Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)
1868-11-01 / 252. szám
-251-áik ez. Vasárnap, november 1. iMié imarai. Pest, bazikok-tér* i. m. Ötödik évfolyam 1868. ............. __—..........— . ... . v __________ ________________________________« Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 írt Magyarén a ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: lipériten 34. u. licen. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................7 kr. Bélyegdij minden ig- Utáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvétébe. Lapunkat az »Athenaeum“ címü társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 fijával. Egy ház előtt. Még ott foly a Szamos, Még áll a régi lak, Hová tiz év előtt Mint német hoztalak. Az alkony fénye ég Az ablak üvegén, Fényén a múlt idők Emléke int felém. És visszaképzelem A bútort és szobát, Kerted, virágidat, S gyöngéd kezed nyomát. És érzem mosolyod, Es hallom hangodat; Szerelmed öröme Mélyen szivembe hat. Az est lassan leszáll, S még ott állok mezőn : Siratlak, áldalak Oh elhunyt ifjú nőm ! Szerettél igazán, Szerettelek hiven, Szeretlek halva is, Holtig gyászol szivem. Gyulai Pál. AKIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST. (Novella.) Irta: Hrassay Ede. (Folytatás.) XIV. A grófot nem láttam , az estekhez sem jött. Ezúttal nem is mente ki magát, hanem egyszerűen szobájába rendelte a theát. Az a tekintet, a mit akkor vetett rám, midőn megmondom neki, hogy Lontay Imre az én atyám vala, ez ideig utósó szava volt hozzám. A gróf nem zavarta meg együttlétünket, de engem ép e közönyös viselete kezdett aggasztani. Azonban ha Adrienne elém jött, elmúlt minden aggályom, s csak a jelen perceinek örültem. Másnap este, midőn az erkélyen ültünk, s elnézegettünk a sík, szőke, csöndesen rengő vizen, Adrienne így szólt: — Ön nem is tudja, hogy mily szép kis vitorlás yachtot kaptam Angliából. Ért ön a hajózási mesterséghez ? — Meglehetősen értek a vitorlás sajkák kezeléséhez. Egy ideig Olaszországban laktam, s akkor nem egyszer szálltam ily könnyű yachton a sík tengerre. — Jöjjön, kisértsük meg, de csak közel a parthoz. Erre kiadta a rendeleteket, s tíz perc alatt kocsin ültünk, mely negyed óra alatt a Balaton partjára, egy kis hajóház kikötőjéhez szállított. A yacht készen állt, könnyű szél dagasztó vitorláját. — Maradjunk csak a part hosszában, — mondá Adrienne ismételve, midőn a yachtba ültünk, és én a kormányt s a vitorlák köteleit kezembe vettem. — Ugyan kérem, álljon meg, jó lesz, ha Jánost is magunkkal visszük. — Én szükségtelennek tartom; ha nem lesz vihar, akkor úgy sem szükséges e jó ember, ha pedig vihar támadna, akkor egy teherrel csak több lenne a hajón. Jónás prófétát is a tengerbe vetették . . . De ha tán fél a grófnő, vág ha parancsolja. — Ön annyi jelét adta már lélekjelenlétének és bátorságának, hogy társaságában, egy egyszerű legyezővel fölfegyverkezve a Savannákon is mernék kóborolni. — És egy dióhéjban az atlanti óceánra szállni, nemde? — egészítem ki nevetve. — Óh nem; én csak a szárazföldön bámultam tetteit. — S ép azért, — vágok közbe — hívjuk a hajóba János urat. Nemde ? — Hagyjuk. Megnyugszom admiráli tehetségében. Tehát induljunk édes lord Nelsonom. A kis yacht gyorsan metszé a habokat. Odafenn nem is vettük észre, hogy ily nagy itt alant a szél- A búcsúzó nap kápráztatta szemeinket, s mi mélyen bemenénk. — Egy félóra múlva iszonyú vihar keletkezett. Valamennyi szörny föltámadt a lázadó hullámok poklából, süvöltött a szélvész, ide s tova dobva a hajót. Behúztam a vitorlákat, melyek úgy sem bírtak dacolni az orkán dühével, s csak még elősegíték a fölkorbácsolt habok játékát. Adrienne összekulcsolá kezeit s magánkívül susogá: — Andor, az égre, segítsen ! Egy nagy hullám csapott a hajóba, s félig betörté annak fenekét. . . A hajó sülyedni kezdett, s Adrienne lába már a vízben volt. Villámgyorsan ledobtam kabátomat (a cipőket már előbb észrevétlenül levetem), a víz már Adrienne övéig ért... Egy fél szempillantás műve volt,hogy bal karommal megragadva a nő derekát, kivetem magam a hajóból, s jobb karommal élethalál-tusát vívtam a felbőszült elem ellen. Midőn már csak egy ugrásra volttam a parttól, egy hullám alá sodort, de e percben roppant erőt fejtek ki, s a parthoz értem. Ahogy a földbe ástam körmeimet, a part roskadni kezdett. — Csáklyát , — kiáltok kétségbeesve. — Elő egy pár ember! Húzzatok ki. Senki sem volt közel. Egész ellenkező irányban értem a partot. Érzem, hogy Adrienne mindig alább húz. Az átázott ruhák ólomnehezek voltak. Az elalélt nő oly görcsösen szokta nyakamat, hogy alig bírtam lélekzeni. De térdeim egy fatörzshöz hasonló testhez ütődtek, felmásztam azon, felálltam rá és egy merész irammal kivetem magam a partra. Nem sérültem meg, csak bal kezemet karcoltam meg kissé. Visszafordultam s eliszonyodtam. A villám e percben arra a helyre csapott, ahonnan kimenekültünk. Nagy zápor kezdett alászakadni, s a szél lecsöndesült. Magamhoz szoktam Adriennét és csókjaimmal kezdem ébreszteni. Majd elértem a hajóházat. A szerencsétlen hajós a vihar kezdetével utánunk indult, s a hullámok közé veszett. A kocsis alig bírta tartani az elvadult lovakat és a rémült inas fel és alá rohant a parton. A hintóba szálltunk, s a lovak száguldtak fel a hegynek. Csókjaimtól magához jött Adrienne. Öt perc alatt a kastély előtt álltunk, mig a két angol telivér összeroskadt. A gróf az inas által értesülvén a balesetről, ijedten elénk jött és nedves ruháim láttára, jól hallom, hogy ezt mozgá fogai közt: —Még ez is. A megmentést érthette. — Rögtön le kell feküdnöd, kedves leányom. Főzzetek beát. — Hogy érzed magad, édesem ? — Jobban, édes atyám, — szólt gyönge hangon közelebb hozzám simulva, mialatt atyja segélyével a lépcsőn föl vezettem. A szegény nő egész testében remegett. A gróf hálótermébe kisérte Adriennét. — Lontay úr — mondá Szentkápolnay, midőn átöltözködve a társalgó-termek egyikébe nyitottam, — ön nagy hálára kötelezett önfeláldozó, nemestette által. S ezzel kezet nyújtott. — Hogy érzi magát Adrienne ? — kérdem gyorsan. — Adrienne grófnő jobban érzi magát — viszonzá a gróf. — Azt hiszem, holnap reggelig semmi baja sem lesz. Együtt esteliztünk. Társalgásunk kimért és száraz volt. Adriennét és a politikát egy szóval sem érintek. S csakhamar azon ürügy alatt, hogy a korai lefekvés jót fog tenni az áthülés után, jó éjt kívánt a gróf. Szobám ajtajáig kisért. De azért arca irányomban a régi merev, szigorú arc maradt. Felküldtem inasomat a komornához, tudakozódni Adrienne hogyléte felöl. — Csöndesen alszik; a láznak semmi nyoma, — volt a válasz. — Egészen nyugodtan aludtam volna, ha az az egy szó, melylyel a gróf szavaimat kiigazitá, szüntelenül fülemben nem zúgott volna. Sajtóhiba : Adrienne helyett olvasd: Adrienne grófnő. XV. Ahogy a nap fölkelt, sírjaikba szálltak mind az antik daliák, kardjaikon véres török fejekkel. A régi bánok és nádorok barna képei nem voltak oly viszszariasztók, mint álmomban. Adrienne szerelme pedig újra felmagasztalt. Egész nap lábainál foglaltam helyet. Félpongyolában, hannyagul feküdt a selyem kereveten. Arca érdekes halvány volt. Kezével szépen félresimitá homlokomból a hosszú fürtöket. — Már a feje sem oly meleg, édes virágom, — mondám, gyöngéden homlokára téve kezemet. És Adrienne ajkához szokta és megcsókolta azt-Egy nő, ki oly forrón csókolja meg szerelmese kezét, kell, hogy igazán szeressen! — Oh, már egészen jól vagyok kedves megmentem, kit az ég küldött nekem, hogy őrizze minden léptemet! S ezzel kimondhatlan hévvel szorított keblére. — Adrienne, fogsz szeretni örökre ? — A fenyegető habok eljegyeztek egymásnak. Soha, soha el nem hagylak. — De atyád, e büszke, kemény férfi? — Meg fog lágyulni. — De ha nem ? — Úgy távozom, ahová vinni fogsz. Nem bánőm, tagadjon ki. — Aranyát küldje a pápának, kastélyait tegye meg szemináriumoknak! — jegyzem meg nevetve. — Párisi házaimat pedig poroljék el a francia atyafiak, — mondá Adrienne. —Vagyont úgy sem óhajtok veled! Elmegyünk öreg anyámhoz. Csinos kis házunk van egy zugó patak mellett; egyszerű, de kényelmes; mögötte dalos kerek, azon túl gabnaföldek ! — Igen, ott fogunk lakni! — szólt Adrienne ábrándos kéjjel tekintve szemeimbe. A legforróbb csókokkal fojtam el szavait. (Folyt, köv.)