Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1941-08-01 / 8. szám
MŰVÉSZETI SZEMLE BEVEZETŐ BESZÉD — A kolozsvári Magyar Színház 1941. jún. 29.-i búcsúestjén. — Kedves Közönség! A kolozsvári Magyar Színház teljes együttesének megbízásából mélyen megilletődve hajtom meg a háládatosság lobogóját ennek az ősi városnak művelt és lelkes közönsége előtt. Ezen az ünnepi estén, visszatekintve az erdélyi magyar színjátszásnak oly sok küzdelemtől és erőfeszítésektől terhes esztendőin, szívünkben az elégtétel boldog érzetével állapíthatjuk meg, hogy méltónak bizonyult ez a város, és méltónak bizonyult ez a magyar társadalom arra, hogy önmagához hűnek, történelmi hagyományaihoz ragaszkodónak, s mindenek felett a szellemi magatartás szolgálatában megingathatatlannak, tehát igaz magyar társadalomnak neveztessék. Amiképpen a hit dolgaiban a vasárnap igazi értelmét a hétköznapokba átsugárzó cselekedetek világítják meg, hasonlóképpen egy nemzetnek vagy egy közösségnek szellemi erejét sem elsősorban az ünnepek és ünneplések megtévesztő pillanatai, hanem a szürke, küzdelmekkel teljes hétköznapokban megmutatkozó arculata határozza meg... ilyen szürke, ilyen küzdelmekkel teljes hétköznapok voltak a mi életünkben a kisebbségi sorsnak hosszú évekké sokasodó napjai; a napok és évek, amelyekben csak kényelmetlenséget, terhek vállalását jelenthette a közösség szolgálata s a jutalom se lehetett más mint a lélek belső békéje és a tudat, hogy amit cselekedtél, jól és helyesen cselekedted. A kolozsvári magyar társadalom is, amikor a kisebbségi sors hosszú, küzdelmes éveiben odaállt a színjátszás ügye mellé, támogatta, védelmezte azt, a jutalom és dicsőség minden reménysége nélkül, cselekedte ezt csupán azért, mert a lelkiismeretére hallgatva megérezte, hogy itt, ebben az épületben, az ősi otthonából jogtalanul elűzött magyar színészet a magyar szellemnek, magyaros gondolkodásnak, édes anyanyelvünknek védelmére, és megtartásunknak szolgálatára épít egy erődöt az idegenné lett világban — épít és védelmez, hogy betöltse hivatását ezen a földön, amelyen élnünk és halnunk rendeltetett. Ez a kolozsvári közszellem tette lehetővé, hogy az erdélyi magyar színészet az elébe tornyosuló nehézségek ellenére sem kedvetlenedett el soha, sőt egyre megújuló lelkesedéssel vihette el a magyar műveltség erejébe vetett hit üzenetét a többi magyar városokba is: Váradra, Aradra, Temesvárra, Brassóba, Marosvásárhelyre. Ez a közszellem bátorította fel a kolozsvári színészetet, hogy a kisebbségi sorsban ne csak ennek a városnak, de egész Erdélynek a színház-ügyét magáévá téve szolgálja a magyar közművelődést.