Fővárosi Lapok 1882. március (49-74. szám)
1882-03-01 / 49. szám
tünk idejében éppen Felső-Egyiptomot utazta be. Azonban Naulichat, báróné ama ritka derék asszonyok közé tartozik, a kik csak a mások boldogságáért élnek. Ha fiától levelet kap, ez őt egész hónapra boldoggá teszi s ha legkisebb sikert arat is fia, az ő rá nézve az örömek kimeríthetetlen forrása. Ami ez asszonyság külsejét illeti: haja már megőszült, termete közép, teljes egésségnek örvend, színe fehér, piros s szép arca még mindig mosolyog. Ami pedig lelkületét illeti: ő a legjobb és legszeretetreméltóbb asszonyok egyike. Gaston, mielőtt még bejelentették volna, sietett e nő karjai közé vetni magát. — Oh, — szólt a báróné az első ölelkezés után, — miért nem jöttél egyenruhában? — Málháim közt van az, -t viszonzá a fiatal ember némi büszkeség színezetével. Aztán csak úgy hullámzottak a kérdések egymás után. — Ezredesem náthalázat kapott, — mondá Gaston, egy széken elhelyezkedve. — De hát nem csoda: a minap is két óráig maradt a polygone-ban zuhogó esőben; valamennyi emberem csontig átázott. De mily lövés! mily szabatosság! A mi lövegeink több mint kétszeres lőtávolságra vetik a golyót. Bízik kegyed, néni, a háborúban ? Beszélnek-e erről Párisban ? Oh, azok a poroszok! Csak hat heti időre lesz szükségünk, hogy őket leverjük. Mindnyájan remélhetjük előléptetésünket. A győztes előléptetését a csatamezőn ! . . Ne féljen ön, kedves néni, a mozgó nemzetőrség majd megvédi önöket itt bent . . . Képzelje, a kis Chavoix párbajt vívott egy polgári rendből való egyénnel. Nagyon nyugtalan természet ez. Az ezredes kénytelen volt Afrikába küldeni őt. . . Changeux pedig szörnyű dühös. Három év óta várja az érdemjelt. Természetesen , január elsejére várta. Ha látta volna ön, mily aggodalommal leste a hivatalos lapot! . . A várva várt nap elérkezett. . . Semmi! Majd talán holnap benne lesz ! . . Ismét semmi! . . Az én Changeux barátom kétségbe volt esve. E kétségbeesés borzasztó haraggá változott Charnage századparancsnok egy tréfája miatt, ki démoni szellemmel bir. Az a bohó ötlete támadt, hogy Changeuxnek a nevében egy levélben Changeux aláírását Chanceux-re*)változtassa. Elképzelheti, néném, mily derültséget keltett ez az egész tiszti karban! Mindenki azontúl, ha róla volt szó, csak igy szólt: »Hol van Chanceux? Láttátok Chanceux-t? Vajjon Chanceux még mindig »chanceux« ?« sat. Szerencsére, az ezredes beleavatkozott, mielőtt Changeux még gyanított volna valamit, a nélkül bizonynyal vérontás történik köztünk. Az ezredes röviden végzett. Charnage-t huszonnégy órára fogházba küldte, megjegyezve, hogy a büntetés fokozódni fog, ha e szó: »chanceux«, még egyszer ismétlődik! . . De Cage megnősült, Bourdeille is megházasodott. Rabusson állomást cserélt Bonneteux-val. A propos, csere, egy különös eset merült föl e tekintetben nálunk. Képzelje csak, Pommerelnek van egy rokona Straszburgban, ki ott tanácselnök. Nos, Pommerel egyszer csak fölkeresi az ezredest, előadja indító okait s kéri Douaiból Straszburgba való áttételét. Majd elintézhetjük ezt az ügyet, viszonzá az ezredes. És csakugyan, három hét múlva, Pommerel megkapta a parancsot, hogy induljon Straszburgba, mert az, ki helyét betöltendő lesz, már útban van . . . Oh mily nagyon örült ennek Pommerel! . . Meghívott mindnyájunkat búcsúestélyre. . . Ez mind jól van! De most jó a legfurcsább az egészben, rokonától levelet kap, melyben tudatja hogy őt egy fokkal előléptették s most a douai-i kormányszékhez van kinevezve. — Mily sajátos esetleg ez, öcsém! — Nos, mit szól hozzá, néném ? A boldogtalan Pommerel, ki csak azért vágyott Straszburgba, hogy rokona közelében legyen, szeretett volna már maradni, mikor tudomására jutott, hogy a szeszélyes sors bátyját Douaiba vezérli. Azonban az ott helyét elfoglaló bajtárs már megérkezett s neki el kellett utaznia. Ekkor . . . Itt Gaston egyszerre elhallgatott. — Oh, beli együgyű ember vagyok én! — kiálta aztán föl. — Ön, néném, sem Pommerelt, sem Changeux-t, sem a többit nem ismeri s a velők történt dolgok éppen nem érdekelhetik. — De bizony érdekel, öcsém. A francia hadsereg .. . 11 *) Szerencsétlen. — Dehogy érdekli, néném. Mily hóbortos, szeleburdi ember vagyok én! Kis szünet múlva folytatá: — Ránk, katonákra nézve, az ezred képezi a családot. Bocsásson meg tehát, néném, ha azzal van tele a szívem és fejem s folyvást emlegetem. — Oh, édes gyermekem, hiszen én most is csak azt sajnálom, hogy nem egyenruhában jöttél. — Málháim közt van, — ismétlé Gaston. — De hát, tudja néném, Párisban nem szokás az utcákat egyenruhában futkosni be. Újra néhány pillanatnyi csönd állt be. — Néni, — folytatá aztán Gaston, — kegyed ugye, nem is álmodja, mit akarok én cselekedni? — Ejh, mit bánom én, akármit! — kiáltott föl a báróné. — Látlak, ölelhetlek s ezzel én meg vagyok elégedve. — Édes, jó néném ! Aztán Naulichat bárónét egyszerre nyugtalanság lepte meg. — Csak nem ért talán valami boszúság, kellemetlenség ? — Éppen nem. Azonban soha sem tudhatjuk . . . — Semmiféle párbaj ? — Semmiféle, néni. — Adósságok? — Éppen nem. — Ha így volna is, édes Gastonom, ez utóbbi még nem volna valami nagy szerencsétlenség, mert hiszen tudod, hogy erszényem .. . — Oh, kedves néni, ugyan csinálhatnék-e én adósságot oly városban, mint Douai, fizetésen és hatezer livre évi jövedelmem mellett, melyet apámtól és anyámtól örököltem ? Meg sem kísérelném, mert ez képtelenség lenne. — Igazad van, öcsém. Ha örökké fiatal lennél s magános életre lennél kárhoztatva, akkor kevésbbé lenne veszedelmes, kockára vetni vagyonodat. Fiatal embernek mindig van annyi keresménye, amennyiből megélhet, ha kiképezte magát. De a jövőre is gondolnia kell, amaz időre, a melyben neje, gyermekei lesznek. (Folyt. köv.) A fősugárútról. (Felolvasás.) II. Ami a fő célt, a ligetbe való könnyen juthatást illeti, annak a sugárút teljesen megfelel, mert ama csomóponttól, mely a sugárút kiépítése s annak a fürdő- és marokkói utcával való összeköttetése, s a váci körút kiépítése által alkottatott, mondom, e csomóponttól könnyen juthatni széles, kényelmes járdán gyalog huszonhat perc alatt a ligetbe, mégpedig annak főpontjáig, a tóig. Tekintetbe veendő még az is, hogy a sugárút megalkotása által a szabad lég zónája sokkal közelebb hozatott a városhoz, mert míg hajdan e zóna a lövöldénél kezdődött, jelenleg mindazok, akik elérik a nyolcszögteret, már teljesen élvezik a szabad lég kellemét s kertek közt érik, el, a fasorok alatt haladva, a városligetet magát. A liget tehát nem csak könnyen élvezhetővé vált gazdagra s szegényre nézve egyaránt, hanem a liget maga is úgyszólván, kiterjesztést nyert befelé odáig, ahol most a nyolcszögtér képezi a jövendőbeli nagy körút mesgyéjét. S hogy ez fölötte nagy vívmány, mindenki el fogja ismerni. Második, s az imént érintett főcélnak mintegy természetszerű folyománya, a fősugárút megalkotásánál az volt: egy oly városrészt alkotni, amely, menten a gyáripar, nagy kereskedelem s boltok idegfárasztó sürgésétől és forgásától, menten a mindennemű közlekedési eszközök s járművek velőtrázó zajától s lármájától, annak, ki lakását egyszersmind otthonának is kívánja tekinteni, lehetővé teszi azt, hogy ez otthonában a külvilágtól nem zavarva, kellemes viszszavonultságban tölthesse a napnak ama néhány óráját, melyet fárasztó munka, vagy nyomasztó gondok után megmenteni képes önmaga s családja számára. Egy ily városrész alkotása Pesten egészen a sugárút eszméjének megvalósításáig nem volt lehetséges, részint a nálunk létezett általános, részint pedig helyi incidentális okoknál fogva. Az általános oka annak, hogy Budapesten alig lakik valaki a fizetett bérhez aránylag kényelmesen s kellemesen, midenek fölött két körülményben kereshető. Először, mi nem lakházakat építünk, hanem kaszárnyákat, a melyekben a lakó teljesen elveszti egyéni jellegét, s portékává változik át,amely portéka a háziúr bizonyos előre megszabott szabályai szerint ide s tova dobatik, de a mely szigorú szabályzat a milyen szükséges kaszárnyákban, annyira kevéssé képes a lakóknak, illetőleg lakásoknak az otthonosság szabályosság jellegét kölcsönözni. E kaszárnya-rendszer mellé ráadásul következett a boltrendszer. Bolt van nálunk mindenütt, akár arra való a hely, akár nem. Meg vagyok győződve, hogy a világ egyetlen egy városában sincs aránylag annyi bolt, mint Budapesten. Mikor ugyanis a kereskedelmi forgalom fejlésnek indult, jól jövedelmeztek a boltok, sőt jól jövedelmeznek még most is ott, ahol arra való a hely, de ebből nem következik, hogy bárhol építsünk is boltot, az jövedelmező lesz. A város középpontját nem tekintve, csakis a mindennapi szükségleteknek megfelelő boltok, vagy áruraktárak volnának létesítendők, de e helységek egyike sem jövedelmez oly busásan, hogy képes volna e jövedelem a vele járó alkalmatlanságért kártalanítani. Hogy ez általánosan igaz, azt a tapasztalás bizonyítja, mert míg a városi élet központjában drágán, túl drágán fizetik nálunk a detail-kereskedelemnek szánt boltokat, sőt az emeleteken is léteznek drágán megfizetett raktárak, addig e gy pont szomszédságában, a sokkal szebb helyiségekkel bíró Lipótvárosban már nagyrészt csak tömeges áruk számára való raktárak léteznek, amelyek úgy hiszem, sokkal csekélyebb bért hoznak, mint aminőt az illető építtető urak vártak és reménylettek. A pesti részen tulajdonképen a Lipótváros volt kiszemelve arra, hogy mint egy úgynevezett Westend, kellemes lakhelyül szolgáló városrészszé alakuljon; az annak idején megállapított szabályozási vonalak körülbelül meg is vetették alapját ez eszme valósulásának, mert e városrész fekvésénél és utcáinak szélességénél fogva némileg hivatottnak látszott ez eszmény megtestesítésére. De hogy ez eszménykép nem valósult, annak oka abban rejlik, hogy nálunk a többi nagy városokkal egészen ellenkező módon, a kereskedelmet mintegy erővel a folyó felső részére terelték, amiben nagy része van annak is, hogy első vasúti indóházunk e városrész mesgyéjén épült. Hogy a Lipótváros »Westend«-de sohase alakulhasson át, arról tettek az e város külső részében keletkezett malmok, a városrész kiépített s legszebb részében egymást érő raktárak, s az ott ennek következtében letelepedett számtalan szállítási üzlet, mely a kereskedelemre mind megannyi szükséges és hasznos tényező, de a lakókra nézve kellemesnek éppen nem mondható. Megemlítésre méltónak tartom e helyen, hogy a Lipótvárostól eltereltetvén a magánházakat és palotákat építeni szándékozók kedve, a Józsefvárosba, a Múzeum környéke felé vonult a gazdag magányosok építési kedve, de ez irányzat még gyökeret nem bírt verni, noha tagadhatatlanul annak köszönjük azt, hogy a Józsefváros e környéke, bár fekvésénél fogva arra jogosítva éppen nem volt, a főváros egyik legszebb s legkellemesebb részévé alakult. Hogy a sugárút pótolhassa azt, ami eddig Budapesten nem létezett, mindenek előtt szükségessé vált, hogy annak kiépítési módozata olyképen állapíttassák meg, hogy a fekvés szerint a tőkepénzes éppen úgy, mint a palotát építeni kívánó, az egyszerű nyaralótól kezdve a fényes villáig, találjon eme eszméi valósítására alkalmatos telket. E célt tartva szem előtt, állapíttatott meg az út különböző szélessége, amennyiben a váci körúttól a nyolcszögtérig 18, azontúl pedig a ligetig sétányszerűleg 24 él a sugárút szélessége. Ugyan e célra volt tekintet az építkezés jellegénél is. A sugárút ugyanis e tekintetben, a különféle támadható igények szempontjából négy részre osztatott. Az első részben, a váci körúttól a nyolcszögtérig csakis négy és háromemeletes házak építhetők, különféle nagyságú telkeken, amint azt az illető tőke elhelyezése megkívánja. A második rész terjed a nyolcszögtértől a körtérig ; e részben körülbelül egyforma nagyságú telkeken három- és kétemeletes házak emelhetők, melyek már teljesen lakházaknak mondhatók, mert előreláthatólag e részben sem bolt sem raktár nem igen volt képzelhető. A harmadik rész magában foglalja a körtért s a sugárút ama részét, mely e Bajza utcáig terjed; e részben egymás mellé elhelyezett két- és egyemeletes házak építhetők de kell, hogy hároméles előkerttel bírjanak; e telkek már sokkal olcsóbb árúak, s oly építtetők számára valók, akik még városi házban kívánnak ugyan lakni, de saját lakásukon kívül még bérjövedelmet is óhajtanak élvezni, s azt kívánják, hogy házuk bírjon a szabad légi természet lehető legtöbb előnyeivel, amennyiben harminc ölnyi széles-Folytatás a mellékleten- 316