam, miként a föld­hitelszükségén rö­vid lejáratú kölcsönökkel segíteni nem lehet, úgy­szintén azt sem lehet állítani, hogy a készpénz­­kölcsönnek eo ipso rövid lejáratúnak k­ell lennie. Hogy a felesleges szóváltást mellőzzem, megnyugtatom tisztelt barátomat, hogy éli a kész­­pénz­kölcsönt épp oly hosszú időre terjedő amor­­tisationális alapra tartom fektetendőnek, mint bár­mily zálogleveles kölcsönt — mint ez másként nem is lehet. Épp azért, hogy — mint t. barátom mondja — mert a kisbirtokosnak összeköttetése nincs, hogy mert „ismeretsége a határdombnál megszűnik“, hogy neki a kölcsönt valóban segítő eszközzé, megbízha­­tóvá tegyem: azért tervezem azt készpénzben adan­dónak és nem bizonyos veszteséggel járó zálogle­velekben ; az ellenem e pontnál előadottak tehát nem érinthetnek, mert én azt akarom én is, mit barátom a kisbirtokosok érdekében felhoz, csak hogy a módozatban térünk el egymástól. Hogy a nagy tőkepénzes a kisbirtoknak nem kölcsönöz, azt, fájdalom, tudom, tudom, hogy ép ezért szipolyoztatik az a kis tőke uzsorája által, és ép ez indoknál fogva fordulok tervezetemben az államhoz, hogy használja fel hitelét a kisbirtok ér­dekében egy nagyobb kölcsönnél. Az árvavagyont kezeltesse bankszerűleg (a múltra vissza nem hatólag), s ez­által 20—30 mil­liót (nem állok jót e számért, de minden esetre több milliót) bocsásson a szorongatott kisbirtok rendelkezésére. Rendelje el továbbá minden község hozzájá­rulását az alaphoz, ez is egy pár milliót fogna tenni stb. Hogy melyik birtok: a nagy vagy a kicsi bírja el jobban a záloglevelek értékkülönbözete ál­tal okozott veszteséget? tisztelt barátom ellenkező nézete daczára ma is azt állítom, hogy a nagy in­kább elbírja mint a kicsi. Óhajtanám, hogy az el­sőbb se lenne kénytelen e­ terhet viselni, de ha kell, inkább viselheti az mint az utóbbi. Hozzá­tehetem, hogy a kis kölcsönt az azt. veszteségen kívül a kölcsönszerzés költségei is aránytalanul terhelik, miután mind e költség és veszteség kis tőkén osz­lik el, úgy, hogy ha a folyamodást feltevő s fel­szerelő ügyvéd a megyei központba való járás-ke­lés, a betáblázási, a telekkönyvi kivonat, bélyegek stb. költségeit összeszámítjuk, 200 forintos kölcsön­nél 30—40 perczent veszteségről van szó, mi a nagy kölcsönnél ily kedvezőtlenül nem alakul; az aztán sovány vigasz lesz a kisbirtokosnak, hogy ha e veszteséget 32 évre elosztja, egy-egy évre csakis 1—P/1 perczent esik; ő csak annyit tud és érez, hogy 100 frt helyett kezeibe csak 66—70 frt jutott, s a kamatot 32 évig 100 frt után fizeti. Hogy tisztelt barátom azzal kecsegtetheti ma­gát, hogy a galicziai „Rustical Anstalt“ zálogleve­leihez hasonlólag tervezett intézet papírjai is parin fognak állhatni, arra röviden ismétlem mit mondot­tam, hogy ha a nagy tekintélyű m. földhitelintézet záloglevelei még ma (midőn a kamatokat aranyban fizeti) sem birnak parira emelkedni s előzőleg 1­8-an is állottak, én nem birom hinni, hogy a tervezett kis intézet papirjai jobb sorsban részesülhessenek. Mit a központi kezelés nehézkességére s költ­séges voltára nézve mondottam, fentartom folyton, beadni a kérvényt a vidéken, beterjeszteni onnét, itt átvizsgálni , a hiánypótlás végett visszakül­deni, ismét visszaterjeszteni a központhoz, hol a kölcsönkérő felett függő végrehajtás ehancsairól még csak nem is álmodnak, az alatt barátom, míg itt határoznak, az oly kölcsönkérőn, kinek életkér­dés, hogy kölcsönét egy pár hét vagy akár hó alatt megkapja, elverik künn a port s hazátlan -— föl­detlen proletariussá teszik. Mi a tervezet azon részét illeti, hogy a szük­séges hiteltőke egy nagy része az önsegély útján folyón össze, ez egy oly circulus vitiosus, miből kint alig van. Tudom, hogy van némi pénz az or­szágban, mely gyümölcsözetlenül hever apró részle­tekben, s melyeket kívánatos volna összegyűjteni s kamatoztatni; ámde egészben véve mégis csak úgy áll a dolog, hogy az ország összes pénzforgalma nem elégséges a kereskedés, ipar- és földművelés igényeinek kielégítésére, — avagy nem ezért kö­veteljük az önálló bankot, hogy e hiányon segítve legyen? Már most hogy gondolható az még a legked­vezőbb esetben is, hogy pénztelen emberek segít­sék ki önmagukat a kisbirtok tátongó hitelszükség­lete ellenében ? Tovább megyek és itt, bár kedvetlenül te­szem, hogy magamról, illetőleg eszközléseimről kell szólanom, kénytelen vagyok mégis erősségemül felhozni, hogy az önsegély ügyével kevés ember foglalkozott tüzetesebben nálam e hazában. Éveken át agitáltam szóval, tettel, nyomtatványokban a népbankok terjesztése érdekében és tán nem min­den siker nélkül; több népbank általam jött létre, úgy lévén meggyőződve, hogy népünk erkölcsi élete regenerátiójára okvetlenül szükséges, hogy azt a takarékosságra szoktassuk, s ennek eszközei mint közvetlenül ható intézmények első­sorban a nép­bankok. Egy általam saját vezetésem alatt felállított falusi népbank 10-kros heti betétesek mellett tíz év alatt 120,000 frt évi forgalomra emelkedett, 10 frtról 1000 frtra rugó kölcsönöket adott. De épp azért, mert ismerem az intézetek bel­életét, tagadom azt, hogy azok pénzét, akár csak feleslegét is, hosszú 32 éves kölcsön-operatiók ke­resztülvitelére fordítani lehessen. A legtöbb népbank 10 évi tartamra van ala­pítva és 3—4 hónapos rövid kölcsönök nyújtá­sára ; a 10 év leteltével liquidál, a nyereséget szét­osztja s új cyclust kezd. Adhatja-e az ily intézet pénzét bármely, köz­pontnak, hogy azt földbirtokba fektessék hosszú kölcsönök útján? De tegyük fel, hogy a tervezett központi in­tézet oly népbankok felállítását fogja, eszközleni, melyek hosszú időre alakulnak, kérdem, újra le­hető-e, hogy az egymás kölcsönös kisegítésére tár­sult tagok beleegyezhessenek abba, hogy az ő na­ponta előforduló pillanatnyi megszorulásuk segé­lyére számított pénzek körükből elvonassanak s tá­vol vidék segélyére fordíttassanak ? Ezt én nem gondolom, hogy lehető legyen. Kérdezzük meg bár a népbankokat egyenkintt van-e ilyen feleslegük t. i. mely a kör szükségén túl máshová szállítható lenne? Vagy teljes tagadó választ fogunk kapni, vagy oly miserabilis összeget fogunk nyerni mi számításba sem jöhet. S ha ez így van ma, midőn a népbank alapításra kellő elemekkel bíró községek már mind alapítottak ily egyleteket, reméllhető-e, hogy az ezentúl alaku­landó szegényesebb viszonyú segélyegyletek jobb helyzetbe jöjjenek a most létezőknél? Ismét csak tagadólag kell felelnem. Most jövök tisztelt barátom legerősebb táma­dására, t. i. azon állítására, hogy a kormány közvetítését a kisbirtokok hitele érde­kében igénybe venni nem lehet, nem ta­nácsos, a­miről azonban közelebb. Kenes­sey Kálmán A vidéki önsegély-egyletek köréből, A „Magyar kisbirtokosok országos föl­dhitel-egyletet léte­sítő­ bizotts­ágá­nak a fennálló hazai önsegélyző-egyletek igazgató­bizottságaihoz intézett kör­felhívása folytán egyre beérkező csatlakozási nyilatkozatokból folytatólag közöljük a két következőt: 1. „Nó­g­rád m­e­gy­ei népbank Losonczon.“ Tekintetes bizottság ! — Hazánk közép és al­sóbb néposztályai fölsegélése, hitelképességének emelése szempontjából az •/. alatt közölt kimerítő röpirat s •//. alatt ahhoz csatolt alapszabály-terve­zethez képest életbeléptett kívánt azon hitelszer­vezet, mely a „Magyar kisbirtokosok országos földhitelegyesülete“ létesítésének czélját képezi: életszüksége, köz­hajtása az egész nemzetnek olyannyira,hogy ezen áldást hozó mozgalomhoz csatlakozni mindenkinek — annyival inkább eddig is az önsegély és takarékosság elvei alapján, kis körben, hasonló czélért küzdött intéze­tünknek — hazafias kötelessége. A „Nógrádmegyei népbank Losonczon“ folyó 1876. évi január hó 16-án tartott igazgató-választ­mányi ülésében 10. szám alatt hozott határo­zat alapján tehát nem késünk nyilatkozni az iránt, hogy — a tervezett szövetkezésbe belépési szándék­kal csatolva az 1875. évről szóló üzleteredmény-ki­­mutatást — annak életrevalóságát és szükségét elvileg beismerjük, intézetünk kész a létesítendő szövetségbe belépni, annak egyik orgánumává lenni; sőt ezen — a felhívásban jelzett módon — csak „tájékozásul“ szolgáló nyilatkozatnál tovább menve: a választmány bizottságot is alakított kebeléből, mely a szövetkezés életbevágó kér­dése s a terjedelmes tervezeti munkálatok beható megvizsgálása után, a végleges megegyezés eshető­ségére szükséges előkészületek föltételei és mó­dozataival már eleve foglalkozik. Az igazgató-vá­lasztmány nevében: Bus­bak, s. k. ig­.választm. elnök. Laszly István, s. k. vál. jegyző. II. „Sz­i­n­ér­vár a­lyj­a­i segé­ly- e­g­y­let“. Jegyzőkönyv felvétetett Szinérváralján a „szinérváraljai segély-egylet“ választmányi illé­sében 1876. január 22-kén. Jelen volt az elnökön és titkáron kiiil még 18 választmányi tag. — Fel­olvastatott a „Magyar kisbirtokosok országos föld­hitel-egyesületét“ létesítő bizottság elnökségének jegyzékirata, melyben az egylet megkerestetik nyi­latkozni afelől: váljon szándékszik-e ezen or­szágos intézethez csatlakozni, illetve annak közegé­vé lenni? Az ezen jegyzékiratban kifejtett hazafias esz­me örömmel fogadtatik és elhatároztatik: ezen életbelépendő intézetet az egylet erejéhez és kije­lölt irányához képest támogatni. Mi czélból az egy­let egyelőre egy alapítványnyal lépend a szövetségbe és emellett minden­esetre kíván ezen egylet a létesítendő intézetnek közegévé lenni. Mivel a „Magyar kisbirtokosok országos föld­hitel-egyesületét“ létesítő bizottság elnöksége Bu­dapesten jegyzőkönyvi kivonaton értesittetni s egy­úttal az 1875. évi zárszámadás is felküldetni hatá­­roztatik. — Szemák Pál s. k. elnök. — Kővá­ri Miklós s. k. egyleti titkár. ! R 0 DAL 0 — A t­erm­ész­e­t­tu­d­omány­i társulat pályahirdetéseihez pótlásul közöljük a követ­kező pályakérdést. Felhívás nyílt p­á­l­y­á­­zatra: A k. m. természettudományi társulat a jelen 1876-ik évben kétezer (2000) frtnyi összeget oly tudományos munkálatok előmozdítására kíván for­dítani, melyek az ország mező-, bor- és erdő­gaz­dasági viszonyainak kutatását vagy megismerteté­sét vagy egyes magyarországi gazdasági termények­nek és czikkeknek, a tudomány jelen állásának megfelelő megvizsgálását és leírását vagy a kiemelt czélt előmozdító szakmunkák írását tűzik ki czél­­jábul. Mindenkinek egyenlő alkalmat akarván nyúj­tani, hogy a föntebb említett szakmához tartozó munkával versenyre kelhessen, a kir. m. termé­szettudományi társulat választmánya ezennel nyílt pályázatot hirdet. A munkálatok beküldendő tervezetei vonat­kozhatnak az ország valamely részében teendő új kutatásokra vagy utazásokra, vagy a kiemelt c­é­­lokat előmozdító szakmunkák írására. A pályázók kötelesek­­ szándékolt munkálatuk tervezetét beküldeni, magukat megnevezni és egy­szersmind kijelenteni, hogy váljon munkálatukkal az egész kitűzött összegre vagy belőle mennyire tartanak igényt. A beérkezendő tervezetek megbírálására a választmány szakférfiakból álló, legalább háromtagú bizottságot küld ki, mely a tervezetek czélszerűsége felett ítél, s a választmány beleegyezésével megbíz a pályázók közül egyet, vagy, ha a körülmények megengedik, többet terveik végrehajtásával, kiknek egyszersmind a kívánt összeget díjul odaítéli A díj rendszerint a munkálat befejeztével adatik ki, de ha végrehajtása pénzkiadással járna, részben már a megbízatás alkalmával is kiadathatik. A tervezetek f. évi május hó 31-ikéig a k. m. természettudományi társulat titkári hivatalához (Budapest, Lipótváros, régi Lloyd-épület) küldendők. — Stein János kiadásában Kolozsvárott meg­jelent : „A birtokrendezésről az erdélyi részeke­n.“ Ajánlva az erdélyrészi képviselők és a kereskedelem-, ipar- és földművelésügyi mi­ HÍREK. Jun. 31. — A Duna tegnapról mára 10 centiméter­rel apadt. A mai enyhébb időjárás következtében támadt olvadás azonban, holnapra már alkalmasint ismét a víz növekedését fogja előidézni. A duna­­gőzhajózási társulathoz a vízállásra vonatkozólag érkezett távirati tudósítások a következők: L­i­n­c­z, jan. 29. 7 fok hideg, nagy jégzajlás. Bécs, jan. 30. 5 fok hideg mellett a vízállás változatlanul 94 cent. 0 alatt. Gönyő, jan. 30. A viz állása las­san növekedik. V­á­c­z, jan. 30. A viz apad, 1 fok hideg. Pro­m­on­tor, jan. 30. A viz folyton apad, s 5 méteren áll. Paks, jan. 30. A vízállás kevés változást tüntet fel, s jelenleg 4.10 méteren áll; a jég szilárd, s kocsik járnak rajta. Budapest, január 31, reggel. A vízállás 4.60 méter, a hideg két fok. A gyász­lobogók tán még soha sem vol­tak olyan kelendők, mint pár nap óta. Az ország minden részéből tömegesen érkeznek a fővárosi zászlógyárosokhoz a megrendelések. A főváros nagy­részt már el van látva. Valamennyi középületen s a kiválóbb magánépületek legnagyobb részén ott leng a gyászlobogó, jelezve a gyászt, melyet a főváros, a nemzet, sőt a művelt világ érez nagy hazánkfia elvesztése felett. A vidéki városok, sőt a kisebb helyek sem akarnak hátra maradni. Azt hiszszük, nem lesz oly falu, bármily kicsi és félreeső, hol legalább egy gyász­lobogó nem hirdetné Deák Fe­­rencz halálát. A fővárosi két fő zászlógyáros, R­i­p­­p­e­­ (dorottya utcza) és Brunner (váczi utcza) oly rendkívüli tömeges megrendeléseket kapott, hogy egyelőre egyiknek személyzete sem volt képes eleget tenni a megrendeléseknek. Tegnap óta azon­ban mindkét gyáros oly nagy számú segédmunká­sokat fogadott fel, hogy most már bármily tömeges megrendelésnek is eleget tehetnek. Ugyancsak Rip­­pelnél készül azon szép gyászlobogó, melyet a her­­czeg Koburg-féle palotára fognak kitűzni. S mivel még nem készült el, csak innét lehet megmagya­rázni, mert van Koburg herczeg palotája, oly nyilvános helyen, mint a lánczhidtér, még mindig gyászlobogó nélkül. — A pénzügyminiszter a sóeladási jo­got a nyugati vasút egész hosszában e vaspálya igazgatóságára ruházta. A nyugati vasút igazgató­sága pedig Pick szombathelyi kereskedőt tette erre nézve bizományossá. — Több budapesti szállító és ke­r­e­s­k­e­d­ő folyamodott a pénzügyminiszterhez, hogy hozza nyilvánosságra azon szállítók és kereskedők neveit, a­kik a hírhedt vámcsempészet által com­­promittálva lettek; e kérésre pedig az ösztönözte őket, hogy ha ezek névsora titokban marad, az ő hitelük is csonkítva lesz, mert senki sem tudja, kik voltak a bűnösök. — Pályadíjat nyert pap. A Lacken­­bacher-testvérek tudvalevőleg alapítványt tettek a keleti nyelvek kiváló tanulmányozói számára. Múlt novemberben 1412 írt pályadíjat hirdettek ki a budapesti, bécsi és prágai egyetemeken, mely pá­lyázat abból állott, hogy a Mózes-féle öt könyvből az illető bíráló-bizottság tetszése szerinti 20—25 héber szövegű verset arabra kellett a pályázónak fordítani. A pályadíjat Kanyovszky György kalo­csai áldozat nyerte el. — Az írók és művészek társasága által folyó hó 5-dikére tervezett tánczvigalom a nagy nemzeti gyász miatt 16-dikára halasztatott el. Jegyeket válthatni 13-dikáig a nemzeti színház pa­lotájában, a kör helyiségében, I. emelet 8. sz., azon­túl a nemzeti szállodában. — Az időjárás Európában. Az egész lefolyt héten ködlepel borította Közép-Európát. Pá­riától Hamburgig, Hamburgtól Konstantinápolyig óriási ködtömegek nehezkedtek minden országra és vidékre. Magas légnyomás (775—782 m.­m.) mel­lett a jég a legtöbb helyen mozdulatlan volt. Az alpok vidékén a völgyekben átláthatlan köd és nagy hideg, míg a hegyeken tiszta idő és arány­lag enyhébb légmérséklet volt. Angliában, Fran­­cziaország éjszaki részében, Belgiumban és az at­lanti óc­eánon a légnyomás alább szállt, s ez ok­ból a légáramlat délről és délkeletről jött. Éjsza­kán átlag enyhe időjárás uralkodott. Stockholmban derült, enyhe időjárás volt. Dél-Európában ködös időjárás mellett meleg, s a földközi tenger déli részein több ízben nagy zivatar volt. — Rendőri hírek. Adler Samu ügynök nejével együtt tegnap délután a Miksa­ utcza 15. szám alatti lakásából eltávozott. Midőn a pár ha­zatért, tapasztalta, hogy lakásából ismeretlen tettes 400—500 frt értékű ruha- és fehérneműt ellopott. Adler lakása a ház II. emeletének hátsó részében szoba és konyhából áll s a tolvaj a konyha üveg­ajtajából egy részt kifeszitett s azon keresztül ha­tolt a lakásba. — Tegnap délután 5—6 óra közti időben a ferenczvárosi „molnárok és pé­kek“ gőzmalma melletti tűzifa-raktár véres vere­kedés színhelye volt. Ribancsek András ottani fa­őrnek ugyanis egy csákánya elveszvén, annak el­lopásával többi társait gyanúsította, kik a gyanú­sítást visszautasították s köztük erre csakhamar verekedés fejlődött ki, melyben öten vettek részt s egymást vastag dorongokkal ütlegelték, mig csak a rendőrség a tett helyén meg nem jelenvén a ve­rekedőket letartóztatta s a városházára kisérte, hova Ribancsek András, Nanta Albert és Kehler Károly annyira összeverve s vérrel elborítva ér­keztek meg, hogy a szenvedett súlyos sérelmek miatt mindhármat kórházba kellett szállítani. Riska Antal és Ádám József napszámosokat pedig, kik a dorongokat legvitézebbül forgatták, letartóztatták.­­ A vizez­tésre vonatkozólag a főv. tanács Felsmann József, Roller Mátyás, Wol­kenberg Gyula, Clauser Vitályos, Pritzel János és Berczen János igazgatókhoz, továbbá a városházi felügyelőhöz és Reich J. Erzsébet­ téri kioszkbérlő­höz egy szabályutasítást küldött, melynek főbb pontjai a következők : A fűtés középnagyságú szén alkalmazása mellett reggeli 6—T/2-kor kezdődjék, a víznek 40°-nál csekélyebb s 50° nál nagyobb (R.) hőmérsékkel bírnia nem szabad. Kemény téli idő­ben a fűtés este is, jóllehet csekélyebb mérvben történjék, valamint hosszas szünidőkben sem sza­bad a fűtést beszüntetni, nehogy a víz megfagy­jon, miután ebből a legnagyobb szerencsétlenség támadhatna. A kályha lehűltekor a szelepszekrény mindennap megvizsgálandó: van-e elegendő víz; ha nincs, utánpótlandó. — Homokbánya bérlet. A fővárosi ta­nács a dunabalparti homokbánya bérlete iránt Ro­senfeld Adolf és Polacsek A. F. vállalkozókkal kötött haszonbéri szerződést jóváhagyta. Ezen szer­ződés alapján a homokbánya évi 101,29 frtért egy évre jön bérbe adva, következő árjegyzék kikötése mellett: 1/a köbméternél kisebb fuvar 5 kr, x/3 köb­méternyi homok után 10 kr., x/1 köbméterig ter­jedő homok után 15 kr, s minden további x/10 köb­­méter után 1 kr. Ila pedig haszonbérlők a homo­kot a favarosok részére vasúton a soroksári­ utig szállítanák, 10 köbméter homok után 45 krnyi dijt szedhetnek m­niszter figyelmébe az erdélyi gazdasági egylet egy­­ tagjától. Ara 60 kr. Ez összegnek posta utalvány melletti beküldésére a munka bérmentesen meg­küldetik. CSARNOK. Az Eszter két nagynénje. (Angolból.) — Hum ! Hum! Szavamra mondom! Ez ugyan szép dolog! Erre előre el lehettem volna készülve! Önző ! Szívtelen ! Kegyetlen ! E felkiáltások nem egyszerre, a­hogy le van­nak írva, hanem rövid időközönkint, éles hangon és sebesen, mint a pisztolylövések jöttek ki a Wainwright asszonyság szájából, amint a kandalló előtt ülve egy nyitott levelet olvasott. Jó hosszú levél volt, tömötten írva négy lapot foglalt el. A­mint összehajtogatta még az előbbinél is élesebb hangon mondta: — Lelkemből örülök, hogy az anyja nincs ro­konságban velem! Az utolsó megjegyzés után mély csend állott be a szobában. Hihetőleg, az az újság arról az asszonyról, a­ki nem volt rokona, bármi lett lé­gyen, nagyon érdekelte Wainwright asszonyságot. A­mint gondolataiba merülve ü­lt, homloka elborult, s nagy sötét szemei nem egyszer haragos villámo­kat szórtak. Körü­lre mindenütt a gazdagság nyo­mai látszottak, ruhája bár reggeli ruha volt, drága szövetből s ízletesen készült. A nő öreg volt, a hetven évet meghaladta — de szép erőteljes öreg, aki magas alakját még most is egyenesen tartotta, s szemei oly fényesek voltak, mint hajdan. Az ajtón kopogtattak, egy ifjú leány lépett be, aki éppen most töltötte be a tizennyolczadik évet, szép szelíd arcza volt, s olyan nagy sötét tüzes szemei, mint a Wainwright asszonyságé. — Kora néni — mondá vidáman — olvassak fel valamit ? Az öreg asszonyság egy átható tekintetet vetett a szelíd arcára, mintha önmagában valami felett tusakodnék a leányról. — Ma reggel — mondá — egy levelet kap­tam Popenétől. — Irt valami újságot Mill faluból? Kérdé a leány élénken ? — Nagyon szereted azt a falut ugy­e ? — Nem! néném. A várost sokkal jobban sze­retem, de laknak ott egynehányan, a­kikhez na­gyon ragaszkodom. — Talán West Dóra ? A leány előbb habozott, aztán bátran tekin­tett fel nénje arczába, s egész őszinteséggel mondta : — Mari nénit nagyon szeretem, de azt hi­szem, hogy Dórát nem igen szeretem. Elismerem, hogy nagyon szép, és nagyon műveit, s velem na­gyon szereti a pártfogását és felsőbbségét érez­tetni . . de . — — Ah ! — Dóra sokat tanult, hogy taníthasson, s meg is nyerte azt a szép eredményt, hogy egy fel­sőbb rendű nevelőintézetben tanítónő volt. — Te pedig, míg ő a tudományokkal foglal­kozott, ruhákat varrtál? — Igen. Mari néni reám bízta a választást, tudtam, hogy a ruhavarrásból megélhetek, de az sokkal kétségesebbnek látszott előttem, hogy tanít­ványokat kapjak. — Mari nénéd nagyon szives volt hozzád? — Oh igen, nagyon szives volt. Ezelőtt tíz évvel vett magához, midőn szegény mamám meg­halt. Mari néném nem adhatott kényelmet, nem ré­szesíthetett fényűzésben és élvezetekben, a­hogy ez utolsó évben Kara néni tette, de Dóra és közöttem soha sem tett különbséget. — Hm! igen. Ő az anyád testvére, én pe­dig az atyád testvére vagyok. Ő a házához vett, s megosztotta veled a gondot és szegénységet. Én ide hoztalak a kényelembe, a jólétbe, s a végren­deletemből sem felejtelek ki. E gúnyos megjegyzések alatt a leány arcza lángba borult. — Kora néni — mondá nyugodtan — soha sem jutott eszembe, hogy irántam való szivessége­­ket latolgassam. Kora néném is nagyon jó és na­gyon gyöngéd irántam. — Úgy tudom, hogy Mari nénéd folytonosan beteges. — Fájdalom! igen. Aszkórban szenved. Azt hittük minden télen, hogy ez lesz az utolsó tele. — Hm ! A mai levélből azt az újságot olvas­tam, hogy a te kedves Dóra rokonod megszökött a nevelőintézetből egy német tanítóval, a­ki Phila­delphiában kapott állást. Eszter elhalványult, szelíd sötét szemei való­ságos rémületet fejeztek ki Hallgattak, s e szünet mind­kettőjükre fájdalmas volt. Végre Mason Esz­ter a felindulástól fuldokló hangon e szavakat mondta: — Mari nénihez kell mennem. — Várjon miért! Bolondság volna, gyerme­kem. Mi joga van neki hozzád? ,S mi fű­z tégedet ő hozzá ? — A háládatosság. — De mit könnyithetsz te rajta ? Hiszen nin­csen pénzed. — De, tudok dolgozni. — S rólam megfeledkezel ? Nekem nincs jo­gom hozzád? — Van, de csak másodrendű. Kóra néni na­gyon jó volt hozzám. De néném gazdag, egészsé­ges, számos rokonai vannak, kik ezer örömmel el­­jönnének, hogy az én helyemet betöltsék. Néném erős, es olyan gazdag, hogy minden kényelemmel elláthatja magát. De Mari néni gyenge, szegény és beteg. Neki senkije sincsen. Oh, hogy volt képes Dóra beteg anyját elhagyni ? Hogy lehetett olyan szívtelen ? — Tudod, hogy ki az a német tanító? Kent Jakab. — Nem ismerem. — Én ösmerem, mert férjem testvérének gyer­meke. Nem az én vérrokonom, oh nem; de tudod, hogy minden vagyonomat férjemtől örököltem, és Kent Jakab, tudva, hogy igazságos vagyok, azt várja s reményű, hogy halálom után szép öröksé­get kap tőlem. Hihető, midőn Dórának elbeszélte, hogy nem sokára gazdag ember lesz, elfelejtette annak a rokonának nevét megmondani, kinek ha­lálára s vagyonára számít. — Soha sem láttam. Akkor ment az oda való intézetbe, midőn én nénémhez jöttem. — Emlékezem! Úgy van! Megharagudtam rá. S nem tartok olyanokat magam körül, a­kik a tet­szésem ellen cselekesznek. Hangjában ismét az a szúró kifejezés volt. Eszter nem válaszolt. — Tehát, megvárom tőled — folytatá Wain­wright asszony — hogy mondj le regényes terved­ről, s ne menj nénédhez vissza. Vannak menhá­­zaink, a­hova a nénédet felvétethetjük. — Nem addig, mig én élek és erőm van érte dolgozni — mondá Eszter szilárdul. — Popené asszony azt írja, hogy a házacs­káját alkalmasint eladja, s valami sorsához illő helyen él meg a pénzecskéjéből. Bizonyosan a sze­gények házát értette. — Szegény jó néném. Ugy­e Kóra néni, el­ereszt hozzá? — Nem igénylem magamnak azt a jogot, hogy érzelmeidet és cselekedeteidet ellenőrizzem, volt a fagyos válasz. Midőn a gond teljes szegénység­ből magamhoz vettelek, hogy úgy foglald itt el a helyedet, mint rokonom és örökösöm, akkor azt reméltem, hogy egy szerető szivet s háládatos társat nyerek. De minthogy csalódtam, abban a pillanatban elhagyhatsz, a­mikor neked tetszik. Azonban, előre figyelmeztetlek, s akarom, hogy jól megértsd, hogy ez alkalommal véglegesen választasz Mari nénéd és én közöttem. Eszter szemei megteltek keserű könyekkel, de sikerült a hangján uralkodni s azt mondta: Kóra néni, én nem vagyok háládatlan, ám­bár sohasem tekintettem úgy magamat, mint a néni örökösét. Tiszta szívemből köszönöm irántam ta­núsított jóságát, s legyen meggyőződve néném róla, hogy ha szegény és beteg volna, nem volna oka engemet háládatlannak mondani. De kötelessége­met olyan világosan látom magam előtt, hogy egy pillanatig sem habozhatok. Sajnálom, ha tettem ál­tal néném neheztelését magamra vonom, de még ez sem tart vissza kötelességemtől. Azonban — téve hozzá, félénken pillantva az öreg asszonyságra — remény­em, hogy meg fog bocsátani. — Oh gyermekem, bátran elmehetsz; bizto­sítalak, hogy nem fogok veled e tárgy felett vitat­kozni. De ne biztasd magadat azzal az eszmével, hogy ha sentimentális kötelességeidet megunod, ismét visszatérhetsz hozzám. Most menj a szobádba, gondolkozzál a mondottak felett, s délben tudasd velem határozatodat. Addig egy szót sem. Eszter csendes léptekkel szobájába ment, hol minden diszités, minden csecsebecse nénje gyön­gédségéről tanúskodott. Eszter ifjú volt, a szegény­séget évekig próbálta és tűrte, tehát ne csodáljuk, hogy az előtte levő helyzet könyeket csalt ki sze­meiből. Ő nagyon jól belátta azt a különbséget, a­mi a gazdag Wainwright asszonyság örököse, és egy olyan szegény varróleány között van, a­kinek két lény fentartásáért kell fáradoznia; tudta és mél­tányolta azt az óriás különbséget, a mi e fényes ház kedvencz gyermeke között van, kinek minden kívánsága teljesül, s cselédek állanak rendelke­zésére — s a kis falusi­­ak mindenese között, kinek a házi dolog és varrás mellett még egy te­hetetlen beteget kell ápolnia. De azért egy pillanatig sem habozott. Midőn délben az öreg asszonyság meglátta a halvány de határozott arc­ot, tudta, hogy e ked­ves teremtéstől meg kell válnia. Nem először tör­tént, hogy komolyan sajnálta azt a tizennégy évi külföldön való távollétét, mely idő alatt, ha itthon van, éppen úgy megnyerhette volna az Eszter szeretetét, mint a­hogy azt beteg nagy­nénje megnyerte. — Látom, hogy van a dolog — mondá, mi­dőn a csendes, majdnem érintetlenül hagyott ebéd­nek vége volt — még mindig ragaszkodót ahoz az ábrándos eszméhez, mit kötelességednek képzelsz. Elmehetsz. Vigy el magaddal mindent, a­mit tőlem kaptál, nincs szükségem reá, hogy portékáid hála­­datlan távozásodra visszaemlékeztessenek. Szeret­ném magamat az elválás fájdalmától megkímélni. John elvisz reggel a vasúthoz, ez a pénz fedezni fogja útiköltségeidet, s míg munkát kapsz, lesz mihez nyúlnod. Egy száz dollár értékű papirost tett a leány elibe, s hidegen fordult el tőle. De Eszter nem tu­dott többé érzeményei felett uralkodni, görcsös zo­kogásba tört ki, megragadta nénje kezét s forró csókjaival halmozta. — Kedves néném, ne gondoljon h­áládatlan­­nak; majd megszakad a szivem, hogy nénémet haragudni látom. Kérem, csókoljon meg, s mielőtt elmennék, szóljon hozzám egy jó szót. — Én nem haragszom, csak fáj megválni tő­led ; ne sirj gyermekem. Isten veled! s a feléje tar­tott erdő arczét gyöngéden megcsókolta. — Megengedi néném, hogy levelet írjak? — Ahogy tetszik. Én nem kívánom tőled. Wainwright asszonyság a szobába vonult, be­zárta ajtaját, s nem is jött ki, mig Eszter el nem utazott. Mill faluba másnap délután érkezett meg Esz­ter , mennyire különbözött az a szoba, melybe itt belépett, attól, melyben Kóra nénjétől elbúcsúzott. Abban a kis lakban, melyben West asszonyság az ő szívtelen gyermeke távozását siratta, mindent összevéve csak három nagyon egyszerű bútorozott szoba volt ! A legvilágosabb szobában egy varrógép fölé hajolva egyszerű fekete ruhába öltözött koros asz­­szonyság ült, midőn Eszter belépett a köhögésro­ham miatt éppen félbehagyta volt munkáját. Az ifjú leány ez összeesett bánatos alakot látva, alig tudta felindulását visszatartani, azonban erőt vett magán s gyöngéd mosolylyal közeledve azt mondta: — Mari néném, hazajöttem, szívesen lát? — Eszter! kiáltá a beteg, de hangjában any­­nyi melegség volt, hogy nem titkolhatta el örömét. — Ugy­e néném, örül, hogy itt vagyok ? kérdé Eszter vidáman. — Örülök, gyermekem ! örülök! kimondhatat­lan boldoggá tettél. Kedves, jó kis leányom, meny­nyire éreztem a te hiányodat. De — mondá elko­molyodva — talán csak nem volt Kóra nénéddel valami kellemetlenséged ? — Hallottuk, hogy Mari néni egyedül van válaszold Eszter kitérőleg. S Kóra néni megengedte, hogy eljöjjek, még pedig olyan hosszúra nyújtha­tom látogatásomat, a­mennyire nekem tetszik. Száz dollárt is kaptam tőle a napi költségek fedezésére. — Igen, gyermekem, egyedül vagyok! mondá a bánatos anya. Dóra elhagyott. Dóra­ saját gyer­mekem, kitől sohasem tagadtam meg semmit, a­mi­­ hatalmamban volt. Oh Eszter, megöl a bánat! Az elsoványodott arczet s mélyen beesett sze­meket látva, Eszter tudta, hogy nénje igazat mondott. Dora magaviselete kegyetlen csapás volt, s az aszkóros betegben lévő életszikrát bizonyosan apasztotta. De az önfeláldozó leány mindent elkövetett, hogy a kialvó életet fenntarthassa. A faluban tu­datta, hogy nagyon szívesen vállalna munkát. Né­hány nap múlva már kapott megrendeléseket. Az emberek eleinte csodálkoztak, s kíváncsiságukat fejezték ki, hogy a gazdag nagynénétől, ki egy évvel ezelőtt magához vette, miért jött el ily vá­­ratlanul. De Eszter egész őszinteséggel megmondta az igazságot, hogy az egyik nénjének szüksége van rá, a másiknak pedig nincsen. (Vége köv. KÖZGAZDASÁG. ÜZLETI HETISZEMLE. — Második fele. — Liszt. (Rosenberg K. tudósítása.) Az eheti lisztüzlet élénken bizonyítja, hogy a szükséglet föl­­fölléptével sem az új mértékrendszer, sem a liszt­es búzaárak egymás közti aránytalansága nincs befo­lyással. A vizár fenyegető veszélye folytán a fo­gyasztók szükségesnek látták tartózkodásukból kilépni, és magukat liszttel úgy, mint takarmány­nyal bőven ellátni. Azonkívül élénk kereslet volt tavaszra és sötétebb kenyérnemekre. Mindkét kö­rülmény új életet hozott az üzletbe, és az árak mindvégig emelkedők. Átlagos jegyzések. Liszt 0: 23-00, 1: 22-00, 2: 21-00, 3: 19-50, 4: 18.25 5: 16-25, 6: 14-20, 7: 12.80,8: 10.00, 81­,­ 8:25, 9: 6-75. Hüvelyes vetemények. Az üzlet folytonosan lanyha marad. Bab fehér nagy 7.50—8 frt. Lencse jobb falában keresett, ára minősége szerint 9—16­­ frt. Borsó gyengén keresett, átlagára 10—12 frt.

Next