Építők Lapja, 1991 (44. évfolyam, 1-24. szám)
1991-01-18 / 1. szám
Az új év első napjaiban három dolog foglalkoztatja leginkább az embereket. Ezek közül kettő távol a határainktól zajló eseményekkel kapcsolatos, egy viszont minden honfitársunkat a legközvetlenebbül, mondhatnánk, testközelből érinti. Ugye nem nehéz kitalálni, mi is ez a három dolog? Természetesen az Öböl-válság, a litvániai események, no és a hazai újabb, immár elképesztő mértékű áremelések. Ami az Öböl menti helyzetet illeti, lapzártakor (január 14) még nem tudunk semmi biztosat arról, lesz-e háború, vagy sem. Sajnos annak a valószínűsége lényegesen nagyobb, hogy a diplomáciai megoldás lehetőségei kimerülnek és a fegyverek mondják ki a döntő szót. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy Bush elnök - mint január 12-i sajtóértekezletén bejelentette - megkapta a washingtoni szenátus felhatalmazását arra, hogy amennyiben Irak január 15-ig nem kezdi meg Kuvait kiürítését, fegyverrel szerezzen érvényt a Biztonsági Tanács határozatának. Ha pedig kitör a háború, annak beláthatatlan következményei lesznek. Túl azon, hogy több ezer, tízezer katona és megbecsülhetetlen számú polgári személy esik áldozatul a harci cselekményekben, olyan veszélyek is leselkednek az emberiségre, hogy a lokális konfliktus világméretűvé válik (Szaddám Huszein azzal fenyegetőzik, hogy terrorista csapatokat küld minden olyan országba, amely valamilyen formában részt vesz az Irak ellenes háborúban.) És akkor még nem beszéltünk azokról a szörnyű környezeti ártalmakról, amelyek annak következtében keletkeznének, ha az iraki diktátor beváltja fenyegetését és felrobbantja a térség olajkútjait, olajlelőhelyeit. Ez nemcsak azzal járna, hogy gyakorlatilag megsemmisülne a Föld olajtartalékainak közel felét kitevő olajmező, de a hatalmas környezetszennyezéssel járó tüzet évekig tartana eloltani. A füst és pernye-tenger helyrehozhatatlan károkat okozna szinte bolygónk egész felületén, sőt még a bennünket körülvevő ózonpajzson is. Mindezek alapján számunkra csak a reménykedés marad. Reménykedünk, hogy nem lesz háború, vagy ha lesz, az minél előbb, minél kisebb áldozatokkal, károkkal véget ér. Recseg-ropog a Szovjetunió hatalmas építménye. A tagköztársaságok egyre-másra nyilvánítják ki függetlenségi szándékukat, sőt a balti köztársaságok már ezen is túlmenően önálló államként működnek. Úgy látszik, ezt elégelte meg a szovjet központi vezetés, amikor csapatokat vezényelt Észtországba, Lettországba és Litvániába. A legsúlyosabb a helyzet Litvániában, ahol a karhatalom megszállta a fontosabb középületeket, letartóztatta a legbefolyásosabb ellenzéki politikusokat és több halálos áldozattal járó szabályos ütközetben elfoglalta a televízió, a rádió és a hírügynökség épületét. A kívülállóként nehezen magyarázható intézkedéseket egymástól független hírmagyarázók is azzal hozzák összefüggésbe, hogy Gorbacsov az Öböl-válság figyelemelterelő hatását kihasználva próbál meg leszámolni az elszakadás híveivel, megkísérelve ezáltal egyben tartani a hatalmas szövetséget. Mások Magyarország 1956-os megszállásával hasonlítják össze a vilniusi eseményeket. Akkor a szuezi válság kötötte le a világ figyelmét és a szabad világ csak erkölcsi támogatást adott Magyarországnak. Most Litvánia részesül erkölcsi támogatásban, de a vezető nyugati hatalmak még ingadoznak, mi a fontosabb számukra, a tagköztársaságok szabadsága, szuverenitása, vagy egy haladó szellemű vezetéssel bíró, egységes Szovjetunió. A hazai közvéleményt az említetteknél közelebbről érintették az év eleji, immár menetrendszerű áremelések. Megszokhattuk már, hogy ha új év, akkor új árak is jönnek. Ilyen mértékű és ennyire kevéssé kompenzált általános áremelésre azonban még nem volt példa hazánkban. A kormánynak sikerült megszavaztatnia a költségvetési törvényt, ami olyan terheket ró az államplgárra, amelyek már túllépnek az elviselhetőség határán. Az áremelkedések és a megfelelő kompenzáció hiánya újabb tízezreket sodornak a létminimum alatt tengődők sorába Úgy látszik, hogy a kormány nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy ha nem történik változás, újra a három millió koldus országa leszünk. A szakszervezetek felemelték szavukat az intézkedések ellen, ám úgy tűnik a hatalom nem sok figyelmet fordít rájuk. Az már a jövő kérdése, hogy meddig maradnak meg a nyomorgatott tömegek a csöndes háborgásnál, a békés tiltakozásnál? A jövő attól függ, hogy a kormány mennyire hajlandó komolyan venni az érdekegyeztető tanácsot, annak határozatait milyen mértékben tekinti kötelezőnek magára nézve. 2